Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei

Harry Russel-Dorsan harctéri levelei
XI.

Kelet felé. - A rémület varázsa. - Mooncity! - Bizalmam a kutyám iránt. - Szent Márton. - Agyonlőtt katonák. - A gyilkosság kontázsiója. - A rendhez szokott angol érzékem. - Ami nem megoldás és elintézés. - Fiatalok, bátrak és lendületesek. - Keresztény érzés és részvét. - Nérói líra. - Bűntárs készség és társszerzői vibrációk. - A varjak fekete gyászkoszorúja. - A fönséges. - Három öngyilkosság. - Amint a természet veszi át a dolgot. - Rendíthetetlen közöny. - Magasabb szempontok. - Más szóval. - Big game. - A teríték. - Feldúlt temető. - Turkok és zuávok. - Egész csokrok. - Viruló mályvák. - Mások. - Eltorzult parasztarcok és tragikus intellektüelek. - Heliogabalus. - Megkövült mártírok. - Ijesztő hentesek, zord mészárosok és bősz bíbornokok. - Egész sorok. - Hernyózöld és sáfránysárga. - Egy másik sor. - Hazatérők. - Akik mindent a földnek adtak. - És még vannak itt! - Sajátságos illat. - A varjak. - Akik civódnak egy emberi szemen. - Pokoli lakoma! - Tragikus csemege. - Cyrano and Company Limited. - Akik még nemrég... - Elegáns lovastisztek. - Zord vértes. - Óriási tollkucsma. - Egy másik vértes szíve. - Egy magányos varjú. - Pokoli egyveleg. - Kentaurcsapat. - Dieuz tájékán. - Elundorodottan. - Amit Davis mond. - A sofőr. - Az egész nagy éjjel. - A sima iram. - Az út. - A lövegek makadámja. - Homályos tömegek. - Öt ujj. - Egy-egy csöpp vér. - Új hullák. - Halotti pásztormese. - Don Quijote. - Emberbarikád. - Közös elhatározás. - Akik legyőzik a mi eleven erőnket. - Egy kancsal szem. - Az útszéli feszület. - Elakadva. - Ami lefogta a kereket. - Az elmúló élet áramhömpölygése. - Egy egész sor hulla. - Amit Davis mond. - Reflexiók. - Self control. - Hívságos vágyak és nagy pretenziók. - A ló kiszenvedett. - Apró realitás. - Az új állapot. - Gyalogszerrel. - A luneville-i templomtorony. - Nem tudom, mire lépek. - A talaj. - Négy szomorú magányos ágyú egymás mellett. - Szokatlan nyomor. - Elvágódott hős tüzérek. - A fejök. - Amit nem is próbálok magyarázni. - A szemök. - Mindenütt a halál. - Véres japán írások és a koponyák véres prémje. - Lezajlott ének gyásztémái. - Fojtó szagok. - Bűz. - Világosság. - Isteni fény. - Megváltó derengés. - Amikor a mágusok mentek fölhajtott fejjel, királyok! - Néhány régi fűz mögött. - Néhány rózsatő. - Lábujjhegyen. - Egy fiatal katona s egy fiatal parasztleány. - Akik tovább forgatják a világot.

Dieuz irányában megyünk, nagy fordulókkal, kitérésekkel és kerülőkkel kelet felé. A tüzet akarjuk megkerülni. Ezt a halottas mezőt is. Aztán majd ismét nyugatnak fordulhatunk vissza. Mert ez a pokol mögöttünk kéjesen vonzza felkavart idegzetünket. A rémületnek is van varázsa, mámora van! Mintha nyers szeszt inna az ember. Fel vagyunk dúlva. A fejünk ég.

- A testem fagyos és forró - mondja Davis, valami homályos fenyegetődzéssel.

S a sofőröm úgy morog maga elé, állati hangokban; ferdült szájjal, amint hátrafordul.

- Luneville! - mondja erősen angol akcentussal, merőben érthetetlenül.

Kijavítom.

- Luneville! - mondom korrekten s nem értem e pedantériát. - Furcsa név - teszem hozzá, hogy még mondjak valamit. - Ez körülbelül annyit jelent - magyarázom -, mintha azt mondanám angolul: Mooncity!

*

De amint a füst rohan utánunk fekete s fojtó gömbjeivel, amint e véghetetlen mezők fölött, hullákkal behintve, olyan kísérteties láthatár nyúlik el, mint egy rengeteg tükör, melyet fáklyák világítanának körül: a társaimat, megszokott régi inasomat s a Standard kipróbált sofőrjét merőben idegeknek érzem. Rosszindulatú és veszélyes idegeneknek. Valami titkos megborzongásban s homályos gondolatokban, úgy tűnik, mintha egyenesen félnék tőlük. Csak a kutyám iránt van némi bizalmam, amint elnézem és eltűnődöm, hogy az ősidők e nyilvánvaló fenevadát, évszázadok enyhítő hatása, nevelése és civilizációja, fokról-fokra s észrevétlen átformálták egy ártatlan és mulatságos foxterrierré.

Mert különben minden kötelék felbomlott testi és szellemi mivoltom között. Nem ismerek magamra többé és nem ismerek Szent Mártonra többé, aki azt mondta, minden okos, dallamos és illatos, ami a fényben terjed tova. Kínzó kételyek gyötörnek.

Hitem az emberben, az állami és emberi berendezkedésben, városok rendjében, angol szabályokban és törvények szigorában, minden hitem megrendül e rettenetes mezők előtt, ahol, mint a kihányt zsákok, százával hevernek az estéli égbolt drámai kivilágításában, megnyúltan és begörbülve, vértől beázott halovány arccal agyonlőtt katonák, agyonlőtt katonák! A világért sem keresek itten, ments isten! holmi posztumusz reflexiókat, á la Byron hárfázásokkal. Nincs utálatosabb dolog a világon, mint egy bölcselő a harcmezőn. Csak megmaradok reálisan a magam primitív érzése s a társaim érzéséről való föltevésem mellett, a társaim hangulatáról és idegállapotáról való kombinációi mellett, sajátságos aggódásaim és megsejtéseim izgalmában. Egyszerűen a gyilkosság kontázsiója az, amitől féltem őket és magamat. Titokban, a zsebem mélyén rejtett kézzel a revolverem szorongatom, hogy készen legyek, ha rám támadnának.

Aztán, a rendhez szokott angol érzékem, mindenféle üzleti bejegyzésekhez, nyilvántartásokhoz, elkönyvelésekhez és leltározásokhoz szokott brit precizitásom megriadva kérdi, ki fogja mindezt elszámolni, ezt a rengeteg életet, merevséget és figurát, ki fogja mindezt lajstromozni és katalogizálni, mint egy kihányt keleti bazár szőnyegtekercseit, műtárgyait és szobrait - ki fog felelni itten, ahol minden néma az éjben és csak a varjakat hallani dolgos röpködéssel? Mert a magam ijedt és figyelmes megjelenése itten, talán mégsem kielégítő megoldás, s ami itt vérben, sikolyban, fájdalomban s agóniákban elviharzott, talán mégsem az én leírásaim gazdagsága kedvéért és zsurnalisztikai működésem érdekében történt. Nem hiszem, hogy amit az egyik ólom leterített, a másik ólom visszaadhassa. Ott a golyó, itt a betű. Azzal sajnos nincs elintézve semmi, hogy önök oly sok szépet olvasnak e halottas kertről az Evening Standard hasábjain.

*

Mert mind fiatalok, bátrak és lendületesek voltak, akik itt elestek, mind messziről jöttek, a hazájuk négy sarkából s különböző vidékeiről, és mind hozták az emlékeiket, kis élő portrékat a szívökben és a múltjokat és a jövőjüket, és mind hozták az egész életöket a francia lobogó alatt. A keresztény érzés és részvét és meghatottság aligha tud vigasztalódni itten, mondaná egy kensingtoni clergyman, és nyilván igaza volna. Az ne is álljon meg itt, akinek a valláshoz elég a vallás és az élethez elég az erkölcsi rend. A normális értelemnek semmi köze e halotti borzalomhoz, ahol nincs hangja, csak bizonyos nérói lírának és nincs palettája, csak bizonyos vakmerő művészeteknek, vérbe mártott ecsetekkel.

De az aztán valóban meglepő, sőt megdöbbentő, hogy a természet mennyire harmonizálja e brutális disszonanciákat, s hogy szívja föl magába s hogy olvasztja bele melodikus lelke közepébe e förtelmes hullatömeget, hogyan muzsikálja ki úgyszólván bűntárskészséggel és társszerzői vibrációkkal ez elborult tömeghalált, mint egy drámai komponista az akciót, amit kísér.

Hallatlanul szép ez a sok agyonlőtt, vérbefagyott, elnyúlt és megmeredt fiatal katona itten, a varjak fekete gyászkoszorújával, uram bocsáss, hallatlanul szép! Amint a füstös láthatár, a már enyhülő tűz vörös párázatával, mint egy feldúlt rengeteg tükör az éjben, csendesen visszaveti elhanyatlott tömegüket az árnyékok barnás foltjaival, s amint mozdulatlanságuk fölött, kibékült és elernyedt némaságuk fölött, százféle moraja száll és zúg az éjnek, bozótnak, harasztnak, falevélnek, mint egy könnyedén érintett orgona: íme, itt van az egész mezőkön végig, színben, hangban, gyászban, fényben s irtózatban az a szédületes egység, ami a fönségest teszi.

Itt aztán megáll minden emberi gondolat és alkotás, eltörpülve, elseperve s megsemmisülve. Itt követnék el Titian, Shakespeare és Wagner Richárd végképp letörve, a maguk hármas öngyilkosságát. Rejtélyes az, hogy egy darab égbolt, egy láthatár, néhány cserje és fa s egy messze elnyúló rét az éjszakában, mennyire kikorrigál mindent elbűvölő hatásokkal és zengzetes asszimilálásokkal. Amennyire rettenetes a háború emberi kigondolásban, kitervezésben és véghezvitelben, épp oly nagyszerű és utolérhetetlen amint a természet veszi át a dolgot s a hullákat kiteregeti, szép sorjában a földre s leborítja az egészet éjszakai fényekkel, titokzatos zeneszóval és madárröppenéssel.

Holott még lehet érezni egyebet is itten. Lehet érezni azt, hogy ez az égbolt, mely eddig békés mezei munkákat és szélmalomkerekeket látott, és ez a föld, amelyen eddig szántottak, vetettek és arattak, egy csöppet sem jött zavarba, hogy most itt százával, emberi holttestek terülnek el a varjúhadak kakofóniájában. Rendíthetetlen közönyével fogadta magába ég és föld e tragikus emberszüretet és bár fénnyel és zenével át is szőtte, mégsem érdekli jobban, mint például egy aratási ünnep, egy aranyba dermedt júliusi reggelen. Pokoli természet! Mert ennek úgy tűnik, minden mindegy s minden mellékes, s bárha ő nyilvánvalóan uralkodik, mégis irgalmatlanul lenézi, amit az ember művelt, kitalált és szenvedett. És még azt is lehet érezni, hogy van valami rengeteg és titokzatos műhely, mely mindent leőröl, feldolgoz és tovasodor. De ez már a Spencer dolga, a Stuart Mill dolga, s nem akarok effajta magasabb szempontokba keveredni, melyek inkább szaklapba valók.

Ezek itt, úgy látom, elhullottan, holmi lótuszt evő életet folytatnak, elnyúlt idegzettel némi olthatatlan közönyösség után. [+] Más szóval, meg vannak halva.

*

Mi jövünk e halottas mezőkön, ijedten, hogy itt jövünk, a tilosban járás megriadt érzésével, az automobil kanyargás kusza nyolcasaival s oly sajátságos, oly szinte kivételes fölénnyel, hogy a mi sorsunk más és hogy mi élünk! Különös az, hogy e halálra szánt, halálba küldött, halálba vezényelt katonák halála úgy megdöbbent bennünket, mintha arra lettek volna kiszemelve, hogy száz évig éljenek.

A mindenféle halálnak, holott mind egyféle, uram, a százféle elmúlásnak százféle változatát látjuk. A big game agóniáinak minden kínját, görcsét és formáját látjuk egy általános mozdulatlanságban, az árkos-bokros talajon. Az elejtett vad kínlódásának és halálos pillanatának mester öntvényeit számláljuk e fantasztikus medve- és gorillavadászatban, emberi formákba keverten. S a teríték pazar végtelenségét a vörhenyes égbolt világítja át, és a hold átúszik az égen kéklő bolyongással.

Aztán, távolabb, a kihányt sápadt arcok és véres fejek fölött, a mindenféle hajak és kopasz koponyák fölött a megaludt vér kérgével, skarlát-olaj és piros-tejföl fénylésével, a vadászkép fantazmagóriája egy feldúlt temető víziója lesz, a megbolygatott halottak értelmetlen maskarája, amint mind cipőstül és vörös nadrágostul, mind mosdatlanul és vérben ázva temetkeztek el. Vannak itt, sűrűn elhintve, turkok is és zuávok, bő bugyogókban, halovány sima arccal, melyekről lemosta a halál a férfias vonásokat. Ezek most lezajlott, kiizzott, ellángolt, buja török nőknek látszanak, elvetett lábakkal. És vannak egész csokrok fekete és felhasadt hullákból, mély gödrökből nyúlva ki, amit a gránát vágott a földbe, egész nagy emberi csokrok és viruló mályvák a széttépett arc vérgömbjeivel, pokoli virágok egy ördögi vázában. És vannak itt magányos halottak, finoman elvonultak, előkelően elhanyatlottak, úgyszólván privát kínlódók, magukba görbülve, magukba fonódva, mint egy emberi csigaház, amelyből csak a fej nyúlik elő a földet nyalva, a földet szagolva, a földet imádva, mint a teve a sivatagban, olthatatlan ragaszkodással. Vannak itt mások, meghasadt nyakkal, amelybe a fejök, mint egy piros tojástartóba, félig belemerült. És vannak itt más fejek, apró, vörös gömbök, mint egy éktelen gyümölcs, és más nyakak, áttörve, mint a tulipánok, és más orrok, elsöpörve és más ajkak, leszaggatva, s ahol vigyorgón, csak két sor fog látszik abból, ami egy francia katonafej volt.

És vannak itt még keserűbb és patetikusabb hullák, eltorzult parasztarcok beleprüszkölten vérbe és tragikus intellektüelek rubintos szakállal és gyönyörű latinok élveteg skarlát szájakkal, mint Heliogabalus és elbukott álmodozók piros álarccal s megfagyott vonaglók s megkövült mártírok véres glóriával, megdermedt emberi rendek, ijesztő hentesek nagy véres kezekkel, zord mészárosok telefröccsentve vérrel s bősz bíbornokok tiszta pirosban, tetőtől-talpig vérbe kérgesedve, halotti maszkjuk kármin pompájában. És még vannak itt, és még vannak itt!

Még vannak itt egész sorok, egyazon mozgásban, egyazon lendületben, hanyattvágódva, elmerülve, amint nyilván a géppuska kapta le őket egyformán mind, mintegy testvéri halálban. Tátott szájjal az egész sor, egyformán, az eget bámulja, valami sajátságos elkívánkozással, melynek nincs sem rejtélye, sem megfejtése többé. Minden ajak kék a halovány arcokban, véres csíkokkal, véres hálózatokkal, véres hímzésekkel, véres pókhálókkal, melyeknek az orr a központja. És a szájüreg sötétjéből, keserűn, nagy vörös fogak világítanak elő, mint a vérrel festett zongorabillentyűk. A szemek mind nyitva, a színtelen kavicsnak és repedt üvegnek kocsonyás árnyalatát mutatják, a hernyózöld és sáfránysárga mindenféle változatában, kiégve, megtörve, elfénytelenedve a megdagadt szemfehér alaptónusán. Egy másik sor, egy egész raj hulla, egy vonalban, egymás mellett hasonfekszik a földbe mélyedten, a földbe fúrt fejjel, nekilendülten s előrecsúszva a szörnyethalásban. Olthatatlan beölelkezéssel, a föld rögéhez leragadtan, valami megdöbbentő visszatérésben és megdermedt gyönyörben vannak, rejtélyes emberi eredetök nyílt bevallásával, a születésük titkát felfedve a halálban. És máris, nem tudom, hogyan, az egész jelenség, az egész hosszú sor relief mintegy a földből kavartan, az összes hazatérők, színes egyenruháik és sápadozó nyakszirtjük dacára, ímhol a föld színét szedik fel magukra, elszürkülten és elmosódva. S emberi mivoltuk észrevétlen, a föld színébe s anyagába játssza át magát, valami nosztalgikus vágy s valami nagy némaság harmóniáiban. Ezek mind vértelen hullák, a sebüket rejtve s a sebükre rogyottan, s a vérüket a földnek adták, a földbe fröccsentették, a földbe dagasztották, a földdel való egyesülésökben.

*

És még vannak itt, és még vannak itt borzalmas akrobaták, valami véres birkózás után, amelybe az egész testök beletört, és fantasztikus levágódók, akiknek alig van már emberi formájuk, szomorú guggolók, ijesztő hústömbök, csonka törzsek, mint a múzeumi lom, mint régi leletek a földből ásva ki, keserű térdeplők, megkövült gubbasztók, tragikus ájtatosak meggörbült gerinccel, a hold alatt, mely egy távoli fűz tetején virraszt kéklő lámpafénnyel. És valami sajátságos illat száll vérből, sebekből, verejtékből és agóniákból, a még egyre húzódó füsttel s a föld szagával párosulva. És olykor a varjak fekete árnyéka rebben, a szárnyak hangos csattogásával.

Oh, a varjak, a varjak, hová húznak, merre! Dolgos tömegük nyugtalan röpködéssel valami ádáz hűség rongyait sodorja nehézkes szárnyaik rengésén, s olykor ijesztőn a hangjuk hangzik, rekedt károgással, amint civódnak egy emberi szemen. Egy csapat, tömött sorokban, felröpül s rögtön lecsapódik újra, a zuhanó bársony vibrálásával, amelyből a madárlábak nyúlnak elő, a karmok véres makuláival. Egy másik csoport mozdulatlanul, merev katonák vállain őrködik, eltűnődve. Egy harmadik falánk nyüzsgéssel egy holt arc húsát tépázza, a csőrök koppanásával a tört csontok velőiben, pokoli lakoma! S amint tolongva e tragikus csemegén, túlzsúfoltan s tülekedve, egy-egy madár kiszorul a sorból, rögtön felrepül néhány arasznyira a többi felé, s ott vár fölöttük csapkodó szárnyakkal, a levegőben, amíg ismét helyet talál.

Mivé lett itt az ember, a francia hazafiság eszméje, a lírai Cyrano and Company Limited, a francia lobogó s a reváns eszméje, mivé lett itt a híres párizsi élet s a Maxim éjszakái, ahol a varjak birodalma van! Hányan lehetnek itt, bús elhunytak és sebekben virulók, kemény madárcsőrök és fekete madárszárnyak alatt, akik még nemrég a nagy Opera bársonyzsöllyéin ültek és illatos alkóvokban ájuldoztak gyöngéd női ajkak alatt. Mert távolabb, az árkokon túl, véres emberhússal berakva, betömve, bedagasztva, a rét végén, a füzek alatt elegáns lovastisztek hevernek, a varjak fulmináns díszében. Az egyik, zord vértes, a lováról lebukva egy fa törzsének dőlt s ott is maradt, halálos megdermedtségben a fejét lehajtva, amelyen a nyüzsgő varjútestekből egy óriási tollkucsma emelkedik, s mind nő fel, mind kimagasodik, mind kinyúl valami rengő s nyugtalan gúlába csúcsosodva, míg végre, a súlya alatt, a hulla megborzong, megmozdul s elvágódik. Egy másik vértes, elnyúltan a lova mellett a szíve véres tömlőjét mutatja felszaggatott páncéljára vetve, mint egy rubintos csillagot. És egy magányos varjú ott van, aki őrködik és nézi, megcsömörlötten, pirosló csőrével. S a többiek a lovuk mellett mind, felnyergelt lovuk mellett, mint egy kibékült és lezajlott lendületben, a túlsó árkokig s az árkokon túl, valami rejtélyes cél előtt, mely nincs többé, némán ellepik a mezőt, súlyos tömegeikkel. És távolabb, néhány tömzsi fűz sorfala mögött, ember és állat egymásba törve, egymásba szakadva, egymásba torlódva, mint pokoli egyveleg tűnik fel valami fantasztikus és regényes tumultusban, mely ez elakadt száguldozókat, meztelen törzzsel a lovak nyakához ragadva, lemészárolt kentaurcsapatnak mutatja. És varjak szállnak, szállnak, szállnak.

*

Végre kiérünk Dieuz tájékán az útra, elfúlva a hold alatt.

Minden felszerelésünket, ruháinkat s poggyászunkat e förtelmes mezők illata impregnálta. Különösen a párnáink s a Dandy felborzolt szőrzete tartották meg e rettenetes szagokat. Elundorodottan, a bolyongásunk kínzó magányában, mint végképp elveszett és elkárhozott emberek sodorjuk magunkkal e bűzletes levegőt, s egy-egy varjú száll utánunk, ferdére dűlt lomha szárnyalással.

- A kerék véres - mondja Davis, előremeredve.

Csakugyan, a bal első burkolat valami véres foszlányt forgat a kerékkel. Gyorsan kihallok s lekaparom a botommal. S akkor, hirtelen, kihagy a motor s megállunk elakadva.

- Dam! - mondja a sofőr s lepattan a hűtőkhöz.

A fedőket gyorsan felhajtja s a villamos lámpája fényén a gépbe hajlik, nyomkodó kezekkel. Voltaképpen nincs nagy baj - no matter -, de ez a magány itt, ez az egész nagy éjjel, sápadozó holdvilág és minden, megrekedt s elnyűtt szekerünk körül, és a fojtó szagok a levegőben és a távoli moraj s a varjak lázas éjszakája, mért tagadjam, irtóztató.

- Ha lehet, csak gyerünk tovább - mondom.

- Lehet.

S már megyünk is. A gép liheg s kihágy időnként, szabálytalan zakatolással. S olykor, a négy izmos kerék mintegy megroppanva alattunk, amint a sofőr egyre váltogatja a sebességet és a sima iramot keresi. Az út kusza, feldúlt előttük, a gránátvájta gödrök sakktábláival. Helyenként, kemény szökkenéssel, elhányt fegyverek tömegén haladunk át, másutt az elszórt lövegekből, amint szinte feltöltik az utat, egész makadám nyílik előttünk.

És folyton kitérünk, hirtelen kanyargással, homályos tömegek előtt.

Kinyúlt karjával a porban, egy magányos holttest, szomorú katona mintegy letilt az útról, a mozdulat néma pátoszával. S az öt ujját, amint szaladunk, s amint nem lehet távolabb kitérnünk, megmozgatja a kerék, mind az öt ujját felcsapva és visszahullajtva a porba, az ízületek merevségével. Másutt egy ló nyújtja ki előttünk megdermedt combjai négyes sorompóját, a patkók nyers vasával, amelyet besötétített a vér. A hasa kinyílt. S förtelmes sebe peremén, mint egy piros medence körül, varjak ülnek körben. S amint megriadtan, egyszerre fölrepülnek mind, mohó csőrükről egy-egy csöpp vér esik le ránk.

- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltom.

De a gép egyre kihágy, hiányos pergéssel, mint egy lankadó szív kalapálása, kimerülten és elpuffantva a térben. S új hullák állják el az utat, új holttestek torlódnak, új halottak kavarodnak, mozognak s jönnek felkerekedve az éjszakai fényhatások játékában, varázslatában, lidércszerű imbolygásában és az árkok szélén, az égő gaz és lobogó gallytörmelék körül, a viaszos arcok vörhenyes fénylésével, egy holt társaság gubbaszt, mint egy halotti pásztormese, az utolsó percek mozdulatával, társulásával és hangulatával és megmelegedve a halálban! És van itt egy holt ló térdrebukva, és egy halott lovas, aki ül rajta sisakos homlokkal, mint Don Quijote, lezüllött hóbortjával a fényben. S még vannak itt tragikus melegedők, halotti táborozók tűzrakások közül és a zsarátnok rubint porába hanyatlott koponyákkal, melyekből a pörkölődő hajakon át, mintha évszázadok gondja volna, sűrű füst száll bűzös sistergések közül, amint az arcok sülnek a parázson.

Már hallgattunk, elrettenve mindannyian, a sorompók és jelzőrudak előtt, melyek Dieuz és Luneville felé mutatják az irányt. Egy emberbarikád van itt, véres húsgomolyag a lerongyolt egyenruhákban. És a varjak is őrködnek. Szét kellene hánynunk ez összetorlódott tetemeket, hogy előre mehessünk. Néhány szavunk röppen a közös elhatározásban. Angolok vagyunk vagy mi az ördög, nem?! Elszántan, minden energiánk végső megpróbáltatásával, mintegy önmagunkat küzdve le, megpróbáljuk szétrakni e torlaszt, kesztyűs kezekkel, nekilendülten. De a tömeg nem enged. Egymásba fagya és egymásba dermedve, kígyószerűen összefonódva sárga arcú bábok, a maguk halálos társulásával, egyesülésével és megkövültségével, borzalmas terhök hajlíthatatlan masszáival állják az ostromot érzéstelen s legyőzik a mi eleven erőnket. S amint egy kancsal szem, világtalan fehér gömbjével ránk mered a véres pillák alól, sietve hátrálunk, elrettenve, a kocsink felé, mely vár. S csak most látjuk néhány lépéssel előttünk, e holt tömegen túl, az útszéli feszületet kimagasodva az éjben, az isteni Szenvedő falfiguráját valami olthatatlan együttérzésben, valami tanácstalan megadásban szegény kis halott katonákkal, akiket a vihar idáig sodort.

- Gyerünk - kiáltom újra.

- Gyerünk - ismétli a sofőr s indítana.

Holott végképp el vagyunk akadva. A lánc nyikorog s csak vonszolja a kereket, leragadtan.

- Gyerünk vissza - mondom.

- Magam is azt próbálom - feleli a sofőr a váltókat rángatva.

De alig tudunk mozdulni.

- Valami lefogta a kerekeket hátul.

- Micsoda? - kérdi Davis, a szolganép pórias ijedelmével.

Egy vonagló paripa rúgott bele a hátsó kerékbe, a küllőkbe akadt patával. A kocsi megrázkódik, megremeg és táncol ez állati vergődés halálos görcsén, vibráló inakkal a kerékben. Az ülés párnáin keresztül, lágy tremolókkal fut át belénk ez elmúló élet áramhömpölygése. És egy egész sor hulla, a ló mögött, az út széléről, mintha felén kúszna, kinyújtott karokkal a porban.

Davis leugrik a kocsiról.

- Nem mintha félnék - mondja elsápadva.

Ki félne itt, ahol minden mozdulatlan s ahol e förtelmes éjszaka nyugalmát csak egy remegő lócomb zúgja át, egy megdöngetett automobil zörgő gyászkíséretével. A magunk élete is mintegy ellankad, kimerül s leőrlődik e halotti mezők végtelenjén, s van egy pillanat, amikor minden úgynevezett self control-unk dacára, igazán nem tudom, mit is akarunk itt. Egyáltalán semmit sem tudok többé hívságos vágyaim fölérzésében és nagy pretenzióim letöröttségében. Magam is kiszállok a kocsiból. Még egy ideig zörög utánam, aztán hirtelen vége lesz, csend lesz, a ló kiszenvedett. Most ott van elnyúltan, mozdulatlanul, felpuffadt hassal s átázva a verejtéktől, a kerékküllőkbe akadt patával, az úton. Siralmas agóniája, bár még ébren minden érzékemben, mégis csak apró realitásnak tűnik ezzel az új állapottal szemben, melynek jóval jelentősebb és megkapóbb intenzivitása van.

Ott hagyom az embereimet a keréknél, hadd bajlódjanak vele. A kutyámat is leintem, hogy ne kövessen. S átvágok a réten, gyalogszerrel.

- Itt töltjük az éjszakát a kocsin - kiáltják utánam.

- Hát csak töltsék, rendben van.

S megyek tovább. Már egészen sötét van, kéklő félhomályokkal, amint a hold elborultan némi felhőfoszlányok mögött, már-már az égbolt tetejére ért. Nyugat felől csak sejtem inkább, mint látom, a luneville-i templomtorony sötét rúdját az éjben, megszakadozott éleivel elveszve a térben. Nem tudom, mire lépek. Egy-egy holt kézre nyilván, mely a földbe süpped alattam. Holott oly óvatosan jövök előre. A talaj fel van szaggatva helyenként, másutt egészen nedves, sáros, iszapos és puhán enged a lépteim alatt. Semmit sem kutatok, elrettenve. Szétroncsolt ágyúk torz masszái vannak itt, négy szomorú magányos ágyú egymás mellett, kinyúlt csövével néhány köpenyeges hulla fölött, valami szokatlan nyomorban. Elvágódott hős tüzérek pihennek összekuporodva. Itt nincs vér, vagy véres nyom, semmi. De a fejök teljesen szét van lapítva, mint egy vaskos nagy tányér, a fejök! A kép oly irtóztató s oly förtelmes elváltozásait nyújtja az emberi formáknak, hogy nem is próbálom magyarázni. Mit érek vele, ha már tudom, hogy e torz húslepényeket a légnyomás okozta. Mit érek vele, ha elszörnyedt kíváncsisággal sorra megbámulom őket? Csak egy szemök van, mint a ciklopoknak, a homlok szélén kidagadva!

A halál, a halál, pokoli változatokban, mindenütt a halál! Elhanyatlott sorok ismétlődnek, hanyattfekvők az arcok véres japán írásaival, hasonfekvők a koponyák véres prémjeivel. Elnémult agóniák hangtalan sodorják a végső pillanatok kínját, elferdült szájak megrögzött vonaglásai s kinyúlt végtagok múlhatatlan görcsökben, mint egy lezajlott ének gyásztémáit variálják, az elüvöltött fájdalmakban. És fojtó szagok szállnak. Mintha alulról fűtenék a földet, az egész mező megreked a bűzben.

Szaladok. Ott lenn a mélyben, hirtelen valami világosságot láttam. Valami röpke fény, ami megjelent, eltűnt, ott van újra, távoli virrasztással. Isteni fénynek tűnik e halálban, megváltó derengés, tündöklőn egy pillanatra, mint az új csillag, amikor a mágusok mentek fölhajtott fejjel, királyok! Megremegve követem, figyelem, elkábultan e mezőkön végig, e halálos szagoktól remegő orrcimpákkal, fuldoklón már és elrémülve, amint e néma halál a fülembe sivít legázolt orgonáját, a hangok, sikolyok, hörgések és jajveszékelések megfagyott bőgésén át.

Szaladok. Néhány régi fűz mögött, egy lerombolt tanya mélyén, a rom világít, elhamvadt nádtetők alatt egy törpe fal s egy világos ablak, ami a házból megmaradt. Virrasztó fény, enyhe és szelíd, amint átdereng az üvegen s lesugárzik néhány rózsatőre, amelyen még ott van a virág. Gyönyörködve megállok itt, meghajtott fejjel a rózsák fölött, amikor az ablak mögül, elmosódva, néhány halk hang száll felém. Óvatosan, a fal mentén, lábujjhegyre emelkedve, benézek az ablakrésen. Egy fiatal katona bekötött homlokkal s egy fiatal parasztleány. Hogy kerültek ezek össze, ragyogó testökkel hogyan találkoztak e halálokon túl, e romok között, akik tovább forgatják a világot?

Oh, az élet, az élet, az élet!

(Folyt. köv.)

 

[+] + They lead on gathers, a sort of lotus-eating life, with nerves trained to languid indifference - az angol eredetiben.