Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám

Moly Tamás: "A hadnagy úr hősi halált halt"

Amikor ezerkilencszáztizennégy október harmadikán, hétfőn reggel egy kis német város polgármestere, jóságos, szelíd másokkal érző öreg úr, hivatalában az íróasztalához ült, hogy megkezdje napi munkáját, az előtte fekvő mindenféle írások meg levelek közül elsőnek kiválasztotta azt, mely a legkevésbé hivatalosnak látszott. Gondosan felvágta a levél borítékját s a kissé terjedelmes írás elolvasásához fogott:

"Tisztelt Polgármester Úr!

Ma délután kaptam meg férjem századparancsnokának rövid értesítését, melyben közli velem, hogy "a hadnagy úr, századunk büszkesége, akit az eddig győzedelmesen megvívott hét ütközetben tanúsított hősies viselkedéséért kitüntetésre már fölterjesztettünk, tegnap kemény harcban, derék katonái élén küzdve, szívébe gyilkos ellenséges golyót kapott és hősi halált halt."

A mai őszi nap gyönyörű volt. Délelőtt a templomba mentünk; szívünk telve volt a legjobb reményekkel, boldogan imádkoztunk dicső császárunkért, szeretett hazánkért, hősi fegyvereink győzelméért. Boldogok voltunk, mert ma reggel a posta tábori levelezőlapot hozott, melyet imádott férjem írt, most tudom, hogy halála előtt két nappal írta. Jóságos, szívéből fakadó üdvözletét küldte szeretteinek, akik itt élünk e pompás, apró-cseprő gondoktól védett házban, e meleg környezetben, melyet ő teremtett nékünk, akiket olyan nagyon szeretett. Hiszen e ház legkisebb zuga is, a kert minden szál virága irántunk érzett nagy szeretetét hirdeti.

Ma boldogok voltunk. Az ebédnél nevetgéltünk, tréfálództunk, ártatlan tréfáinkba belevontuk férjem helyét a terített asztalnál s kedvenc ételével kínáltuk a távollevőt - aki akkor már örökre elhagyott volt bennünket -, mert vasárnap lévén, az ő kedvenc ételét főzettem. Reggelihez, ebédhez, vacsorához mindig terítettem néki.

Nékünk, akik kicsiny városban élünk, a mozgósítási parancs váratlanul jött, s amikor férjem, tartalékos tiszt, egyenruháját felöltvén, búcsúzott tőlünk, ő még nevetve mondta nekem: "Annám, édes, ezután is csak teríts számomra hűségesen, reggel, délben, este, valamelyik napon váratlanul majd csak beállítok megint s leülök hozzátok, mondván: adj' Isten, gyermekek, de megéheztem!" Olyan jókedvű volt, oly büszke örömmel, lelkesedéssel, meggyőződéssel indult véres útjára ez az én legjobb emberem, aki eddig senkinek a világon nem vétett, még gondolatban sem, hogy én ugyancsak elcsodálkoztam, s azt gondoltam magamban: nini, nem is tudtam, hogy az én uram ilyen harcias, ellenségre éhes - lám, mennyire nem ismeri ki sohasem az egyik ember a másikat.

Olyan vidám, olyan jókedvű volt, amikor elbúcsúztunk, annyira hitt a viszontlátás eljövendő pillanatában, hogy még csak nem is könnyeztünk, sem én, sem szegény öreg édesanyja, amikor a vonat elvitte őt a csapatjához. Ott álltunk az állomás peronján két kis leánykánkkal, s négyen, az övéi, kendőkkel integettünk utána. Ön is ott volt, Polgármester Úr, látta, hogy mi telve voltunk bizalommal, reménységgel, lelkesedéssel. És ő, szeretett férjem, egészen addig, amíg nem jött meg a halála híre, itt élt közöttünk, a családja körében - nemcsak odakünn a könyörtelen harctéren. Mert hiszen mi négyen: az édesanyja, két kis bájos leánykája, a hét éves Grete és a négy éves Ilse meg én, a felesége, mi négyen mindig róla, csak róla beszéltünk, s ha nem beszéltünk, reá gondoltunk, még az a négy éves kis gyermek is csak reá gondolt, tudom - hiszen az első napokban nem győzte kérdezni, hogy apuka mikor jő már haza, s amikor azt feleltük rá: majd ha véget ér a háború, ő a legkomolyabban arra kért, hogy csináljam meg, hogy a háború már véget érjen.

Erre mosolyognunk kellett, nehogy a kis gyermek elszomorodjék, s ajkunkon ezzel az akart mosollyal feleltük: holnapután, kicsiny gyermekem, holnapután véget ér a háború, s akkor apuka hazajön. A gond, a kétség, az aggodalom emésztette lelkünket, s bár nem tudtunk rá felelni, egyre kérdeztük önmagunktól: vajon most hol van? Izzad-e, fázik-e, szenved-e, van-e mit ennie, van hol aludnia? Azt, hogy ő reánk gondol, azt tudtuk, de nagyon szerettük volna, ha ő is tudná, hogy mi mennyire gondolunk őreá. De nem írtunk neki erről egy árva szót sem, mert nem akartuk, hogy a szíve fájjon. Pedig de nagyon vágyódhatott szegény utánunk. Amikor mindezt így elgondoltam, ilyenkor de nagyon sajgott a szívem. A leánykák néha elbúsulták magukat utána, de hamarosan megvigasztalódtak, jókedvű kacagásuk csakhamar fölcsendült. A gyermek, akinek gondos anyja van, a legboldogabb teremtés a világon.

Láttam, a gond és az aggódás hogyan emésztik szegény öreg édesanyját, akit vigasztalni hiába próbáltam. Légy egy kis türelemmel hozzám, gyermekem, mondotta, majd ha Artúr itthon lesz megint, akkor büszke örömmel fogunk visszagondolni ezekre az emberfölötti nagyon nehéz napokra. - A nézése beleszaladt a szívembe, mint az éles tőr. De én mosolyogtam reá: persze, hogy hazajön, édes anyukám, hiszen tudod, Artúr milyen megrögzött itthonülő ember; nem marad az el egy pillanatra sem másutt, idegenben, ha nem muszáj. - Erre egymásra mosolyogtunk, holott riadtan dobogott aggódó szívünk!

Megnyugtattak a levelezőlapjai, melyeket a táborból hazaírt. Hogy vártuk az írását, mely bizony mindig késett. De néha jöttek a lapok rendes időben is: három-négy napon belül. Ez volt a mi örömünk, de volt benne bánatos gond is: mit csinálsz most, e pillanatban, drágám, hogy vagy, mindenségem? Ezt a néhány sort tegnapelőtt, vagy még régebben írtad, most hogy vagy, szerelmem, most, most, most?

Ne csodálkozzék azon, hogy ennyire vágyódtunk utána, Polgármester Úr. Nyolc évig éltünk együtt a legnagyobb boldogságban, melyet nem zavart meg semmi, de semmi. Az idők folyamán egymásba fonódtak az érzéseink, egyforma lett a gondolkodásunk, az életünk mintha finom, láthatatlan szálakat bocsátott volna mindkettőnk lelkébe, mint ahogyan a virág gyökere száz meg száz hajszálfinom kényes szálat bocsát a földbe, s ez az ő élete. A boldogságunk olyan hibátlan, olyan tiszta volt, mint néha, nyári napokon a kék, felhőtlen, végtelen mennyboltozat, melynek csodálatosan egyhangú kéksége magába szívja érzéseit és gondolatait annak, aki belé tekint úgy, hogy az itt a földön elfeledi, hogy halandó ember. Nyolc hete, hogy a férjem elment, és azóta egyre jobban érzem és tudom, hogy milyen együttélést tépett ketté a sors.

Nem tudom más szavakba foglalni: Artúr halála nékem sokkal, de sokkal nagyobb veszteség, mint amikor a feleség elveszti a férjét. Ő nekem több volt, mint a "férj". Mi az évek folyamán egyek lettünk, s az a golyó, mely őt megölte, átjárta az én szívemet is. Ezt nem tudom jobban megmagyarázni, pedig lehetséges, hogy így nem értik meg az emberek - mindegy.

Kis házunkban most minden nagyon, nagyon csöndes. A gyermekeket már lefektettem. Mi, asszonyok, a vacsoránál nem tudtunk enni egy falatot sem, és erre a gyermekek sem ettek, hiába biztattam őket. Szegény kis leánykáim nem tudják, hogy az édesatyjuk már nincsen többé, hogy az, aki úgy szerette őket, ahogyan ember ezen a földön többé szeretni őket nem fogja soha, hogy ez a jóságos gyöngéd szív már nem dobog. De a mi nagy szomorúságunk rájuk nehezedett, s amikor tiszta kék nagy szemeikkel hol engem néztek, hol nagymamájuk tekintetét keresték, akinek a bánatos lelke messze járt tőlünk, véres csatatéren, talán már a sírdomb körül, melyben az ő imádott fia nyugszik... ezek a tiszta, gyönyörű gyermekszemek tele lettek könnyekkel, s a két kis leány csöndesen letette a kanalat, nem kellett nekik már semmi. Gömbölyű kis arcocskáikra rásúlyosodott a szomorú bánat, lehervasztotta gyönyörű piros kicsiny ajkaikról a mosolygást s a szájacskák szélei lefelé görbültek. Kín volt ezt nézni, kegyetlen fájdalom! Két kicsiny leánykám, elárvult, szegény, szegény két kis leánykám... Apátok már nem él. Lefekvéskor elmondtan velük, mint mindig, ma is az estvéli imát s ezzel fejeztük be: "Apukám, mi nemsokára nálad leszünk." A két gyermek erre elmosolyodott, és ez a mosoly milyen más volt, mint az ő rendes mosolygásuk, és a szemük megint tele volt könnyel. Ők tudják...

A két kis leánykám ma a legszegényebb két gyermek a földön. Nincsen anyjuk - mert én nem tudom már gondjukat viselni, én már nem vagyok a világon. Minden cseléd jobb gondozójuk lenne, mint én. S ha látnám, hogy ők egy év alatt, vagy talán nem is egy év alatt elfelejtenék apjukat!... Ezt nem bírnám el, puszta kézzel fojtanám meg őket, a hálátlanokat. Pedig elfelejtenék, tudom, nem is tartana sokáig... Ma meg siratják, mert ő még él szívükben.

Az íróasztal mellett, amikor e sorokat írom, ül Artúr édesanyja, a nagy karosszékben, félig fekszik; a nagy szomorúság lenyomta kedves jóságos fejét úgy, hogy az álla szinte a keblének támaszkodik. Szeméből kicsordultak a könnyek és végigperegnek az asszony orcáin, melyek a délután néhány órája alatt petyhüdtté hervadtak. Nem törli le a könnyeket, talán nem is tudja, hogy sír. Gyönge, finom fehér két keze az ölében fekszik erőtlenül, egymásba kulcsolt ujjakkal, de ő nem imádkozik. A feje néha megmozdul, mintha hitetlenül rázná, fonnyadt ajka megmoccan hangtalanul; e szókat formálja: egyetlen jó fiam!

Artúr imádta az édesanyját. S én is úgy megszerettem ezt a nemesszívű kitűnő asszonyt, mintha a tulajdon édesanyám lenne. Mit tegyek? Hiába kísérelném vigasztalni, nem tudnám. Hosszú vigasztalan éveket töltsünk el így? Szenvedését ha látom, az én fájdalmam az őrületig fokozódik és minden csöpp vérem ezt zúgja: mit tettünk, hogy ilyen kegyetlenül sújtasz minket, te mindent legázoló Sors?! Nékünk csak vigasztalan, reménytelen bánat jutott és semmi más, kétségbeejtő bánat és semmi más!

Milyen nagy itt künn a villanegyedben a csend. Az utcáról nem hangzik fel ide se lárma, se kocsizörgés, sem erre járó emberek beszéde, se zaj, semmi, semmi - csak a könyörtelen csend, mely a háború kezdete óta egyre nagyobb, egyre nagyobb lesz. Most hallom már én is, ezt a határtalan csendet.

Kissé elgondolkodtam... Most kell erősnek, bátornak, nagynak, hősnek lenni, ezekben a nagy időkben, nemde, Polgármester Úr? Jaj, én szegény, nyomorult asszony nem vagyok erős, se bátor, se hős. Kimondom őszintén, ezt a legnagyobb veszteséget, mely engem ért, nem tudom túlélni. Én ezt nem tudom, meg se próbálom. A hazának most szüksége van minden gyermekére - elhiheti, én ezt nagyon is tudom, Polgármester Úr. És mégis: ma éjjel agyönlövöm férjem édesanyját, két kicsiny leánykámat s végül magamat.

Ön azt mondja: borzasztó! Nékem ezután az élet borzasztó, és én menekülök. Amikor a férjem harcba vonult, tudtam, hogy ez bekövetkezhetik. Ez a gondolat, hogy e roppant nagy szenvedést nem fogom elviselni, kissé megnyugtatott. Nem magyarázom tovább - ha eddig nem tudott megérteni...

Megtaláltam a férjem íróasztalában a végrendeletet, melyet indulása napján írt. Vagyonunk egynegyed millió márka. Ezt a vagyont jótékony célokra hagyományozom, használja fel bölcs belátása szerint.

A szobaleányt még egyszer elküldtem a postára, most este, hogy nézzen utána, nem jött-e még egy levelezőlap a táborból, melyet az uram írt nekünk. Nem jött semmi. Nem bírom ki.

Kérem a barátainkat, meg az ellenségeinket is: amikor a mi nagyon szomorú esetünkről hallanak, sajnáljanak vagy vonjanak vállat, de némán, szó nélkül. Ne ítélkezzenek! Sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb időket élünk, semhogy az óriási események közepett bárki néhány percnél tovább is törődhetnék ezzel a mi szomorú kis történetünkkel, mely a nagy események egymásutánjában nyomtalanul alá fog merülni.

Kihez intézzem szavaimat? Van még mondanivalóm?... Az ismerősök ne sajnáljanak. Az édesanyám szól most, kérdi, meddig írok? Ő is akar néhány szót ideírni. Én búcsúzom. Isten áldja meg Önöket!

Özvegy Seemann Artúrné

született Kühne Anna"

"Leányom tettét megértem, helyeslem, minden a beleegyezésemmel történt.

Özvegy Seemann Vilmosné

született Bungert Amália"

A polgármester ismerte ezt a szerencsétlen családot és a legnagyobb megdöbbenéssel olvasta végig e sorokat. Amikor Seemann Artúr halálának hírét olvasta, könnyes lett a szeme és a sajnálkozás fájó érzése fogta el... Szegény asszony - gondolta magában -, elmegyek hozzá még ma délelőtt, próbálom megvigasztalni; hiába, a haza néha igen nagy áldozatokat kíván...

Látta őket künn a pályaudvaron, amikor búcsúztak, látta Seemann Artúrt, aki integetett, amíg csak a vonat el nem kanyarodott, s ott állt édesanyja, felesége, két szép kicsiny gyermeke, és nem sírtak, ők is integettek, nemcsak Seemann hadnagy úrnak, hanem minden katonának, akit a vonat elvitt messzire, sokat közülük bizony mindörökre. Testvérek vagyunk...

Tegnap délelőtt látta a hölgyeket a gyermekekkel a templomba menni, jókedvük volt, vidáman kacagtak. Bizonyosan jó hírt kaptak reggel a hadnagy úrtól.

Amikor azt olvasta, hogy férj és feleség mennyire szerették egymást, helyeslőn bólogatott, ezt tudták a városkában, mindenki tudta róluk, hogy nagyon derék, pompás emberek.

De amikor az asszony elhatározását olvasta, megdermedt a rémülettől, tehetetlenül, mozdulatlanul ült és szinte siránkozva hajtogatta:

- Ezt nem szabad tenni... ez hazafiatlanság... mit tegyek... ezt nem szabad tenni!...

És ijedt szemmel nézett körül, mint aki váratlan segítséget remél. Meglátta asztalán a telefonkészüléket, s amikor utána nyúlt, a keze reszketett.

- Halló, központ! - a hangja rekedt volt és az agyában csak ez kalapált: ezt nem szabad tenni, ma, amikor minden egyes ember élete olyan becses, olyan drága! Ez hazafiatlanság! Le kell küzdeni minden fájdalmat! Nincsen olyan fájdalom, melyet az idő ne -

A központ jelentkezett.

- Seemann Artúrt kérem - mondotta a polgármester -, és halló, kisasszony, kérem, csöngessen erősen!

Hallotta a csengőt hosszan berregni, de ott nem jelentkezett senki.

- Nem jelentkeznek, polgármester úr - mondotta a telefonos kisasszony. - Nincsenek a szobában. Később újra csengetek, ha parancsolja, s azután felhívom a polgármester urat, ha tetszik?

Nem jelentkeznek... a polgármester keze lehanyatlott. Nem hallotta már a kisasszony kérdését.

- Megtette volna?! - mormogta rémülten. - Borzasztó! - Szeme rátévedt az írás nehány sorára. - Megtette!

Halkan, sírva felsóhajtott:

- Mennyi fiatal élet pusztul el, egészséges, értékes fiatal élet...

Azután csöngetett a titkárjának és intézkedett.