Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 22. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei

Harry Russel-Dorsan harctéri levelei
VII.

A troyes-i országúton. - Alvó tanyák. - Walter Scott. - Night and Nightlight. - Emberi hangunk. - Saint Hilaire. - Chalons. - A Marne folyó. - Tündöklő legyezők. - Verdun. - A négy kerék. - A motor lelke. - Blesme, Vassy, Godrecourt. - Egy emberpár. - Troyes. - Macskák az úton. - Chaumont-tól Langres-ig. - Emberszag. - Egyazon kép, cél és végzet. - Piros nadrág. - Pioupiou tiens bon! - Néma lovak. - Dűlők. - Langres. - Csapatok, trén, ágyúk. - Egy vértes ezred. - A zászló. - Fiatal nők. - L'amour! La mort! Et la Gloire! - Az élet heve és az élet hívása. - Racine stílusa. - Boldog latin. - Regényes egzaltáció. - Ami részben üzlet, részben katonai kérdés. - Sorompók. - Vos papiers! - Francia csendőrök. - Csekély defektus. - Vesoul. - A Turner színei. - A határ felé! - A big game shute. - Távoli hegyormok. - Az ágyú. - Mülhausenben a németek! - Alhambra. - A térkép. - Lure. - Ha volna út előttem! - Lovak, ágyúkerekek, ostorok. - A franciák nemzeti szava. - Sápadt fiatal katonaarcok. - Svájc felé. - Szeptemberi esők. - Hiú ábrándok. - A Jura sasfészkei. - A Jungfrau. - A zergék. - Tell. - Gessler. - Ich will den Schuss! - Plombiéres felé. - Új sorompók. - Az ágyú szól. - Kékes fénylések. - Tüzes kanári. - Giromagny. - Servance. - Fantasztikus kovácsműhely. - Bussang. - Siegfried. - Carbonniers. - Egy sas. -

Végre künn vagyunk a troyes-i országúton, az éjszakában. Minden sötét a hold alatt, mely magasan elbolyong fölöttünk, mintegy elkallódva a csillagtalan egen. Amint haladunk alatta a motor lázas zúgásával, mintha kergetnők fölösleges lámpavilágát, a dombokon fölkanyarodva. Mégis, helyenként némi sápadt fény dereng és alvó tanyák őrködő mécseseikkel, megriadt komondorainkkal elmaradnak mögöttünk, valami bánatos sors megdermedtségében, mint az elátkozott udvarházak a skót regényekben. Walter Scott jut az eszembe (múlhatatlan impressziók, melyeken a lelkem felgazdagodott) és elmerengek az éjszaka varázslatán, mely minden rongyos majorságból valami titkot tud csinálni. Night and Nightlight! ezek a legszebb angol szavak!

Emberi hangunk is átváltozik az éjben. Röpködve a szélben, úgy hangzik nyugtalan szóváltásunk, mint a menekülő zsiványok beszéde.

- Hol vagyunk? - kérdem a sofőröm búvár fejéhez hajolva, az elrejtett fülek táján.

- Saint Hilaire! - harsogja vissza, hogy meghalljam a zajban.

- Csak gyerünk! Gyerünk!

- 60-nal megyünk - feleli -, még fokozzam? - teszi hozzá a pedálokat érintve.

- Az éj sötét - jegyzi meg Davis -, jó lesz vigyázni.

- Csak gyerünk, ahogy tudunk.

- Ahogy tudunk, good Lord, ahogy tudunk! - dörmögi a sofőr és a háta meggörbül a volán fölött.

Chalons elmarad mögöttünk, zegzugos utcatömegével sápadt gázvilágban. A Marne folyó, mint a fekete selyem, beleolvad az éjbe s csak a kőpartok őrlámpái alatt látszik bús vizéből egy-egy körzetnyi moiré darab. Egészen fekete víz és minden alszik kis házakban körülötte.

Hirtelen, kelet felől lila színű fényvillanások cikázzák át a láthatárt, kiszélesedő s nyugtalan sugárzással, mint óriási tündöklő legyezők.

- Verdun! - mondom a térképre hajolva, kézilámpám csillogásán.

- Verdun! Úgy van! - feleli a sofőr.

És Dandy felriad.

- Verdun! - morgom oda neki a fülét cibálva s a drága eb, dear dog, felvonyít az égre.

Így nézzük a verduni fényszórókat, én és a kutyám a karomon. De hirtelen tovaforognak s a túlsó eget süvítik át a hangtalan ezüst seprőzéssel. Aztán onnan is lesiklanak s eltűnnek a nyomtalan fény elröppenésén.

Robogunk. A por oly meglepően kevés, hogy szemvédő üvegemet felhajtom a homlokomra. A négy kerék metodikus dübörgése, időnként heves megcsúszásokkal, amint a lejtőkön gurulnánk, betölti a tért. Az éjszakából, a végtelen tájból, sötét vidékből nem hallani mást, csak a gépünket rohanva a határ felé. Úgy tűnik, a motor lelke száll velünk, lihegve. És fönn a hold, ezüstös-keserűn, ki tudja, hova vándorol.

Blesme, Vassy, Godrecourt s egy csomó anonim helység és falu megvillannak az útszélen, vagy odabenn a mezők mélyén, törpe és ritkás ablakaikkal, ahol egy lámpa ég. S elhintett bíborsebek vagy topázfénylések, az ablakok üvegét hevítve, nem tudni, micsoda tragikus virrasztásban vannak. Időnként távoli árnyak lebbennek el komor szénaboglyák körül, melyeket Maupassant imádott. S a gép elején, a hűtők fölött, izzó reflektorunk merev sugarát kicsapja az útra, az éjjeli ködpára vibrálásával. S az út szélén, a fényben, hirtelen, a harmatos füvekből két fiatal emberi forma világít az élet nyers színével. Ki tudja, micsoda elvonulás előtt, micsoda lázas búcsú pátoszában rogyott itt össze ez emberpár, egy végső sikolyban a halál előtt.

De a mélyben Troyes világít. Szaladunk. Egy-egy denevér versenyt repül velünk. S az út fényében, a reflektorunk sugárvégében, kísérteties száguldozással egy-egy macska vágtat, görbe farokkal és kinyúlva, mintegy láthatatlan boszorkák után.

*

Chaumont-tól Langres-ig nagy fekete masszák haladnak az éjben. A roppant tér megtelik porral és a porban az élő és izzadó emberi húsnak sajátságos illata száll, maró kipárolgások hallatlan fűszereivel. Rettenetes és megkapó emberszag, melyben százezrek forró vére, epidermusa, belei és verejtéke mint egy végtelen üstben fő és forr. Az elizzadt fehérneműek, lábbelik, torniszterek, mundérok és sipkák impregnáltsága fölött valami sós-savanyú gőzölgés száll, mint a megeredt csatornák forró vizei fölött. A tiszta és nyers élet igazi szaga ez és tele van e végtelen férfisereg fiatalságával, hevével, erejével.

Egészen lassan virrad, szürkés átmenetekkel és fehéres félhomályokkal, amelyeket az elszálló harmat nedves fátylai üdén belengenek. Emberoszlopok, zászlóaljak, ezredek és hadosztályok válnak ki a szürkeségből az emberi arcok világával, szemfényével, ezerféle tekintetével egy egységes és egyforma tekintetbe olvadva, az elvonuló csapattestek egyformán bámész, merev és üres tekintetébe, egyazon kép és cél és végzet előtt. A katonák mennek, mennek, mennek és az ember önkéntelen csodálja e megszámlálhatatlan lábszártömegek egyforma és gépies mechanikáját a hosszú út porában, melyet a piros nadrág átvilágít sűrű s rikító szövettengerével. Ritkás kis bajuszok látszanak leragadva és lobogó szakállak, ami egyik jellegzetessége a francia katonának. Olykor, hirtelen, valami egyéni iniciatívára, újra felhangzik lelkes akcentuálással az új bakanóta: Piou-piou tiens bon! De rögtön el is hal a szekértábor zajában, mely négyes sorokban követve a csapatokat, átzúgja e menetelést a kerekei dübörgésével, a ponyvás tetők és oldalak nyikorgásával. És elborult, néma lovak, szomorú szemekkel és megfeszült inakkal húzzák az ágyúkat reggeli fényben.

*

Le kell térnünk az útról a szomszédos dűlőkre. A szűk sikátorokon, sűrű kátyúk fölött, a kihajló répalevelet gázolva csak lassan jutunk előre, kínos szökkenésekkel, melyekben az egész kocsi feljajdul, elkínozva. Dandy leesett a párnáról és megriadva néz fel reám a felelősségre vonás ama zavarbaejtő tekintetével, mely a foxterrierek sajátossága.

- Don't warry - mondom a kutyámnak, ahogy szoktam, s ismét felveszem magam mellé.

*

Fényes reggel van Langres-ben, micsoda fényes reggel, a napban! A csapatok átvonulnak, a trén átvonul s az ágyúk jönnek döcögve a kövön. Egy vértesezred sűrű sorokban elvonul ezernyi lópatkó csattogásával. A páncélok, bár úgy látszik, be vannak maszatolva, mégis csak fénylenek a napban, sárga csillagzással. A sisakokról, mint hosszú asszonyi hajzat, a lószőrfonat a vállakra hull és meglebeg a szélben.

Mindenki künn van az utcán, az egész város, megriadva és bámészkodón. A házak küszöbén nyugtalan tömegek, jó szomszédok, rokonok, urak és cselédség egymásba torlódva magyarázgatnak, összesúgnak, kiáltgatnak s intenek a katonáknak. Mikor a zászló megjelenik s trikolór selyme a dús rojtok, szalagok és ráncok pazarságában megcsillan a napban, mindenki leveszi a kalapját. Valami különös ájtatosság s templomi mozdulatlanság terjed e kisvárosi utcán és hirtelen csend lesz a zászló láttára.

Mégis, valaki mondja:

- Le drapeau!

Mintha azt mondaná: édes mama!

S az Union Jack jut az eszembe.

Az ablakokból, fiatal nők, elragadtatva intenek a katonáknak. Az egyik, egy nagy kövér francia nő úgy kihajlik, hogy a félteste a levegőben lóg. A sorokból, a csapatokból merev szemek torz mosolyokon át, ez ünneplő hölgyekre szegeződnek. És élesen megtébolyodott hang, egy szakállas katona felhorkan:

- L'amour! La mort! Et la glorie!

És mindezt ordítja nekilendülve, felhasadt szájakkal, mint a kannibálok, mint a keresztény mártírok, mint a vándor oroszlánok, mindezt ordítja megdagadt nyakkal, kifeszült orrcimpákkal, melyeken a vágy szele fú.

És az élet heve s az élet hivatása oly erős s oly ellenállhatatlan ebben, hogy a küszöbökről, az út széléről egy csomó nő, tébolyodottan, előre tör a karját kitárva s hátraszegzett fejjel. S a katonák nyakába rogyva, az eltikkadt ajkukhoz ragadnak, micsoda csókban, good Lord! Micsoda tragikus ájulatban, ami a Racine stílusa az emberi szenvedély keserű pillanataiban.

- L'amour! La mort!

Csakugyan, aki érezni tudja ezt, boldog latin, a szavak legnagyobb zenésze.

- Et la gloire! - hangzik túlonnan, borzalmas bariton és basszus egyvelegben, mint a mennydörgés - La gloire!

Alig tudunk előre menni, kimerülten s végképp elcsigázva már. Nem tudom, hősi atmoszféra-e ez, vagy nemzeti fellendülés viharzása, nem tudom. De az egészen bizonyos, hogy e szokatlan érzéshullámzásban, e nagy porban és nagy zsivajban, a langres-i utca hazafias riadalmában, a lehető legkényelmetlenebbül érzem magam. Van itt valami regényes egzaltáció, mint a spanyol bikaviadalokon. Szerény érzésem szerint, talán nem is igen harmonikus ez a háború természetével, golyó és srapnel süvöltésével, terep és számtani spekulációival. Ez itt, a franciák szívében és vérében és latin szenzualitásában, valami lázas lelkesedés és beteges idegroham, holott a háború részben üzlet, részben katonai kérdés. Ezt nem lehet tagadni.

A rettenetes emberszagban és rettenetes porban, mint óriás szürke felhőkben, gurulunk tovább a csapatok és ágyúk mögött, a trénvonalba veszve. Gyakran megállunk és várunk órák hosszat. S ismét távolabbi mezei utakra térünk le, hogy néhány kilométert jöhessünk előre. De folyton ki kell fordulnunk a sorompókhoz a gendarme-ok fenyegető intéseire. Olykor, szigorún, egy puskacső is nekünk szegeződik. Vos papiers! Ostoba igazolások és vallatások. Mi az az Evening Standard? - kérdezi egy tájékozatlan csendőr, a revolvere kérdőjelével. Önök nyilván nevetnek ezen a Pall Mall-en, de én itt vagyok egy szál hosszú rúd előtt, ami a sorompó, egy csomó haragos bajuszú s zord tekintetű francia csendőr előtt, amilyent a Grand Guignol drámáiban látni. A fülem zúg, a szemem ég, s bevallom, nem mulatok.

Némi csekély defektusunk is van. Nincs az a négy kerék, mely sértetlen kiállaná e mezei utak göröngyét és kátyúit. Ezeket itt a dos d'ane-nak nevezik s tevepúpnak is beillenének.

- Vesoulba még beérünk - mondja a sofőröm.

- Adja isten! - felelem a térképre meredve.

A táj a portól, zajtól, láztól fülledt körülöttünk. Hiába keresném itten a Turner színeit, hangjait, érzéseit, fényhatásait. Már-már dél van, sápadt, szürke, tragikus dél. Mindaz, ami emberi, eszményi, művészi hirtelen elsöprődik itten valami pokoli lihegésben. Minden megszűnt, ami eddig a világon volt, úgy érzem. Egyetlenegy őrületes lendület van itt, semmi más: a határ felé! Csakugyan, a határ láza, tűzveszedelme és vérvihara már elcsapja ide rémes hullámait. Az autóm párnáján, fehéren, mint egy hóember a portól, egy minimális atomnak érzem magam, elveszve e fergetegben. A big game shute jut az eszembe, drága Kamouri! A távoli hegyormok vörhenyes ködökben füstölögnek, a déli nap dacára. Egész Vesoul egy megtébolyodott kocsitábor. Csapatok rohannak. Néhány kóbor kutya megriadva szalad a házfalak mentén, meglapulva, behúzott farokkal. Az ágyú szól, nagyszerűn, pontosan, tömören, mint egy láthatatlan robbanás, megrázva a végtelent. Még egy ágyú, még egy, hallatlan crescendóban és még egy, egy tüneményes hang, üde, éles, harsogó, mintha maguk a hegyek durrannának.

- Mülhausenben a németek! - ordítja egy hang valahonnan a levegőből, valamelyik háztetőről.

- Nem igaz! A franciák! - üvölti egy másik.

S valaki rám rivall:

- Vous ne passerai pas!

- Je passerai! - kiáltom magam is, egy csöppet megilletődve, hogy így kijöttem a sodromból.

De már nem látok senkit. Dörögve a kövön, a francia ágyúk elvonulnak. Így szaladnak be az Alhambra nagy szcenériájú darabjainál a kellékesek a színpadra. Az ágyúk! Ezeknek most jelenésük van, úgy tűnik. Megriadva és tanácstalanul állunk egy percig. Az igazság az, hogy a térképet is alig látjuk a portól.

- Lure-nek kellene mennünk - súgom oda a sofőrnek.

Ez felröhög.

- Ha volna út előttem! - feleli.

Csakugyan, amint oszlik a por egy pillanatra, nyilvánvaló, hogy mozdulnunk sem lehet. Valami hallatlan vásár van itten, valami őrületes vándorlás, megakadva. Még a járdára is torlódtak fel szekerek. A lovak ágaskodnak, kidülledt, merev szemekkel, mint a bölények. Az ágyúkerekek a házfalakat súrolják, a lereszelt vakolat szikrázó porzásával. Ostorok csattogásában üvöltő emberi hangok röpködnek elfulladt szófoszlányokkal. Mégis, gyakorlott füllel gyakran hallom e zűrzavarban a franciák ama nemzeti szavát, mely hajdan Waterloonál harci dicsőséggé lett. S újból az ágyú a keleti égbolt vörhenyes ködéből kicsattan, mint egy durrogó hozsánna!

- Ca chauffe! - röhögi egy tiszt, amint elszalad mellettem, eltorzult ajakkal.

Sápadt fiatal katona arcokat látok. Ezek mind a hang után szaladnak, gépiesen gyors menetelésben s valami tragikus közömbösségben, mintha a torniszterükben cipelnék a sorsukat. Az ágyút, nyilván, a német ágyút most hallják először.

*

Svájc felé, ha mehetnénk, ha volna út, ha volna! A kies Delle s túlonnan Dellemont mindent megoldana. A svájci határfalvak s főleg a dellemonti állomás, ahol hajdan, szeptemberi esőkben órák hosszat vesztegeltem egynémely luzerni vonatokat várva, kimondhatatlan nosztalgiával töltik el a szívemet. A vasúti töltés itt a hegyek közé van vágva. Maga az állomás, a német Svájc Rettungs-station-jainak emlékét idézi fel erdészlak-architektúrájával. Ha ide eljuthatnék! Sürgönyzésre is ideális volna. Sajnos, hiú ábrándok ezek. Az út el van torlaszolva. Úgy hallom, a helvét pásztorok mind lerohantak a hegyekről. Az egész határ egy szuronyerdő. Fönn a Jurán, a sasfészkekben ágyúk állanak elrejtve s őrködőn. A Jungfrau hava felkészült páncélosan, mint a svájci Jeanne D'Arc, ki hitte volna! A zergék ott fönn, hogy száguldhattak a felvonuló puskacsövek elől s mi lehetett ez a hegyekben, micsoda hóförgeteg és gyémántszikrázás, micsoda wellsi-phantasie! Hol vannak a hajdani íjasok, a drága Tell!? Most mind azt mondja, amit Gessler hajdan, az egész grütli a Schiller nyelvén: Ich will den Schuss!

Letérünk Plombiéres felé, sajnos, céltalan. Az egész láthatár el van torlaszolva, az egész világ egy fegyverbarikád! A térképeink fölé hajolva, a sofőrrel egyetemben, gyötrődve keressük a délkeleti irányokat. Minden földrajzi ismeretünk puszta fikció. Nincsenek többé irányok. Nincsenek utak. A mezők dűlőin csapatok lihegnek, az árkok szélén a trén döcög s az ágyútábor dörögve rohan előre, a kinyúlt lovak iramlásával. Minden papírunk s igazolványunk merőben illuzórikus egy-egy újabb és még szigorúbb sorompó előtt, ahol a szétmorzsolás veszélye ér. S a távolból, szünetlenül, az ágyú szól, az ágyú szól, hallatlan tremolókkal, amint leszáll az est.

A vörhenyes köd a hegytetőkön izzó pirossá változik. Kékes fénylések cikáznak tova a szirteken. Valami sárgás fény hirtelen felröppen, mint egy tüzes kanári, elszáll, elalszik s a füst mögül, mely gomolyog utána, egyszerre csak megharsan az ég, a szakadozott dörgések acélos zengésével. Giromagny tetején tüzes felhők vonaglanak izzó aranyködökben. A szomszédos Servance kőhomlokáról valami fantasztikus kovácsműhely hallatja vas-akkordjait. A láthatatlan fúvókból, tűzbokrétásan, törpe lángok pattannak elő s az üllőn zeng a vaspöröly, dörögve. Bussang körül, ott fönn a magasban, apró tűzbokrok vannak elhintve e rettenetes éjszakában. Önkénytelen elmosolyodással gondolna az ember a hős Siegfriedre is, amint kinyújtott kardjával nekilendülve, Brünhildát keresné e tűzréteken át. A láthatár legmélyén, a dörgő szirtek mögött, Carbonniers bércei valami rózsaszínű poklot őriznek, tündökölve. Az ég világos és mozdulatlan. És hirtelen egy sas röppen fel benne, megriadt árnyékával, mint egy fekete pont egy végtelen tükörben.