Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 18-19. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Új könyv az ősturáni népekről
Ellis H. Minns, Scythians and Greeks (Cambridge, 1913.)

Az idők jele, hogy e könyv megjelent. A történelmi érzék, a művészi elemzőképesség finomulása, a tudományos kutatás tárgykörének tágulása kapcsolatos ezúttal is egyéb általános érdekű fordulatokkal. Ázsiából eddig izolált jelenségeket ismertünk: Kínát, Japánt, Indiát, Babilóniát, Asszíriát, Perzsiát. Az óvilág részben ma is jelentős kultúrnépei maradiaknak látszottak, nemcsak azért, mert különös bensőséggel élték egyéni életüket, hanem nagy részben azért is, mert nem volt eleven fogalmunk az őket egybefűző erőkről. Századokon át éltek visszavonultan az óvilág nagy népei. Hozzászoktunk, hogy passzivitásban lássuk őket. Régi nagy foglalásaik emléke elhalványult. Nehezen barátkoztunk meg a gondolattal, hogy e hódító mozgató energia ma se hiányzik. Csak formája változott.

A ködös ókorban a turáni szkithákban nyilatkozott meg e terjeszkedő erő. Ázsia belseje termelte őket s küldte keletre és nyugatra, oda, hol a helyzet állandó letelepülést, intenzív kultúrmunkát parancsolt. Nagyjában a mai orosz birodalom sorsa.

A modern élet együttműködésre kényszeríti az egész emberiséget. Természetes elhelyezkedést kíván minden egyes elemétől. Az életképes termelő erők pontos számbavételét követeli. Közveszélyes eltolódásai önmagukat büntetik, mint a mostani világháború bizonyítja.

Szükségessé vált ennél fogva a turáni népek egyéniségének megértése, történelmi fejlődésük rekonstruálása, nemcsak akadémikus szempontból, hanem a nemzetközi mérleg rendbehozatala céljából is.

Az ókorban két oldalról vetődött fény az érdekes néprajzi és művelődéstörténeti anyagra.

Nyugaton a görög Ariszteasz és Hérodotosz őrizte meg a szkíták emlékét. Keleten a méltán nagyrabecsült kínai történetírás foglalkozott behatóan a hiungnukkal, a mi hunjaink elődeivel. Az egymástól igen távol eső forrásokból származó tudósítások feltűnően egyeznek. A szkíták és hiungnuk a legnagyobb valószínűség szerint hasonló fajtájú emberek lehettek. Hasonlóak azokhoz, kik helyüket később elfoglalták s nagyrészt ma is elfoglalva tartják. Ázsia hegyei, vizei, rónái és pusztaságai nem változtak. Ma is olyan emberfajt termelnek, mint réges régen.

Nem mondhatom, hogy a minket ezúttal érdeklő vaskos kötet szerzőjét e fontos turáni probléma fejtegetésénél túlságosan magas szempontok vezették. Sok más angol könyvhöz hasonlít e mű abban is, hogy több sportszerűséggel, mint gondolattal íródott. Igyekszik ugyan a lehető legszélesebb alapokra helyezkedni, ami sokszor sikerül is neki, de nem egyszer a műkedvelő kényelmes rezignációjával végződik.

Egyébiránt a szerző maga se titkolja, hogy műve voltaképpen kombináció. Be kell ismernünk, hogy ebben a nemben elsőrendű és a nyugati tudományosságnak kitűnő szolgálatot tesz. Leírja és elemzi a régi szkíta illetőleg turáni népek iparának és művészetének emlékeit s feldolgozza a rájuk vonatkozó ókori görög és modern orosz irodalmat.

Ez utóbbi tény az, amivel különös hálára kötelez mindnyájunkat, kik nem tudunk oroszul.

Az orosz birodalom határai közé esik a régi és mai turáni népek lakta terület legnagyobb része. Természetes ennél fogva, hogy az itt virágzott kultúra emlékeit elsősorban orosz szakemberek dolgozták fel. Munkájuknak csak kis része jelent meg eddig a nyugati világnyelvek egyikén-másikán. Minns könyve tehát óriási lökést ad a turáni kutatásnak azzal, hogy e nagyrészt hozzáférhetetlen irodalmat egyszerre feltárja, eredményeit összefoglalva rendelkezésünkre bocsátja.

A művészettörténetben ezután sarkalatos fogalommá, bizonyára közhellyé is válik sok minden, amit e könyv most egy csapásra népszerűsít. Így a csertomliki, cimbalkai, kul-obai, karagodevaski sírokban talált, görögös domborművekkel díszített vázák, fegyverek, ékszerek. Az ugyanonnan és más keletoroszországi lelőhelyekről (Melgunov stb.) származó, asszír motívumokban gazdag emlékek, a perzsa hatásról tanúskodó Oxusz-vidéki kincs, az eredeti alkotótehetség bélyegét viselő minuszinszk- és perm-vidéki régiségek, az Észak-Oroszországból, különösen az ananjinoi temetkezőhelyekről származó leletek.

E tárgyak lelőhelyei, amint e néhány fontos adatból is látszik, az európai Oroszország déli, keleti és északkeleti részeit, az Altáj vidékét és Nyugat-Szibériát jelentik. Az emlékek alapformáinak felületes szemléletre is megkapó hasonlósága világosan bizonyítja, milyen szervesen összefüggő lehetett e nyugtalan múltú, de azért ma is sokban egységes terület az ókorban. Az angol kritikus helyes érzékkel és iskolázott látással veszi számba a gyakran valóságos konglomerátummá tömörül különböző stíluselemeket. A rokonvonások kutatása végeredményben őt is a Jenyiszej felső folyásához vezeti, mint annak idején Castrént, Radlofot és Aspelint, vagy kortársaink közül a mi Nagy Gézánkat. Itt kerülne sor a kínai hatás kérdésének revíziójára, mitől a Reinecke Paul-féle elmélet megerősítését és kiépítését várnók. E várakozásunk azonban hiábavalónak bizonyul. Az általában dicséretre méltó munka gyengéje a kínai források és szempontos ismeretének fogyatékossága.

Igaz ugyan, hogy a mennyei birodalom ókori történetírói nem oly jó leírók, mint a görögök. Szárazon sorolják fel az eseményeket. De megbízhatóság dolgában elöl állnak. A hunok ázsiai uralmának történetét tőlük ismerjük, oly részletességgel, hogy annak alapján De Guigne ma is használható munkát írhatott már a XVIII. század közepén.

A kínai nyelv alapos elsajátítása határtalan nehézségek leküzdését követeli. Szerzőnknek se róhatjuk fel tehát szigorúan, hogy nem volt hajlandó átvergődni ez akadályokon. Analitikus tehetségével megtette a magáét. Attól azonban ki ezután felsőbbrendű szintézisre vállalkozik, a különös ihletettség mellett a Távol-Kelet egész gondolatvilágának alapos ismerete is elvárható.

Aki a mennyei birodalomról valamicskét tud, megtanulta elsősorban azt, hogy Kína északi és déli része nemcsak földtani, hanem néprajzi szempontból is két ellentétes fogalom. Lehet, hogy egy éles intuícióval megáldott tehetség a legrejtettebb árnyalatok megállapításáig fejleszti e megkülönböztetést már a közeljövőben. Észak-Kína lakóinak egyéniségében, alkatában, nyelvében talán sikerül majd felfedezni azt a hun százalékot, melyet ókori művelődésük, művészetük emlékein már némi eredménnyel kutatunk.

Ezek felderítéséhez azonban csak bizonyos fokú rokonlelkűség vezethet. A kelet-ázsiai tudósokon kívül a mi embereink feladata volna a fogalmak tisztázása. (Legközelebb talán lesz alkalmam arról is beszélni, hogy véleményem szerint milyen úton, milyen eszközökkel.)

A dolgok mostani állása szerint ez természetesen csak jámbor óhajtás. A turáni eszmének mi akarunk kristályos formát adni. Németországban azonban még nem fogták fel e gondolat életrevalóságát s ezért nálunk se merik átérezni egész értékét. Győznünk kell tehát már azért is a mostani háborúban, hogy tanuljunk meg hinni a saját erőnkben, fajtánk hivatottságában, az erős kapcsokban, melyek népünket az emberiség igen jelentékeny részéhez vérbelileg fűzik. Akiben e hit lendületet adó erős tudattá fejlődik s a megfelelő pozitív tudással egyesül, az fog csak világos, összefogó látással bepillantani a turáni kérdés mélységeibe, akár kap munkájához állami szubvenciót, akár nem.