Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 14. szám

Móricz Zsigmond: Jó szerencsét
Regény (7)

Persze arra gondolni sem lehet, hogy el ne fogadja a barátságos invitálást s kissé boldogtalanul ment be az udvarra a barátja ellenállhatatlan vendégszeretete miatt.

Mintha megütötte volna a szemét a cifra kis parkszerű udvar, amelyben nagylevelű Musa superba trónolt középen egy kis műdombon, kék és sárga kohósalak-kövek közt, amelyek csillogtak, mint az üveg. Zöld fű és lehajló cserjék, bimbózó leanderek, gondosan festett dézsákban s hátul konyhakert, amely olyan buja és zöld, hogy távolról egész pagonynak látszik.

- Erre csak, erre - ragadta magával az öreg s belendítette egy szűk előszobába, ahol kétfelől két olyan hatalmas szarvasagancs volt föltéve a falra, hogy a fejük fölött összeértek az ágbogai. Rassovszky sohasem érezte magát idegenebbül senkinél, mint mikor itt föltette a kalapját s a botját a nikkelezett fogasra, amely bordószínű posztóval bevont előszobafalon sorakozott.

- Teringettét - mondta magában -, ez az alföldi vásott parasztfickó! Ebből sose néztem volna ki, hogy csak ennyire is kultúréletbe kerül valaha.

Bekopogtatott.

- Nyiss csak be, fiam, így ni, jön az asszony mindjárt, de hát tudod, az asszonyok nem szeretik, ha meglepik őket, azok mindjárt elbújnak kikészíteni magukat.

Kálmán belépett a hűvös szobába, amely olyan hideg és nyirkos levegőjű volt, mint egy pince. Az ablakokra le volt eresztve a zöld, vékony deszkaredőny, sőt ez előtt valami krémsárga sztorfüggöny s még azonfelül a falról lógott a földig a kétszárnyú zöld drapéria. A falon képek voltak, az aranyrámájuk csillogott, a mennyezet közepéről csillár lógott, cifra sárgaréz csillár, minden fal tömve volt bútorokkal, a nagy durva gótikus ebédlőszekrény, a magashátú pamlag, a tömérdek aprósággal megrakott állványkák, az egész szoba túlzsúfolt, szokványosan úrias volt, s Rassovszky ebben a pillanatban a Társulat vezetősége helyett meg volt elégedve azzal a szellemmel, amely olyan bőven, kényelmesen és gazdagon ellátja a Társulat hivatalnokait.

- Hát jól élsz, öregem! Mi?

- No, hát megvagyunk - mondta önérzettel Ferenc úr -, a tolattyúját! még az se legyen!

Rassovszky egy kis belső irigységgel nézte el a cimborája széles, húsos arcát. Ezek a hatalmas állkapcsú, ezek a kitűnő rágókészülékkel fölszerelt emberek, ezek születtek a csöndes megelégedésre. Le volt hangolva s megtöppedve ült a székén és hallgatta a barátja nagyhangú beszédét. Látta, hogy ez szinte füstölög a boldogságtól, az arany középszerűség hízlaló érzéseitől. Hát valóban, születni kell a boldogságra is. Ma sem veszett ki az embereknek az a faja, amelyik Horatiusszal békén tud iddogálni a szenelő mellett. A földmívelő embereknek békén élni tudását hozta ez, nagyhangú füstölgése mélyén magával, s míg a benne élő energiákat a gyári üzemben használják ki, íme, ő maga él, mint egy patriarchális élet folytatója. A jó embernek jókat kívánni fölösleges, mert úgyis jók teremnek neki, a puszta életéből is. Csak nézte, csak hallgatta, s belátta, hogy milyen vétek volna nagyravágyását plántálni be egy ilyen kis életbe. A be nem tölthető vágy csak megutáltatja a szűk, de jó életet. A házasember rendes kis életét. Valóban igaza van a Vezérnek, hogy a hivatalnokaitól legelőször a házasodást kívánja. Ez egy letemperáló állapot. A rombolást, az új dolgok megteremtését, az új eszmék befogadását és megcsíráztatását csak nőtlen emberek vállalhatják, a házasemberé a végrehajtás, a növelés, a gyarapítás... A rendszeres kihasználhatóság. Érezte, hogy ő maga is, mihelyt kész lesz a maga nagy úttörésével, kell hogy ebbe az erőket konzerváló, felhalmozó életbe kerüljön bele, hogy végre is hajthassa az Élet nagy művét, amely reá vár. Akárhogy is fog megtörténni, de a természet rendje. S arra a csodálatos messze néző arcra emlékezett, arra a váró és a közelgő csodát belélegzőre, a Nemessály Eugénia arcára, míg a Feri friss locsogását hallgatta, hogy: most, barátom, egyszer megyek vendéglőbe egy esztendőben, nem érintkezünk mi senkivel, élünk magunknak, mégis mennyibe kerül...

- Ajaj, az én apám, barátom, kicsapott bennünket a mezőre, mezítláb, aló... Fene hallotta valaha, hogy mi az a szvetter. Télen csúszkáltunk a magunk fenekin, le a dombról. Csináltam magamnak egy ekkora szánkót, mint egy arasz - azon le a pince tetejéről, mert ördög hallott annál magasabb hegyről minálunk. Szhű, itt ródliznak, külön kosztümben, még a három éves gyerekem is többe kerül, mint mi kilencen valaha az öregnek.

- Hát gyereked is van?

- Van-é? Öt, barátom, öt van eddig. 'Sz azér nem kaptam lakást benn a telepen idáig, mindennap hatszor egy jó félóra járásról kell nekem ki-bejárni. Senki sem akart velem lakni, féltek a gyerekektől. Mindenütt egyke, kettőcske van itt, öregem. Urak ezek.

Legyintett s Rassovszky sajnálkozva érezte meg, hogy mégis minden életnek elégedetlenség a belső bútora... Hogy is tudjon az őserőtől duzzadó ember simán beleilleszkedni ebbe az idegen, hivatalnok keretbe!...

Nesztelenül, simán jött be egy asszonyka, mint valami puhatalpú állatka.

- Kezét csókolom.

- A feleségem, kedves Kálmán barátom. Úgy ismer téged a feleségem, hogy no. Elmondtam én mindent, amit csak valaha csináltunk, öregem, a tolattyúját.

Az asszony felrántotta a száját s affektáló, nyávogó, idegenszerű kiejtéssel szólt az urára.

- De Francl... tessék helyet foglalni, ó kérem, csak méltóztassék...

Rassovszky soha ijedtebben nem nézett asszonyra. Az arca ki volt valóban készítve, púderrel, erősen. A szeme alá fekete karikák voltak húzva s széles, formátlan, kurta teste olyan volt, mint egy dunyha, emlékeztetett valamiben a háremekre, a puhaságával, az érzékiségével, minden pillanatban megérintette, megsimította, megütötte az urát, folyton puhán, kényeskedve, nyávogva szólt, a szóknak csak felét mondta ki, egyes hangokat elnyújtott, mintha egy örök szófán heverve nézné a világot és kézmozdulatokkal s követelő zsarnoki szócskákkal dirigálná a környezetét. Ferinek, azaz Franclnak szaladnia kellett málnaszörpért, ügyetlen kézzel ő szedte ki a poharakat az ebédlőszekrényből, a székét meg kellett igazítania, mert feltörte a zöld nyírott szőnyeget, a szivarjának a hamvát nem volt szabad széthullatnia, s ha egy erősebb hang, nem is kifejezés, tört ki a száján, mindjárt migrénnel fenyegette az asszony.

Rassovszky magában visszavonta az összes irigykedését. Megérezte a pacsuli szagát s ettől kijózanodott a házasságból. Az előbb már kész volt elhinni, hogy a házas élet egy olyan állapot, amely a férfit összes életerőinek kivirágoztatására érleli, de most mindjárt türelmetlen lett neki a rossz minőségű bútorok kiszolgálása, mert itt úgy féltenek mindent, hogy nem mernek ráülni a székre, rálépni a szőnyegre, poharat tenni a márványra, lélegzeni és élni a lakásban, mert szakadatlanul fenyeget a veszély, hogy a mozgással okozott rendetlenséget helyre kell igazítani s ez testi munkával jár s mivel: "maga nem tud nekem annyi személyzetet tartani", hát kímélni kell, vigyázni... A hivatalnok asszonyok kicsinyes pedantériája, amely olyan szorosan megköti az emberek életnyilvánulását, sehol sem volt ilyen tűrhetetlen, mint itt, ahol minden szó és minden szemmozdulat arra volt szánva, hogy egy üres és hiú és zsarnok kis teremtés visszaszorítsa a túl bővérű férfiba a belőle rusztikus nyersességgel kitörő életet. Nem fenyeget-é ez a veszedelem minden férfit a házasságban? Megtalálja-é az ember a feleségben azt a belső megértést, hozzá tartozást, amely kiegészíti a félembert, a férfit, az egész emberre, a feleségesre. S aggódva emlékezett rá, hogy a szál rózsával messze néző, lankadt vágyú hölgy vadászebek előtt ül, turbános rokokó urak életét író gobelin előtt... Nem jelképe-é ez valaminek? A szegény kémikus mérnökből fölcseperedett férfi nem fog-é kizökkenni az élete eddigi stílusából, ha ugyanazt az életteljességet találja meg a nőjében, amely úgyis ott él a saját lelke mélyén is?... S erre mintha megértette volna ezeket is. Ki tudja, a Györkös Feri lelkében nem élt-e ott a vágy az úrias és pedáns élet után? Nem örökölte-é az anyja ősiségét, mint ő, Feri tán az apjától kapta magyaros, paraszt temperamentumát, s az anyjától a szűk és biztos lét utáni vágyat, míg ő az anyjától azt a képességet, hogy neki tud feküdni a laboratóriumi munkának és sok évet tölteni egy-egy idea tökéletes kiépítésével: ellenben, mint futó vágy és felszínes életöröm libeg az egyénisége színén a gazdag, könnyelmű és vidám úri életre való hajlam: ez a lengyel örökség... Gondolatban legyintett s elhessentette az olcsó hipotézist, s mivel egy percre megakadt a beszédtéma, szólott:

- Szerencse, hogy jó főnökük van...

- Jó főnökünk? - tátotta el a száját Károly.

- Hát Kern!

- Kern?... Hisz az egy barom! Az egy barom. Egy állat! Annak nincs lelke. Abban nincs humanitás.

Rassovszky kényelmetlenül gondolt vissza szőke barátja intelligens, mérsékletes szavaira ma az ebédnél s már félt, hogy túlzó förmedvények meghallgatásával sérteni fogja a kitűnő üzemfőnök iránt tartozó tiszteletét.

De most az asszony egy szóval sem fogta vissza a férje tüzelését, Károly meg csak úgy döntötte magából, csak úgy tajtékozta a szidalmakat.

- Az egy közönséges kapitulációs barom, elmondok egy esetet, hogy egy letaglózni való állat. Jön a múltkor, hogy: "Kérem, Györkös úr, vegye tudomásul, hogy a teniszpályánál megállanak a munkásasszonyok és bebámulnak!" De ezt olyan hangon, kérlek, hogy ha azt mondta volna, hogy rabolnak és gyilkolnak! És azt mondja: "meg fogom tőlük vonni az ingyen földhasználatot!"... No és - mondom én -, hát mi közöm énnekem ehhez! Hát rám ordít, de csak úgy köpköd: "Hiszen martinosok!" - Ja úgy, mondom, akkor értem. Tudniillik én vagyok a Martinkohó vezetője és a dolog úgy van, hogy a teniszpályán túl van egy szikes domb, ahol a világon semmi se termett. Hát ősszel eljöttek hozzám az embereim és megkértek, járjam ki nekik, hogy kapják meg ők a dombot, hátha terem nekik benne valami... De ott kell elmenni a teniszpálya mellett, hát istenem, már le kell őket lövöldözni, mint a szarkát, ha megállanak és benéznek?... Hát jó, mondom, én nem bánom, tessék megvonni, de én először vizsgálatot indítok. Csakugyan utánanéztem a dolognak, hát kérlek, mi volt... Ment az egyik emberemnek a felesége kapálni a földre és vele ment a kisfia. Hát a teniszező hölgyek elkérték a gyereket labdaszedőnek. És mikor visszafele jött az asszony, várnia kellett rá, míg eleresztették, míg másikat kaptak helyette. Addig ő ott állt tisztességesen a kerítésen kívül és az történt, hogy arra ment a szomszédasszonya, az is megállott vele egy kicsit, meg a másik szomszédasszony is, és ott beszélgettek, míg a gyereket ki nem eresztették... De arra ment ez a marha Francli Kner, az én jeles druszám, és mikor visszajött, még mindig ott látja őket, hát másnap reggel statáriumot rendez... Hát ember ez? Nem kell lebunkózni az ilyen gyárfőnököt?

- Ez bizony szomorú. Mégis nem szabad ilyen ridegen bánni a munkásokkal...

- Mint a vadállatokkal. Ez nem tudja azt, hogy mi a szív! A szív, barátom! Mert ott hiányzik a szív, hogy ha nekem beteg a gyerekem és kocsit kérek, mert hát az ölembe csak nem vihetem szegénykét, azt mondja, hogy nincs.

- Na hát az borzasztó - szólt bele szenvelgő arccal a felesége -, mi van itt ezekkel a kocsikkal. Én nem tudom, a gyárfőnök menyét nem is látni, csak kocsin, meg Aueréket, meg annak a vejeit, és ha szegény mama nálunk volt, ne adj isten, hogy az állomásra kocsit lehessen kapni, és az a sok forint és mindig keresni a faluban a kocsit... Kínhalál.

S egymást felváltva, tajtékozva és affektálva, de őszinte elkeseredéssel ömlöttek a panaszok. Nincs kocsi, mert a főnöktől függ annak az engedélyezése. Nincs fatartó-csinálás, mert a gazdasági üzemvezetőtől függ, hogy legyen-é; nincs tágas veranda, mert a fölöttes irigyelte, hogy egy négyszögcentiméterrel nagyobb legyen az övénél, bár ő húsz év óta panaszkodik, hogy használhatatlanul kicsi az övé; nincs a ház előtt magastörzsű cserje, mert akkor nem gukkerezhetne át a főnökné a lányához, aki a túlsó oldalon levő villába ment férjhez egy hengerész-mérnökhöz, persze, a fiatalembereknek le kell házasodni, akkor van minden, nincs jég a jégszekrényben, mert mindennap külön engedélyt kell kiállíttatni két kiló jégre, nincs homok a virágok alá, mert a homokbányát lefoglalta a főnök személyes rendelkezésre és csak nem megy az ember maga egy kosár homokért; becsorog az eső a plafonon s tálakat és fazekakat kell szétrakni, de nem csinálják meg, mert húzzák-halasztják, bosszantanak vele s a Vezérhez csak nem megy az ember panaszra, bár az igaz, hogy a Vezér hölgyeknek soha még nem tagadott meg semmit, de hát ki olyan arcátlan, hogy apróságokkal zavarja a Vezért... És nincs egy félnapi szabadság soha, soha... Szabadság soha, csak munka, és ha egy negyedórát késik, jaj, isten ments!

Rassovszky hallgatta, hallgatta s nem tudott mást tenni, mosolygott, kissé megmerevedett mosollyal, s bólogatott részvéttel, míg szépen kialakult előtte egy bajos, kellemetlen, apró tűszúrásokkal teljes élet képe.

- Hanem dirigálni, azt tudnak. A fiatalembereknek direkt elrendelik, hogy milyen cipőt vegyenek, hogy mikor ránduljanak ki s ott mit költsenek, hogy hol étkezzenek, hogy kinek udvaroljanak. Megjegyzem, hogy a dolgot ott kezdik, hogy olyan fiatal, kezdő mérnök ma már nem jut be a Társulathoz, aki rosszul választotta meg az apját. Csak a főtisztviselők gyerekei. Azok igen. Azoknak fenn vannak tartva az állások, mint a madárfészkek. Hanem ha egy társulati mérnök akarja az öccsét vagy a fiát behozni! vagy pláne egy társulati altiszt kinevelteti a gyerekét nagy költséggel és véres verejtékkel, barátom, kirúgják. Kirúgják és a szemébe köpnek: "hja, fiam, én is szeretnék herceget nevelni a gyerekemből!"...

A parasztvérből jött emberek odatartozása tört ki a vastag fiatal emberből s féktelen dühvel tudott melléjük állani, mint minden proletárfiú a saját sérelmei idején, az ősi nyomortársaknak. Most leegyszerűsödött s elfelejtkezett fölvett, felületes dzsentri-tempóiról s szinte okos és tiszteletreméltóan egyszerű emberré lett. Bajos és szegény emberré, akiről izzadtságcsöppek gyöngyöztek, ahogy az életbosszúság kitört s kizúdult belőle.

Rassovszky komoly volt mély érzéstömegbe merítve mondogatta magában:

- Ki innen, ki innen... Csak vezető állásba... csak vezető pozícióba... - s hangosan is kimondta:

- Csak annak van tűrhető élete, hiába, aki vezető állásba kerül. Hiába, a társulati élet mindig subordinatiót teremt.

- Ahá! De milyet! - kiáltott fel Györkös. - Van nekünk egy pompás öreg szolgabírónk, az öreg Kecskeméthy bácsi, kicsit lezüllött és most állástalan, pénztelen, szóval a munkásolvasóba jár kártyázgatni. Azt kérdi egyszer tőle a Lajoska, a konfidens taknyos: a titkár, azt kérdi: "mér jár maga az olvasóba, mért nem jön a kaszinóba?" Kecskeméthy bácsi végignézi s azt mondja: "Azért, tisztelt barátom, mert ha az olvasóba megyek s ott véletlenül pofon találok ütni valakit, hát az egyszerűen visszaadja. De ha a kaszinóban teszem ezt egy főmérnök úrral, hát az először az Igazgatósághoz fordul engedélyért, hogy visszafizethesse..."

Nagyot kacagott, haragost, hahotázva, felvetve a fejét s hozzátette:

- De van is benne valami. Van, a tolattyúját!... Jól nézünk itt ki... Csak a Jani sógornak sikerülne legalább a dolog.

- Micsoda dolog?

- Hát zárkutatmányunk van, de kevés szerencsénk. Most, barátom, mindenki lelni akar valamit. De tudod, mi a különbség a bányász és az orvos közt: hogy az orvos - semmit se keres és aranyeret talál, a bányász meg aranyeret keres és... semmit se talál.

Újra elharsogta magát és a feleségére nézett, akinek a kedvéért egy kicsit javítgatja a nyelve őszinte stílusát, aztán elmesélte, hogy keresnek ők ércet a bányász sógorával közösködve a Dietrich hercegi birtokon.

- Hol? - kiáltott bele Kálmán és szinte belesápadt.

- A Várhegytől Benefalig a mi területünk. A Dietrich-Hagenfeldek földje. A fiatal Herceg maga is beleszólt a kutatásba, de mit ér. Se neki, se nekünk nincs hasznunk belőle. Nem ér semmit. Van vas, de a legkomiszabb, amit csak kívánhattunk magunknak: titánvasérc!

- Titán! - kiáltotta újra Rassovszky és fellobogott benne a vér. Csaknem elsikoltotta magát, hogy heuréka, de aztán gyorsan erőt vett magán, hogy el ne árulja rendkívüli belső fölindultságát. Csak hallgatta a barátja előadását a munkájukról.

- Úgy látszik, óriási érctömeg van ott, de megeheti a fene, mit kezdjünk vele. A sógorom beszélt ugyan a Vezérrel, de hát a technika mai állása mellett nem lehet kiolvasztani... Így bizony, a tolattyúját, hiába talál aranyat a tyúk, nem ér vele semmit.

Rassovszky büszke volt rá, hogy volt elég lelki ereje, hogy ne árulja el magát, mennyire érdekli a hír. Valóban burokban született ember szerencséje az ilyen: véletlenül meglelni nagy titkok nyitját. Most már egészen értette a Vezér minden hátsó gondolatát. Azazhogy most igazán nem értette. Mért küldi őt közvetlenül a Herceghez, ha annak személyes érdeke a titánvasérc kiolvasztása. Túlságos korlátoltság vagy valami nagyon komplikált számítás van emögött? Hiszen, ha ő a Herceg helyében van, akkor nem adja tovább a kincset, hanem maga bányássza ki.

Gyerekek rohantak be a szobába. Hatalmas, izmos, pufók gyerekek. Mint valami fajborjak, a rózsás bőrükkel és csillogó szemükkel, szinte kidagadtak a ruháikból.

- Micsoda illetlenség - szólt az anyjuk. - Mutassátok be szépen magatokat, meghajlani! Na, mi lesz! - s németül kezdett rájuk pörölni, groteszk ellentétül az ura vastag alföldi kiáltásaira.

- Mama, mama, levélt hozott a Rézi! - újságolta a legnagyobbik fiú s habzott a szája, egész olyan volt, mint az apjuk ilyen korában.

- No megállj, majd adok én neked! - mondta az anya s a levelet átvette, megnézte, aztán álmélkodva Rassovszkynak adta. Neki szólt.

Kálmán csodálkozva bontotta fel az írást. Kner igazgató hívta meg pár percre magához.

- Mit akarhat velem! - mondta bámulva.

- Ja, hát itt van a maga főnöknéje - szólt fanyalogva az asszonyka -, autón...

Kálmán meg volt hökkenve. Itt a főnöknéje! S mit akar! Elpirult egy kissé. Autón jött le a főnökné, talán föl akarja vinni!... Hát ez tulajdonképp pompás volna, mert megmenekül a vasúti átszállások és az állomási ácsorgások kínjától... De azért feszélyezte a dolog.... Tudja isten, míg rendben nincs az ember, addig nem tud emberek szeme elé kerülni... Sokallotta ezt a merészséget, hogy Csernáné maga izentet utána. S mégis örült neki. Micsoda asszony az, emellett a szegény mérnökné mellet...

- Ja, az automobil-tulajdonosok barátkoznak - mondta lehúzott ajakkal a púderbőrű hölgy. Kálmánt, ahogy most ránézett nagy és dagadt fiaival körülvéve, valami kövér lepkére emlékeztette, amelynek csak meg kell nyomni a puffadt potrohát és százával potyogtatja a petéket...

Mikor elbúcsúzott, mintha kiszabadult volna egy szomorú és nyirkos, dohos levegőből.

- Istenem, milyen méltánytalan vagyok - mondta az utcán magában. - Jó, becsületes, természetes, igazi emberek. De oly közönségesek, olyan nagyon közönségesek.

Már nem is emlékezett rájuk. Meg volt gazdagodva a várhegyi gróf hírével és felvont lélekkel sietett az ő kedves, jó, egyetlen, szeretett barátja, a főnöke felesége felé.

(Folyt. köv.)