Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 13. szám

Móricz Zsigmond: Jó szerencsét!
Regény (6.)

Erős léptekkel sietett ki a fehér kavicsos kerti úton.

Ki árulhatta el. Ki volt az, aki minden lépéséről értesítette a Vezért... Lám, azt hitte, hogy hírét, nevét sem ismeri s a legtitkosabb dolgairól is tud, s látszik, hogy régen beszéd tárgya ő már a Vezér családi s társaságbeli körében is...

Forrt és égett az izgatottságtól. Voltaképpen megtisztelő ez a mindenről értesültség. Ki az a Társulat sokezer alkalmazottja közt, akiről a Vezérnek ennyire biztos információi vannak? Hisz őt egy detektívcsoportnak kellett körülvennie, amely még a laboratóriumi eredményeit is nyilvántartotta?... Richter? Vagy a gyakornok? Nem is haragudott érte. Hiszen ezt akarta. Hogy teljes fontosságában legyen tisztán a Vezér előtt a dolog... Még tegnap is azt hitte, hogy ismeretlenül és elölről kezdve meg kell magyaráznia magát és az egész ügyet a Vezérnek s ma már mintha ő állana előtérben, akitől várni, kapni, lopni lehet.

Hogy így egyszerre kirepült a tömeg élére, a tömeg várakozó tekintete elé. Mert a tömeg, nagy lomha testével, mint egy szörnyeteg ott fekszik a szürke háttérben, csak akkor látni meg, ha haragosan megmozdul, felhördül s most ő rajta ott van már a szeme. Mintha x-sugarak áradnának ki annak a testéből, aki valami nagy dolgot forral... Prométheuszt, ki a cserépbögrébe a lelke tüzét kiöntötte s felmutatta azt a magas ég alatt, üvöltve kísérte nyomon a tömeg... S a francia gránátos, aki a Bráma szemét kilopta Srivangamban, még magában latolgatta, hogy valóban kincse- s mit ért a gyémántja: egyszerre mindenfelől tüzes szemekkel látta magát körülvéve, amelyek a húsát keresztülfúrták, nem metszette-e fel a combját, hogy a testébe rejtse el a világ egyik legnagyobb gyémántját... Kimagasodott és villogó szemmel nézett maga elé. Ah, az ő kincse jobban az övé, azt tőle el nem vehetik, az ő kincse szerves összefüggésben van az életével. S egyszerre száz méterrel magasabbnak érezte magát.

S mögötte hogy vár és figyel a tömeg: a lélegzetek és szívdobogások elfúlnak s szinte hallani a föld mélyében az ércek csengését, az örök halálra ítélt ércek vajúdó morajlását: már érzik, napfényre fognak, életre fognak születni: megérettek. Az idők teljességének leheletét érzik...

- Ez az enyém! - kiáltotta a lelke mélyén Rassovszky -, ezek a földalatti hatalmak ma mind az én szolgáim...

S ebben a pillanatban olyan nagynak, olyan hatalmasnak érzi magát, olyan Valakinek, hogy szinte szédül a magasságban, ahol hirtelen felnyílt szemeivel ott találta magát. Mint a hegymászó, aki a szép kilátás nagyszerű várásában nehéz és hosszú munkával küzdi fel magát a csúcsig, s mikor megnyílik a beláthatatlan mélységű hegymeredek, kétségbeesve kapaszkodik ingó kövekbe, éles szirtekbe, egy újabb önbizalomért.

Már a tömeg vezére, már ez ravaszkodva, álorcásan, komédiázva nyújt elé kezet... Nem vágja el az útját, inkább csak rést mutat: nesze, semmit: itt juthatsz ki, ha van rá erőd... Az utat csak megmutatja s magára hagyja. Itt válik el, hogy arra termett-e, hogy a maga és mások ura legyen, vagy hogy a méhek tehénkéje, akinek az oldaláról a dolgosok és a herék fogják szopni a mézet...

Út az élet kiválasztottsága felé, csak az élet kiválasztottjain keresztül ered. S tele volt akarattal, hogy erre az útra lépjen. Csak módja, alkalma nem volt rá. Valahol a vágyai távolában mindenkor ott élt, hogy csak a társadalmi s vagyoni magasságban lehet egyáltalán emberi élet, egészen emberi. S valahogy jogot is érzett rá, hogy ott legyen, hogy a legfelső ezernek legyen tagja, őseinek ráörökített joga, hogy ő a társadalmi tízezrek egyike legyen s a saját emberi értékeinek hódolt azzal, hogy ezek közül legalábbis az ezerben számít... Vérségi elődeitől mint kész energiát érezte magába áttelepítve származása kiválasztottságának nemes erét. S ha még úgy elhalványodtak is az átmenetek, ha még úgy elvesztek is az összekötő kapcsok, de ott élt benne az öntudata, anyja a gyermeki lelkébe beültette és sok mesével és hittel trágyázta a csíráit, s az úri gőg egész kövérségében virított már lelki életének mezein... Ha avatatlan szemek előtt csupán egy kis bányamérnök inkognitójában jár is, de ott van a lelkében a grófi korona, a mágnás hatalom önérzete, s nincs ebben az országban, ezekben a polgári országokban, aki neki akármiképpen is elérhetetlen magasságban éljen...

- Levest? Fehér leves... borjúragut...

- Nem, fiam, hozzon nekem valami mást - s végignézte az étlapot, amelynek az árait a központi igazgatóság, maga a Vezér szabta meg s csupán a rántott bárány volt 1.40, a többi hús 1.10, sőt 90 fillér... s ő tobzódni akart, neki kellett most, hogy valami extra dolgot vegyen a szájába, a testébe, drágát és finomat szeretett volna enni, inni... Hozasson egy orsovai kaviárt 2 koronáért, az egyetlen ínyencség a kispolgári menüben és bontasson fel egy üveg pezsgőt?... 5.80-ért?

- Parancsol, nagyságos úr...

Rassovszky fölvetette a szemét s elbiggyesztett ajakkal körülpillantott... Itt most, ebben a széles söröző kompániában, feltűnést keltsen?... Ah, mindjárt kiszámítják... mindjárt kombinálnak...

- Hozzon csak mégis - s nézte a piszkos, unott, gusztustalan pincért, a Jóskát, akit a példátlanul kövér, puffadt provizor, a Hauer vagy ahogy magyar-tótossággal elnevezték, a Haverkó csak addig tarthat itt, míg a nyári vendéglők meg nem nyílnak, mert akkor ez megy "keresni - hozzon egy fehér levest...

- Utána, kérem...

- Hát utána... savanyú káposztát sertés föltéttel... aztán makarónit sajttal...

- Gnis... - nyögte a Jóska és elcsámborgott.

Hm. Beharapta az ajkát. Hát lám, nem mert szembe szállani a hétköznappal... Ah, ha ő az az ember lesz, aki orsovai kaviárral kezdi az evést, akkor ő nem fog orsovai kaviárt enni, hanem valami mást, s ha pezsgőt bontat a dejeunerhez, az nem magyar pezsgő lesz, s mindezt nem abonáló kis segédmérnökök asztalainál fogyasztja el, hanem akkor majd meg lesz a saját konyhája... szobája... majd egy-két év múlva, ott ahol most a Vezér eszik... A Vezér mindig egyedül ebédel s ha vendége van, mondják, nem szabad egyetlen szót sem szólania ebéd alatt...

Ma még csupán annyi előkelőségre van joga, hogy úgy ül a kétes tisztaságú gyári vendéglő asztalánál, mint egy efféléhez nem szokott herceg, gyűrődés nélküli ruhában, könnyedén letett kézzel, s hallgatja a körülötte zsibongó gyáriakat a szellős, vadszőlő befuttatta szaletliben. A szomszéd hosszú asztalnál nagy kompánia ül együtt, kétszer annyian, mint ahányan odafértek, az asztalfőn a lila orrú felügyelő, a nagy hosszú testével, ahogy előrehajolt s végképp elrekedt torkából vicceket sustorgott ki, s a szeme sarkától az állkapcsáig nagy nevető ránc fogta be az alkoholban főtt vörhenyes arcát, egy vigyorgó örömmámort hirdetve. Adomákat hord elő, hogy bírta ő az ivást anno dacumal, de még ma is... Körülötte a fiatalok figyelő arccal, tisztelettel lesik és szorgalmasan dolgoznak a saját testüknek mielőbbi alapos alkoholmérgezésén.

- Kit ünnepelnek itt? - szól oda valaki, amint elmegy mellettük.

- Egymást.

S a rekedt, nem szűnő, pillanatonként újra meg újra felgyűrűző kacagások közt ritkán érteni szót, az egész beleolvad valami alkoholbűzű vihogásba.

Vidámság van és zsibongás, az urak mind elegánsan vannak öltözve, a gallérmosás kifogástalan, a ruhák újak, frissen vasaltak, csak az idősebbek elhízottak, hasasok, lila orrúak, a fiatalok üde, úri gyerekek, gondosan kötött nyakkendőkkel, szépen fésült fejekkel, stuccolt bajszokkal, fölényes nemtörődömséggel, amit csak a függetlenül, gondtalanul és szép jövőnek elébe menő fiatal urak engedhetnek meg maguknak.

- Szervusz, szervusz, kedves Kálmán - jött át hozzá távolabbról egy fiatal mérnök.

- Szervusz.

- Alig ismertelek meg... szabad? - s leült mellette. Rassovszky álmatagon nézett reá, mint előbb a tömegre, amelyből ez kivált, s úgy felülről bírálta, mint egy adatot, ahogy szúrós fekete szemeit szórakozottan rajtahagyta. Mert ezekből van összerakva a Társulat, ezekből a fess gyerekekből, akik mind egyformán okosak, válogatottan értelmesek, tanultak, munkára használhatók, eredetiség nélküliek: gépfiúk.

Álomban haladt vele tovább a beszéd apró témáin, hét év óta élt bányavidéken, s ebédelt magánosan nap-nap után, most szinte ellankasztotta ez a váróteremhez hasonló pezsgés, az élet zajgó zsibongása s alig bírta nyomon követni a volt selmeci kollégáját, aki most kis malíciával, ami a gyáriaknak olyan jól áll, mert hisz ez az egy pótolja náluk a szabad lelki életet, sorra tárgyalta a gyári jelenségeket.

- Milyen ember az öreg Kern? - mondta Rassovszky, hogy szóljon, s a tömzsi, rusztikus gyárigazgató képe feltűnt előtte, ahogy ma a Vezér mellett állott, mint egy vastuskó.

- Kern?... Elsőrendű. Szakember. A stílusa olyan, mint a beton, olyan szilárd és kész... Csak borzasztó nikotinista, ha egy nap 30-40 cigarettát elszív, az nem is sok... Nagyon tud dolgoztatni, nem honorálja, de megköveteli a munkát. Ha nem dolgozik valaki, kiteszi. Például művezető ki van zárva, hogy ne legyen jó. A mérnöktől megköveteli, hogy precíz legyen és dolgozzon.

Rassovszky szórakozottan bámulta a fiatalember puha hamvas arcát, amelyen a szőkék kora elvirágzása kezdett mutatkozni. A dupla domború homlokot, amely mintha nem is belső szükségből, csak inkább a természet alkotási játékából lett volna ilyen formásan széppé... Ezeknek az embereknek emberi értékei hogy elszállanak s elpárolognak a semmiségbe: csupán egyetlen erőanyaguk kerül kitermelésre: az, hogy a megszabott munkát mechanikai pontossággal tudják elvégezni... Körülnézett s eljártatta a szemét a harminc-negyven fiatal, erőteljes férfiarcon. Volt köztük mindenféle, szőke, barna, alacsony, magas, torz és szabályos szerkezetű, volt germán, szláv, turáni, volt jó, gyöngéd és volt erőszakos, vad tekintet, amelyet csak a kultúra és a mindennapi élet szabályossága tart féken. Ez a sok emberi érték mind feldolgozatlanul hever, mint tőkék, amelyek szétporladnak, hogy megtrágyázzanak valamely bonyolult s ellenőrizhetetlen módon más értékeket, amelyek könnyebben kamatoztathatók az életharcban...

- Ő mint igazgató, föltétlenül fékezni akar - s újra felfigyelt a szőke fiatal úr csöndes, szenvtelen, okos és fölényeskedő szavaira. - Mi így vagyunk itt, mint egyik állat a másikon. Csupa kis Herbert, hát valljuk meg, itt fékezni kell. De ahol érdem van, ő honorálja, és az tény, hogy tiszteli a kvalifikációt. S ha a mérnökért tenni kell, ő tesz...

Hogy beolvadnak s szervekké lesznek, alkatrészekké az emberek. Csakugyan, a Társulatnál ebben a generációban már fenyegetően közeledik a herbertizmus veszélye. A társulati főtisztviselők a pubikáikat, a már kényén nőtt s úri túlkövérségben nevelt fiaikat ide tolják be a Társulat mechanizmusába, s ha a múlt generáció emberei még mindig alulról, a salakból felkerült emberek voltak, akik őserőt hoztak magukkal, a mostaniak már a hirtelen túltrágyázottság puhaságát fogják erjesztőnek beoltani... Egyszerre megijedt a Társulat jövőjéért... Már mintha a saját alkotásáról, annak a sorsáról volna szó... Már védeni akarta a Szervezet életét s gyűlölettel nézett hirtelen erre a szőke puha fiúra, akiről most jutott eszébe, hogy egyik gyári igazgatónak a fia...

S ezek itt mind nőtlen emberek, akik mind abból élnek, amiből ősük: az ökör. Az ökör, akit nyilván arra formált a Teremtő, hogy húzza a jármot: de az ember fölfedezte benne az erre való alkalmatosságot s befogta egy nehéz és ostoba nagy kalitkába, amely feltöri a nyakát és fölösleges terhet rak a csigolyáira s az ökör húz, elhúzza a szekeret is, és viszi ráadásul az ostoba jármot is, amelyre semmi szükség, amit ezer meg ezer év óta békén cipel, s még csak annyit sem követel ki, hogy legalább könnyű hámot adjanak rá, mint a kollégájára, a kényesebb intelligenciájú lóra... Ezek is itt élnek, hogy húzhassák az igát reggel 6-8, 9-12 és 2-6 óra közt... szabadság és pihenés nélkül, idegeiknek végső elhasználásáig, a megbolondulásig, mert a gyári vezetők ötvenéves korukra sorra megbolondulnak, s minél kiválóbbak, annál menthetetlenebbül bekerülnek a szanatóriumokba s tébolydákba... Persze, nemcsak a teher, hanem még a járom is a nyakukon, a nyári szabadság nélküli szakadatlan, percre betartandó hivatalos óra...

- És mit csinálsz - kérdezte a szőke fiútól -, a gyári munkán túl mivel élsz, mit dolgozol?

- Dolgozni?... még külön is!... Annyi a dolog, csak azt el bírja végezni az ember...

S fáradt, unott iróniával beszélt a robotjáról.

Nem, hát legényembernek nem való. S megértette rögtön, mért alkoholista minden nőtlenül maradt gyári ember. Az ökörnél még csak megy a dolog, mert azt egyszerűen megfosztották az életöröm egyik forrásától, úgy hogy az békén adhatja magát a Munka molochja alá. De ezeknek a szegény fiúknak maguknak kell magukat narkotizálni, hogy ne maradjon fenn túlságosan sok energiájuk, csak éppen annyi, amennyire szükség van az üzem fenntartásánál. A többi, mint a Garam vize, hadd folyjon el mellékesen a maga szabad rendetlen árkában: de a kellő vízenergia-tömeg, az mindenkor készen álljon a kiépített zsilipeken át, a szabályos csatornában...

- Hát mért lettél éppen gyári mérnökké?

- Na hallod... éppen én... Hát mi lehettem volna?

- Orvos... Bíró... Ügyvéd... Művész...

- Hát... ha rá lettem volna szorulva... De hát itt csak jobb kilátásaim voltak... Az ember mindig odahúzódik, ahol a protekciója virágzik... Hát te mért lettél bányamérnök?

- Én? - s megütődött az egyenrangúság éreztetésétől, már ő valamiképp úgy érezte, mintha fölötte volna ennek a körnek -, én!... Tudom is én... A szél sodort oda...

- Még nem házasodsz?

- Házasodni? - s eltűnődő arccal nézett a szőke ifjúra, mintha olyan váratlan kérdést kapott volna, amelyre sohasem gondolt. - Nem. Te talán igen?

A fiatal szőke mérnök felmutatta a balkezét, amelyen jegygyűrű csillogott. Vastag aranykarika. Éles szélű erős kis korong. Rassovszky tunyán elnézte.

- A, gratulálok... Kit veszel el?

- Kern Vilmát.

- A Kern... igazgató lánya?

- Igen.

- Ah, igazán gratulálok...

Csengetett a pohár szélén, fizetni!

- Nem, én nem bírom el ezeket az embereket... - mondta magában tisztán kigondolt szókkal s elmondta kétszer-háromszor. - Nem bírom el ezeket az embereket! Nem bírom el.

Mikor kifelé ment, meglátta Jánost s köszönt neki. János a széles, csúnyán vágott ajkait elvonta, legörbítette s apró szemeivel gúnyos megértéssel köszönt vissza. Ez most azt hiszi, hogy szándékosan nem ment hozzá, az asztalához, mikor bejött előbb, pedig igazán nem látta. Igaz, nem is gondolt rá.

Azért ez a fiú van a legközelebb hozzá. Mégis nagy dolog az a közös múlt. S erről legalább bizonyos, hogy nem beszél, mint szajkó, mindent össze, amit mások okosnak találtak ki. Sem kisded érdekei miatt nem feni szépre a maga parányi stílusával azt, ami elfogulatlanul undoknak látszanék előtte... Ez parasztvért hozott magával, s a minden úri elem iránti gyűlölet ébren tartja a lelki működését...

Ah, csak egy ideát tudna kicsiholni most kifáradott agyából, hogy jusson a várhegyi grófhoz. Mi címen újítsa fel hát a régi ismeretséget a fiatal herceggel... úgy forgatta magában a herceg nevét: Dietrich-Hagenfeld... Dietrich-Hagenfeld... mintha egy félig elfelejtett varázsszót akarna felébreszteni az emlékében...

Mindjárt meg is bánta, hogy kijött az utcára. A vonat csak három órakor indul, a gyalázatos vonat, amely körülkerüli vele az egész Érchegységet, három vármegyén át és két átszállásra kényszeríti, míg hazaviszi a Kereszt tövéig, a kis bányavárosig, holott légvonalban alig harminc kilométer az út... Mégis jobb lett volna elkérni a főnökétől az autóját... Milyen könnyen és vígan röpülte volna be ezeken a jó utakon a völgyeket a kis szürke autóval, míg így hajnali három óra óta éjfélig folyvást úttal lesz elfoglalva. Három órakor kellett kelnie s csak éjfélre ér haza... Persze, ha nem a főnöknétől függött volna a dolog, még talán hamarabb megtette volna... Talán az autó kedvéért megtette volna azt is, hogy bevallja a mai útjának célját... De az asszony előtt nem!... Mi az, mi pattan most elő az emlékében. Ma valaki azt mondta, hogy itt van a gyártelepen... A Lajoska mondta, a titkár... Ah, ez kellemetlen! Nagyon kellemetlen!... Most lesz pletyka otthon...

Az ajkát rágta s lassan lépegetett előre a finom, fehér port eregető forró úton. A nyár perzselő forróságát érezte már az ember, két felől a szabályosan vésett árkokon túl a vörös kohósalakkal fölhintett gyalogjáró úgy hevert, mint valami hosszan kihúzott tikkadt óriáskígyó, de a fák lombja még fiatal volt és portalanul üde zöld.

- Kálmán, Kálmán! - harsant fel hirtelen egy hatalmas hang.

Rassovszky meghökkenve nézett arra, az egyformára szabott tisztházak egyikéből nagyüstökű barátja dugta ki a fejét s rikoltozott feléje: persze Györkös Feri volt, a harmadik alföldi magyar fiú Selmecen az ő évfolyamukon. Hogy még ez is itt van! Az arca úgy lobogott, mint egy jelzőzászló s a hangja rikoltott:

- Öregem, Kálmán, megállj csak! Gyere csak!

Rassovszky tétovázva, kicsit fanyar mosollyal állt meg az út közepén. A jó Selmec jutott eszébe, a szép, meleg emlékű kis város, a diákheccek, az akadémikus adomák, az a furcsa levegő, amely az egész magyar földön legjobban élteti a diákság középkori ízű, burs-bajtárs életét. A magas teraszt, vagy ahogy ott mondják, trotoárt, amelynek korlátján átugrált a szilaj alföldi fiú, a diáktüntetéseket, a rendőrökkel való csatákat, amelyeknek mind a magyar bika volt a hőse, s a gyalázatos vizsgákat, ahol az "ingnorantia csimborasszóját" játszva érte el, ahogy a jó öreg Schultz mondta... Ez mind Györkös Feri, vulgó Herr Distanzpischerr...

Már itt is volt a nyakában. Hosszú erős karjaival át meg átnyalábolta s úgy megzötyögtette, mintha a gallérjánál fogva akarná belerázni a lelket.

- No, a tolattyúját! - kurjantotta el a jó selmeci szót -, hogy téged itt kell látnom! Ez már aztán öröm!... Befelé csak fiú, befelé, mert ha nem jössz, viszlek! Viszlek, a tolattyúját! édes öreg cimborám, az árva istenit neki! Aj, de örülök, hogy látlak! Na, hát ez cuvil! Cuvil a tolattyúját! Befelé, csak befelé, hogy kedvemre elzsákolhassalak! A tolattyúját!...

(Folyt. köv.)