Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Szabó Dezső: Gulliver tovább utazik

Szabó Dezső: Gulliver tovább utazik
7. A thulei király

Most már mindent elvégzett, s nem érzett többé szót magában a föld számára. Elindult arra megint, amerre a tengert érezte. Ha néha csaták mellett ment el, izmai még igazság után kiáltottak, de ő elfordult, és tovább ragadta magát. Ha emberi nyomorúság mellett ment el, ujjai adásra lágyultak, de ő megfogta szívét és továbbment.

Mindent letörlő mély csend volt benne. A volt napok elültek, nyugodt tudatába nem nyúlt emlékezet. - Íme - gondolta -, munkás hetem lemunkáltam, jöhet a vasárnap, az elpihenés. Mit keressen az emberek között, akinek már nincs mit adnia?

Mikor másnap útnak indult, az őszi arannyal szegélyezett országúton egymásután három találkozása volt.

Az első egy vénasszony volt, és egy nagy tükröt vitt. Gulliver belenézett. A tükör hamvas nagy szemekben, gazdagon szétömlő hajban, nedves, friss, éhes ajkakban azt mondta neki: - Jaj, de fiatal vagy még!

Gulliver ráförmedt a tükörre, és haragosan ment tovább. Haragudott, hogy még joga van a fájdalomnak hozzá, hogy még titkos életéhségek lappanganak testében.

A második egy fiatal legény volt, és csokor volt a kalapjában. Gulliver a legény szemein, tartásán, járásán, füttyén látta, hogy ezt a csokrot most ölelt szeretőjétől kapta. Nehéz, fekete sírás kelevénye fakadt fel benne, és kereste a vasvesszőt, hogy megverje vele fiatal napjai temetőjét.

A harmadik egy tizenötéves gyermek leány volt. A patakon átvivő kis híd karfájára könyökölt, s a nap felé nézett.

Gulliver ijedten, remélve, egész életet-féltőn torpant meg. Megállott szívvel, durva, gyilkos hangon kérdezte:

- Hány éves vagyok?

A kislány rácsodálkozta nagy zöldeskék szemeit. Gulliver érezte végigmenni testén a két szemet, s érezte, hogy azok felmelegednek útjukban. A kisleány nem értő mosolygással kérdezte:

- Mit akarsz?

- Hány éves vagyok? - lihegte Gulliver.

A kisleány ajkán most már nagy ígérő mosolygás nyúlt el: - Olyan idős lehetsz, mint a bátyám.

Gulliver halálos szorongással kérdezte: - És hány éves a bátyád?

- Nem tudom bizonyosan, lehet húsz, vagy huszonegy éves.

Milyent rándult a Gulliver teste! Úgy érezte, hogy minden feszültség, aggodalom, elmúlt év lemállik testéről, hogy izmai újra győzelmes jövő éjszakákat énekelnek. Hogy vére megint teremt, hogy az egész beszínezett világ az ő lelke palettájáról került ki. Meleg, síró, megmenekült kacagásban omlott a leányra:

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Szeress és neked adom szemem színeit, fülem hangjait, tapintásom örömeit: a világ minden kincsét.

A kisleány boldog elgyengüléssel terjedt szét a szavak és csókok égő zuhatagában. Nagy nyitott szem volt, mely életévé fogadta be a napsugarat.

Három napig szerették már egymást, és elértek a tenger partjára. Gulliverben minden csókra egy nagy rettegés gyűlt: - Jaj, ha ez is észreveszi a bennem lappangó időt. - És soha még boldogság nem volt ilyen kétségbeesett.

A tengerparton egy nagy szikla védelmében pihentek le. A távoli fák ide küldötték meghervadt leveleiket. A tenger sírt és nagyon ősz volt.

Mélyen aludtak, egymáshoz ölelkezve. Egyszerre az éjben egy hang nyilallott föl: - Gulliver, ébredj! - Háromszor szólt a hang, s a harmadikra - fölébredt.

A kislány aludt a tovaforgó csillagok sugaránál. Szája csókosan félrenyílt, karjai ölelésre voltak tárva. Gulliver szólt: - Ki szólít engem?

Egy szomorú, fáradt öregember állt előtte: - Gulliver, nézz rám. - Gulliver szemébe nézett, s a teste visszaharapott jajra csuklott. Ott volt az arcon az ismerős napok rovása és minden emlékezet. Ez is ő volt.

- Nézd a holnapot, Gulliver - szólt az öreg, és a hangja tele volt zokogással.

Gulliver a lehunyó hold felé nézett. Úgy tetszett, mintha a távoli jegenyékhez hozzáragadtak volna a holdról letört sugarak. S az ottmaradt fényben egy szép fiatalember, nagyon a régi Gulliver, és mégis nagyon más, ölelt egy fiatal lányt, élet-teremtő, hosszú öleléssel. A lány feléje fordította a fejét, Gulliver a tövén szúrt élet rémületével ordított föl:

- Ida!

A látomás eltűnt. A kislány lábainál felriadt. Édes, macskás, durcás nyújtózkodással nyúlt Gulliver felé:

- Fázom, gyere közelebb.

Gulliver magához ölelte a lányt, s minden lenyelt könnyéért egy csókot adott neki. Odaszorította kis szőke fejét a szívéhez, és fájdalmasan-játszón kérdezte: - Nem hallod-é a thulei király sírását?

A kislány nem értett egy szót sem belőle, de félő, sejtő, menekülő szorongással fúrta magát Gulliver ölébe. Gulliver vad, birtokló szorítással majd belerontotta a finom virágtestet az ő zokogó testébe. A kislány a meleg karok közt elaludt.

Gulliver magához szorítva tartotta a fiatal testet. Szemben volt vele a tenger, a belehullott ég csillagos végtelenségével. Süket, hideg, kegyetlen volt az éjszaka.

És Gulliver néma jajdulásokban nyúlt a végtelenbe:

- Oh, legyen valaki a világ mélyén, dolgok és tervek mögött, aki szeret, és megérti az emberi szenvedést. Valami jó anya Isten, akinek már volt szerelme, fia, és látta az időt múlni. Hogy életéből vett szavakkal kérhessem, hogy térdeihez sírhassam magam. Mindent odaadtam az embereknek, most adjon nekem is, állítsa meg az időt, térítse vissza éneklő napjaim. Hogy amíg ő fiatal, én is az legyek, s hogy győző ölelésekben mondhassam mindig az enyémnek, csak az enyémnek. S hogy együtt öregedjünk meg, és egymás koporsói lehessünk.

Oh bolond, sebzett bölcsességem morálja, mi vagy nékem? Mi vagy nékem emberiség, szánalom, s te süket természet? Most én én vagyok, sajgón, kiáltón, én mint egy kitátott seb, én mint egy mérges harapás. És kétségbeesett zokogásom úgy csörgeti vissza a vak természet, mint a szajha a kapott aranyat. És nincs segítség és nincsen szánalom.

Odaadtam mindent másoknak: erőm hitét, dacom és szemem látását. De te nem lehetsz a másé. Enyim vagy féltékeny, gyökeres, első birtoklással, enyim az emberölésig.

Így sírt reggelig. Sötét, nehéz zúgással áramlott feléje a tenger. Reggel kelet zsilipje félreszakadt, s nagy vörös fényáram csapódott rá a vízre. A tenger lázas riadással menekült a földnek. Gulliver felállott, s karján emelte a kisleányt. Feléje hajolt, s mély lefoglaló csókot adott. A kislány álmában édes befogadással suttogta: - Gulliver. -

A tenger felrázta karjait, s magához ölelte a felé hullott virágtestet. Gulliver könnyben tipró daccal sziszegte: - Íme, magamnak jegyeztem az örökkévalóságra.

A tenger sírt, nyöszörgött, a parton jajgatva rángott Gulliver dereglyéje. Gulliver rászállott és eloldotta a köteleket. Egy ébredő tücsök bóbiskált a parton, nagyon megszánta a szegény Gullivert, és átszökött a dereglyére.

A vitorlákba messziről jövő, kereső szelek fújtak, s a dereglye előre rohant. Gulliver mereven nézett előre, el a földtől, a vízhát fényes tagolatlan metafizikájába. Lassanként elmaradtak a partok, a horizont peremei letöredeztek. Ott rohant Gulliver a fényes végtelenben, megáshatatlan mély vizek megnemfogyatkozásán. S az embernélküli végtelenben, a mérhetetlen égnek és víznek a kis tücsök hegedült. A dereglye orrán gubbasztott s hegedült: emberi szántásokról, meggyújtott tűzhelyekről, a föld melegéről s csendes ölelésekről.