Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Szabó Dezső: Gulliver tovább utazik

Szabó Dezső: Gulliver tovább utazik
2. Mindenütt Gulliver

Amint lefelé szállt a lankás dombon, érezte, hogy ezután a tenger fog következni. Pedig még üres volt a levegő minden zúgástól, s az arcbőre még nem sejthette a tenger leheletét. Hanem a tavaszi levegő úgy dörzsölődött hozzá, mint egy nagy ígéret. És néha a megsértett rögökből csírás illatok szálltak föl, melyek füldobján indulókká harsogtak.

Testében még egy-két zsibbadás emlékezett, s szemébe néha belógatta véres nyelvét egy-egy régi kaland. De most mégis megint nagy fiatalság gyűlt belé új várakozásokra.

Az estével együtt érkezett a tengerhez. Az ég nagy nyárfája telehullta fényes leveleivel a tengert. A tavasztól lázas víz a csillag-avart fényes forgatagokban verdeste a sziklákhoz, hogy azok messzire ragyogók lettek tőle. A fekete éjszaka falloszt váró buja tehénkedéssel nyúlt végig a horizont mélyén, mint egy óriási fekete nőstény macska. Gulliver felzsúfolódott új fiatalsága úgy érezte, mintha a lobogó ég, a táncos tenger, a kinyúló éjszaka és a meglökött levegő szűzi méhek végtelen árama lenne, s mintha az ő testében millió csírában akarna a jövő. És ez az ő sok apás teste volna a zsilip, melynek nekitajtékzik a szerelem ez ős folyama.

Kimászott egy sziklacsúcsra a harsogó tenger felé. Az apák, kik fajává ették magukat az anyagból, az anya, kinek húsából előfakadt, a szeretők, kik körmöket és csókokat róttak rá, a betűk, melyekben valaha lélekre hangolta testét, a szemébe nyelt örömek: egész másokban és önmagában lefolyt élete jelenné lett, s mint a széltől fújt víztölcsér szökött himnusza az ég felé:

- Hallgass reám, távolságom, tenger, és te, szemem bősége, csillagos ég. Hallgass, mélységem, föld, és ti készülő életek, mert titeket örvendlek.

Szavaimban minden gyökér szóhoz jut és minden sejt megmondja magát. Csak azt a szót keresem hiába, melyben én lappangok.

Kezdetben volt az ember, és ez az ember férfi volt. Vidáman bolyongott a testvér fák és rokon dolgok közt. És ha az erdő énekelt, a tenger beszélt, az ő testét is mondták, mert ő is csak test volt, és minden test érezte egymást. És mikor a nap lebukott, a sárga folyó partján, az ember a testvér oroszlánra hajolva meredt bele az összeolvadó világba.

S a föld örvendezett, és a test-világ ritmusát nem zavarta semmi.

Azután a férfi rábukkant egy egészen másféle állatra: a nőre. A kígyónak mérge van, a vaddisznónak agyara van: a nőnek lélekszúró fullánkja van. Nem a nőnek van lelke: fullánkja szúrásától támad a lélek.

A férfi véres háborút indított a nő ellen, hogy rákényszerítse, hogy hordja azokat a csírákat, melyekből jövő férfiak lesznek. A nő legyőzetett, de lélekfullánkjait beletörte a győző parazitába, a férfiba, és a férfiba lélek betegedett. Innen az örök bosszú: a szerelem s a meglelkezett test drága betegségei. És az egyedülvalóság.

És ekkor a férfitest fülei bedugultak a testvér testek iránt, és idegenné süketült tőlük. A nő volt az egyetlen kagyló, melyben zúgni hallotta a minden dolgok titkát. Az egész világot a nőn keresztül hallotta.

De az ember nagyon szenvedett az ellenség-nő társas egyedülvalóságában, és fájtak elszakadt gyökerei. A lelkessé betegült ember bús sóvárgással mondta: - Legyen Isten. - És lett Isten.

És Isten lett a második egység. Benne rendezte a férfi maga körül a világot, hogy a régi családban érezhesse magát, és hogy fegyverszünete legyen a nővel.

És ez az Isten olyan volt, mint a nap drága világa: minden feléje nyílt, s ha belenyúlt, boldog volt és terjeszkedett.

De a lélekfullánk kelevénye folyton nőtt a férfiban, s a végtelen láz végtelen enyhítőt kívánt. A léleklázas ember a színeket, formákat és hangokat új hűsítő valósággá vergődte. És mindennap kevesebb ereje volt a nő lázadása ellen.

És a lélek-kelevény megnőtt és elborította az egész testet. Úgy megdagadt, hogy szétrepesztette az Istent, és az Isten meghalt. És a fekélyes ember most új család, új menedék után ordít.

De föld, te most keresztüllehelsz testemen, s átszellőztetsz az anyag biztatásával. És a mélyedben harapó gyökerek mohó bonyolultsága az én folytatásom, folytatásom a tengerben ingó élet rettentő hemzsegése is, s nem szűkült árral folyik át rajtam a világ vére. Ó ti, mindenütt szökő csírák, mennyire az én testem örömei vagytok. Íme lélek-fekélyem varros énje megszűnik, s visszahúsosodom beléd, elnyúlok benned ölelő, tavaszi éjszaka.

Csak messze, messze valahol magamban nem kongana egy külön kérdés felém. -

Az éjszaka nyugodt és mégis mozgó volt. A pihenésen átlüktetett a készülés és várakozás öröme. Az égből egy nagy megelégülés hullott alá, és szétterjedt a kitárt földön. Gulliver szavai széles gyűrűket rezgettek szerte a horizontban, s aztán ismét helyükre folyt a csend.

Gulliver tüzet rakott egy nagy védő fa tövénél, s elévette a tarisznyáját. A fához közel egy út vitt el, az óriási város felé, melynek fénye belecsorbította vörösségét az ég sötét aljába. Gulliver batyujából kenyeret és húst vett elő, és amint az étel szétment testében, s a tavaszi levegő feléje csírázott, lelkében úgy verdesett az élet, mint a frissen fürösztött csecsemő a meleg fehér lepedőn.

Egyszerre az út felől korbácsütések és emberjajgatások hallatszottak. Panaszos, hosszú jajgatások, melyek mint valami fekete árvalányhaj szálai lobogtak Gulliver felé. Gulliver elszomorodott, felsóhajtott, s az út szélére állott.

Messze, az út közepén tántorgó fény közelgett. A jajgatás és korbácsütés mind erősebben hallszottak. Nemsokára nagy sötét körvonalak vetődtek Gulliver felé. Gulliverben megállott a lélegzet, karmait tenyerébe vájta, s hátán hosszú vörös csíkokat érzett vérrel serkedni.

Elöl egy vézna, rongyos, halál-lakott ember tántorgott. Megrokkant hátán egy irtózatos óriási terhet vitt, mely durva fekete szövettel, volt letakarva. Fedetlen fejéről panaszosan lógtak le az összegyötrődött fürtök, mint töredező ujjak. De homloka harcos és akaró volt, s nagy szemeiben konok gőg örvendezett. Vékony ajkait kiverte a tajték, lábai reszkettek s fájdalmasan beszélők voltak.

Utána egy fiatal kolosszus jött. Nyugodt, lemondó homlokát dúsan ömlő haj koronázta be. Szemei, fájdalmas fiatalsága tele volt a mindent ismerés szomorú testvériségével. Friss ajaka szánó mosolygásba szélesült. Magasra emelt kezében kétágú szeges korbács volt, mellyel le-lecsapott az előtte menőre.

Gulliver elébük dobbant és rájuk kiáltott: - Álljatok meg! - A menet megállt.

- Ki vagy te, testvérem e meggyötört testben, és miért tűröd e szörnyű sorsot? És mi az a borzasztó teher a hátadon?

A vézna ember szemei felcsillogtak, ajka gőgösre püffedt, a terhet fentebb emelte és szólt:

- Hogyan mersz te így beletoppanni az életembe? Hogyan mered keresztezni a pályámat, az utat, mely célt ad életemnek? Az, amit te tehernek mondasz, az az én hivatásom, az életem értelme.

- És mi van benne?

A vézna bedugta a füleit.

Gulliver a másikhoz fordult: - Ki vagy te szívtelen óriás, és mit vétett ez a szerencsétlen, hogy ilyen sorssal járatod?

Az óriás arcát nagy szánalom árnyékolta be, mély szemei és hangja tele voltak könnyel: - Kell ütnöm, hogy higgye, hogy él, kell az a teher, hogy ne kérdezze azt: miért.

- És mi van a teherben?

- Minden és semmi. A fátum és a szabad akarat, az élet és a halál.

Gulliver még egyszer a nyomorult arcába nézett, s íme az öreg vonások mögül egy gyermek lappangott elő, hívő, tanulhatatlan bizalommal. Gulliver meghőkölt szívvel kérdezte: - Hogy hívnak?

- Gulliver vagyok! - vállvonta kérkedőn az öreg.

És ekkor Gulliver ránézett az óriásra. A fiatal erős vonások csalitjában, egy fájdalmas, mindent látott öreg reszketett.

- Ki vagy? - kiáltotta Gulliver.

- Gulliver vagyok - kiáltotta vissza élesen, fájdalmasan az óriás, mintha e név egy megszúrt kelésből kiszakadt jaj lett volna.

Tovább mentek. A megzúgott tenger, az ég s a távoli erdők kérkedőn, jajgatva kiáltozták vissza: - Gulliver vagyok! Gulliver vagyok!