Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Csáth Géza: Tálay főhadnagy

Csáth Géza: Tálay főhadnagy
IV.

A teljesen meghódított közönség tömör és lelkes tapsba kezdett. A főhadnagy fölugrott. Egy pillanatig még habozott, azután nyugalmat erőltetve magára újra leült, és lassan, hangosan ezt mondta a feleségének:

- Irén, én pár percre itt hagyom magát, a színpadra megyek és gratulálok neki.

Az asszony merev arccal bólintott. A következő pillanatban azonban gőgjét hirtelen legyőzte a féltékenység és megkérdezte:

- Miért kell magának gratulálni?

- Mondtam magának, édesem, hogy gyerekkori pajtásom volt, és látta maga is, hogy észrevett. Nem lehet elkerülni, illik bemenni. Igen csúnyán venné ki magát, ha nem tenném.

- Hát akkor menjen, de kérem, ne hagyjon itt soká egyedül. Miért nem mondta nekem soha, hogy ismeri!

- Mert nem tudtam, hogy ő az. Az igazi neve nem Vihar volt, hanem Weber - felelte a férfi a lehető leglassabban és legtermészetesebb hangsúllyal.

- Ja, so! - A főhadnagyné már megbánta, hogy szólt, újra hidegen bólintott, és mereven a zenekar sötét üregébe nézett, Tálay sietve törtetett kifelé a tapsolók tömegén keresztül. A folyosóra vezető ajtóból még visszatekintett. Klári egyedül állt a függöny előtt, és körülnézett a nézőtéren. Ismét kereste őt a szemeivel, és a világos nézőtér magas hátterében hamar meg is találta. A főhadnagy komolyan, mozdulatlan arccal és égő szemekkel nézett rá vissza, és mikor a lány visszament a függöny mögé, szinte rohanva sietett a színpadra vezető kis vasajtóhoz.

Még legénykorából jól ismerte itt a járást. Az inspekciós tűzoltó, aki a kis ajtót őrizte, szalutálva kívánt neki jóestét. Az öltözőt se kellett tudakolnia. Klára egy hatalmas hermelinbundába burkolózva már ott is állott a kis szoba félig nyitott ajtajában, és a főszereplőkkel meg az igazgatóval beszélgetett. Tálayt rögtön az első pillanatban észrevette. Várta.

- Ó, istenem, Tálay, a gyerekkori pajtásom - mondotta a körülállóknak, és odalépett a főhadnagyhoz. - Isten hozott, Jani - mondotta őszinte melegséggel, és az ajkát nyújtotta.

A főhadnagy rögtön megértette, miről van szó, Klára így akarja a külszínt megóvni. Mámoros reménykedés ujjongott fel benne, és erőt adott neki, hogy úgy csókolja vissza, mint egy nővért szokás.

- Mennyi ideje nem láttalak, szent isten, kedves Janikám - mondotta kedélyes könnyűséggel és hangosan a lány -, milyen szerencse, hogy a felvonás elejétől van időm öltözni, most kibeszélhetjük magunkat. Jöjj, csak jöjj be ide az öltözőbe, az urak megbocsátanak. Tessék! Ülj le csak odabenn, mindjárt jövök.

Klára még egyszer kiment a függöny elé, hogy megköszönje a zúgó tapsokat. Tálay pedig kezet fogott az igazgatóval, bólintott a színészeknek, és bement az öltözőbe.

A fehérre meszelt szegényes kis szoba, korhadt, festetlen fenyőfabútoraival e pillanatban csupa mámoros reménykedés és örömteli ragyogás volt. Az asztali toalett-tükör mellett egy száz-gyertyafény erejű villanylámpa égett, amelyet nyilván Klára hozott magával.

- Íme, suhant át a gondolat a főhadnagyban, ez a nagyszerű, amerikai lámpa most és a tiszttartóék zöld ernyős petróleumlámpája akkor, szeptember elsején este, amikor náluk voltam búcsúzni, milyen tökéletesen jelzi ez a különbség azt a hosszú időt, amely azóta elmúlt.

A színésznő belépett, becsukta az ajtót, ledobta magáról a belépőt, és átlátszó rózsaszínű kosztümjében ott állott Tálay előtt. Egy drága, nagy, érett lány volt, az asszonyiság imádni való tökéletes kifejlettségében, meztelenségnél tökéletesebb, szebb levetkőzöttségben, szemérmesen és szemérmetlenül, mint egy édes, boldog, szerelmes nő, aki nem akar és nem tud hazudozni, komédiázni, mert erősnek és tökéletesnek érzi magát. Szemei fátyolosan csillogtak, és remek formás mellei, amelyeknek rózsaszínű bimbói szinte átszúrták a vékony, feszülő selyembatisztot, pihegtek a megindultságtól.

Egy pillanat volt az egész.

- Hát itt látlak viszont, Janikám - mondotta halkan, elfogódottan.

A főhadnagy egész közel lépett a lányhoz. Nem tudta, mit mond.

- Drága Klárikám - suttogta fojtottan -, mennyire imádlak téged. - És átölelte a vállait, és most már soká, forrón, szerelmesen megcsókolta az ajkát. Klári olvatagon simult bele a férfi karjaiba. Már semmi sem volt benne a kétnemű lényből, a fiús szubrettből.

- Ó, istenem! - rebegte és nagyot sóhajtott. Mind a két karjával átölelte a férfi nyakát, egész testével hozzá simult, és hogy palástolja a könnyeit, halkan, folyékonyan - mint aki beszél - nevetni kezdett.

Majd hirtelen kibontakozott az ölelésből, gyorsan letörölte a könnyeit, és kényszerítette Tálayt, hogy leüljön:

- Ülj le, Jani, és beszélj nekem! Mi van veled? Hány éves vagy most? Persze... én huszonnégy, akkor te huszonnyolc. Nagyon-nagyon kedves, hogy feljöttél. Tudtam, hogy fel fogsz jönni... Hát bizony tenger idő múlt el azóta. Emlékszel még rá? A nagy park!... Mikor megláttalak téged, egyszerre eszembe jutott minden, de annyira, hogy szinte nehéz volt játszanom. Szerencse, hogy ezt a darabot már száznyolcvanadszor játszom, különben belesültem volna. Tetszettem neked? A közönség nagyon-nagyon kedves... Te nem tudtad, hogy én vagyok én? Ne mondd! Hát persze, erre gondolhattam volna... A nevet az igazgatóm választotta... Nem lehet tagadni, hogy szerencsém volt. Drága Janikám! Mennyire szerettük egymást. Én ahogy megláttalak a nézőtéren, már tudtam, hogy még szeretsz engem. De igazán szeretsz? Mert nagyon szerettél, az bizonyos. Milyen más szeretés volt az, mint amit most körülöttem látok. Egészen más valami. Nagyon sok udvarlóm van, azt képzelheted, muszáj foglalkozni, együtt lenni velük, fogadni őket. Ők csinálják a sikert, ők beszélik tele Budapestet, ők ismerik az újságok tulajdonosait és a szerkesztőket. De hát ez mind játék és anyagi ügy. Különben is a magam részéről úgy tapasztalom, hogy legjobb, ha egy primadonna nem megy férjhez, de most nem beszélek semmit. Remélem, hogy előadás után velem vacsorázol?... Sajnos, nem lehetünk kettesben, de majd egymás mellett ülünk és mindenről jót cseveghetünk. Most sajnálom csak, hogy nem jöhettem két estére. Milyen kár. Holnap egész nap együtt lehetnénk. Mennyi mondanivalóm volna, de így is elmondasz mindent, ugye, magadról, a szüleidről. Jól vannak, egészségesek? Olyan drága asszony az édesanyád, úgy vonzódtam hozzá. Majd bejössz a második felvonás után is, ugye? És a harmadik után eljössz velünk, az igazgatóval, a feleségével és a partneremmel vacsorázni a szállóba. Tudod, ez illik. Ha az ember kivonja magát, ráfogják, hogy gőgös, ezt pedig mindig el akarom kerülni. Szívből utáltam mindig a gőgös embereket, Pesten mennyi van! és persze azok a leggőgösebbek, akiknek legkevesebb okuk van rá, de hisz ez természetes - mondom, annyira undorodom az ostobaságuktól, hogy inkább bármit megteszek, mintsem hogy egy pillanatra is hozzájuk hasonlónak gondoljon valaki, de hagyjuk ezt. Nagyon szép ember lett belőled. Magam sem vagyok fessebb katonatiszt a "Hadgyakorlat"-ban. Ne ítélj el, hogy ennyi mindent összebeszélek. Én mindig úgy beszélek, viselkedek, mint amilyen szerepet játszom aznap. Ez egész különös valami. Az előadásnak már vége, és én mégis tovább is olyan maradok. A doktorom azt mondja, hogy ez hisztéria. Pedig nem vagyok az, és utálom a hisztérikus színésznőket.

Tálay elvarázsolva hallgatta a kedves csacsogást. Egy-egy szóval felelgetett a kérdésekre, és elszorult a szíve, amikor a vacsora kérdése jött szóba. Elhatározta, hogy színház után elszökik hazulról, éspedig azzal az ürüggyel, hogy lovagias ügyet kell elintézni, de fájt a szíve. Ha most legényember volna! A fülébe csengett a feleségének, az ezredeslánynak hideg hangja: "Ja, so". Önkéntelenül is össze kellett hasonlítania a két asszonyt. Hirtelen elképzelte Klárát a feleségének, és egyszerre fájó hevességgel rohanta meg a vágy, amelyet a beszélgetése alatt el kellett fojtania. Magához vonta a nagyszerű meleg, rózsaszínű illatos testet, és eszeveszetten csókolni kezdte. Az ajkát, a száját, a homlokát, a meztelen vállait, aztán a kebleit, a karjait végig a kisujj körméig. Klára lehunyt szemmel engedte át magát a csókoknak, és pompás karjaival mind erősebben szorította magához a férfit. Tálayban hirtelen átvillant a kellemetlen gondolat: vajon csakugyan egy érintetlen lány öleli-e. Az ölelés ernyesztő fokozása ti. azokat a rafinált asszonyokat juttatta eszébe, akik hadnagykorában szeretőinek legnagyobb hányadát tették ki. De a következő pillanatban már egészen másként érzett. Már kívánta, hogy bárcsak ne lenne Klára lány, és az a gondolat, hogy valószínűleg csakugyan nem az, az örömnek és kéjnek hatalmas, tomboló hullámát keltette föl benne.

Klára azonban hirtelen kibontakozott a karjaiból:

- Szédülök - mondotta halkan, és a tükör elé ült. Megigazította a frizuráját, és pár pillanatig némán nézegetett maga elé, azután lassan odanyújtotta a kezét a férfinek, aki újra mohón csókolni kezdte a hófehér kezet. Majd hirtelen fölállt:

- De most menj! Majd a következő felvonásnál siess, mert csak rövid ideig maradhatsz, mert a felvonásközben öltöznöm kell.

- Akkor hát megyek. A viszontlátásra. De hadd öleljelek meg még egyszer, te édes!

- Ölelj meg, Jani - mondotta a lány is újra hirtelen nagy meghatottsággal, és kitárta a karjait.

A főhadnagy ez alkalommal kíméletes és gyengéd volt. Öntudatlanul is a pompás test puha és rugalmas felületeit akarta élvezni, mint egy ínyenc, aki nem harapja és nyeli az ételt, hanem csak ízleli és tapintja.

Éppen ez a mozdulatlan egymáshoztapadás okozta, hogy mikor a következő pillanatban az ajtó hirtelen kinyílt, nem tudtak oly gyorsan szétválni, mint kellett volna, és a főhadnagy felesége, aki a küszöbön megjelent, úgyszólván mindent látott.

- Aaaah! - Egy felháborodott mély és szenvedő sóhaj tört ki az asszonyból, aki abban a pillanatban már meg is fordult és indult visszafelé. Klára némán és kérdően nézett Tálayra, aki azonban nagy zavarában rögtön a felesége után sietett remélve, hogy talán még bemutathatja egymásnak a két nőt, és így valahogy (?) megmenti az együttvacsorázást. Terve azonban teljesen kivihetetlen volt. A felesége a kis vasajtó előtt állt és könnyekben ázva zokogott. Tálay irtózva látta, hogy kosztümös, kifestett színészek, díszletezők nézik őket. Az asszony pedig mind elkeseredettebben sírt.

- Szégyellheti magát - mondta fulladozva.

- Engedjen meg édes, éppen búcsúztam tőle, és mint mindig szoktuk, megöleltük és megcsókoltuk egymást! - mentegetőzött Tálay.

- Ugyan menjen, ilyet akar velem elhitetni. Az a nő egyszerűen kikezdett magával, és éppúgy tett volna, ha nem gyerekkori pajtások, mindegy az neki, ő ezt így szokta!

A férfi teljesen elvesztette a fejét. Szeretett volna visszamenni, kimagyarázkodni, majd meg úgy érezte, hogy hibája jóvátehetetlen. A Klára kedvességével, nyílt őszinteségével szemben ő hallgatott, eltitkolta, hogy felesége van. Elpirult és nagyon szégyellte magát.

Az ő egyoldalú, nem meggondolásokon alapuló, katonai becsületfelfogása nem látta meg, hogy mennyire érthető és menthető volt ez a cselekedete. Klára nem kérdezte tőle a dolgot, mert egyáltalán nem is gondolt rá, hogy esetleg feleségül megy hozzá, ő maga pedig - házaskora óta ez estén először - komolyan óhajtotta, bárcsak még legényember volna. - És ha már nem lehetett az, természetszerűleg, legalábbis annak akart látszani.

Tálay azonban mindezt nem látta át, és küzdve küszködött kellemetlen érzéseivel, és szánakozott a síró nején, akit soha még nem látott így, és aki ebben a felpuhult szenvedő állapotában rokonszenvesebbnek és szeretnivalóbbnak tűnt föl előtte, mint valaha. Végre rájött, hogy nem lehet mást tenni, mint hazavinni az asszonyt.

Kivezette a páholyfolyosóra.

- Várjon kérem itt - mondta azután, és a ruhatárba sietett. Benn a zenekar már megkezdte a második felvonás előzenéjét. Így észrevétlenül felöltözhettek, és egy oldalajtón át hamarosan az utcára a bérkocsijukhoz jutottak. Az asszony azonban itt kijelentette:

- Nem megyek haza!

- Hát hová akar menni?

- Lernerékhez!

- Mit akar ott, csak nem akar az ezredesemnek bepanaszolni?

- Nem. Csak Matild nénitől akarok tanácsot kérni, és éjjeli szállást is kérek tőle.

- Azt már nem teszi, mert megtiltom.

- Igenis azt fogom tenni - mondta Tálayné, sietve beült a kocsiba, és odamondta a kocsisnak az ezredesék címét.

Tálay nem tudott mit tenni, szintén beült. Aggodalmaskodó természet lévén, aki már hadnagykorában kitűzte magának, hogy törzstiszt, tábornok lesz, félt minden bonyodalomtól, és nem akarta, hogy távollétében az ezredeséknél bárminemű ítélkezés történjék róla.

A kocsiban az asszony csendesen sírdogált, és Tálayt már érdekelni kezdte a dolog. Arra jutott rá, hogy ami ma eddig is történt, már egy elvitathatatlan nyereséget, egy mindig megmaradó örömet, büszkeséget képvisel a számára. - Kíváncsi volt, mit fog a felesége mondani, hogyan fog panaszkodni és titkos örömmel és hiú megelégedéssel élvezte az asszony megalázkodását, önleleplezését, amiben mindeddig nem volt része. Most konstatálta csak, hogy tulajdonképpen állandóan bántotta őt a nő tartózkodó viselkedése, melynek egyetlen célja valóban az volt, hogy egyrészt éreztesse a főhadnaggyal az apjának az ezredesi rangját, továbbá azt, hogy a férfi egyéni szépsége, eleganciája még mindig nem elég hozzá, hogy ő a férjhezmenését valami határozott nyereségnek tekintse. Bánata, elkeseredése, őszinte és önleleplező sírása most egyszerre megcáfolta az eddigi látszatpolitikáját, és Tálay fölényes elégedettséget érzett efölött.

Megérkeztek. Az asszony még mindig könnyezve, dacosan szaladt előre a lépcsőn, a főhadnagy alig tudta követni.