Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Két verskötetről

1. Ligeti Ernő: Magányosan ezer tavasz közt. - Csupa vázlatszerű vers, úgy hatnak, mintha szerzőjük sietve, idegesen kapkodva írta volna egymás után a laza és elnagyolt sorokat, mintegy attól félve, hogy amíg egyik hasonlatát kikerekíti, a többi képek és kifejezések, melyek máris tömegesen jelentkeznek lázasan dolgozó képzeletében, kaotikus zsúfoltságukban agyonnyomják egymást, mint az égő házból kitóduló menekülők. S a költő mindent meg akar menteni, kitűnő és egészen gyönge sorokat egyaránt lázas buzgósággal halmoz, s ily módon az embarras de richesse-nek talán legföltűnőbb példáit adja a fiatalabb költői nemzedékben. Fantáziája kétségkívül erős, lírai heve is magas fokú, de ízlése, műgondja fejlődésre szorul. Azt a kissé nagyon is szabados tételt, hogy a modern verseknek nem okvetlenül kell értelmüknek lenni, túlságosan komolyan veszi a költő. Szigorú fegyelmezettség: erre kell törekedniök Ligeti Ernő ezután következő verseinek - lírájának eleven színei, némely költeményének megkapó lendülete s különösen azok a strófák, melyekben egy sajátságos és új hangot, egy groteszk és érzékeny cselédlány-lírát próbál: méltók arra, hogy a költő őszinte érdeklődést keltsen, s hogy sok szépet várjunk tőle.

2. Böszörmény-Vargha Géza: Versek. Nagyobbára jelentéktelen költemények sorakoznak a kis kötetben: sok, régies kedvességű, szerény csengésű sor, kevés művészet, itt-ott bátortalan nekibátorodások, melyek azt mutatják, hogy a költő, mint annyi más ifjú társa, szintén nem tudott menekülni Ady Endre rendkívüli költészetének hatása alól. Mégis meg kell említenünk s meleg szóval méltatnunk e kis könyvet, mert szerzője olyasmit is ad, ami erősen megkapóvá teszi több költeményét. Nagy és megható közvetlensége ez: keresetlen szavakkal ír egyszerű dolgokról, de úgy, hogy megilletődve érezzük, mily érzékeny a lélek, melyben e konkrétumok tükröződnek. Arról ír például, hogy sötét kis szobájába lépve, mily sírásra indító érzés látnia, hogy szegényes asztalán sohasem várja levél. Egyik szerelmes költeményében az ideál káprázatos leírása helyett ily szavakba fúl túláradó érzése: "A szeme: - a szeme, arra nincs szavam." Sok verse foglalkozik kínzó betegségével, s az egyszerű sorok, egy-egy kórtünet keresetlen lejegyzésével erősebb megindulást keltenek, mint sok költő csiszolt szonettjeiben az elvont bánat üres általánosságú, affektáltan ható emlegetése. Böszörmény-Horváth Géza versei úgy hatnak, mint némely népdal, melyen elcsodálkozunk, hogy a kifejezés mily primitív eszközei s a tárgy mily szerény volta olvadhatnak össze könnyes, élő, meleg egésszé.