Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám

Lengyel Géza: Művészet - pénz
- a Művészklubban tartott előadás -

A művészeti problémák egy nagyon prózai részével próbálkozom foglalkozni mai előadásomon. Ez a részlet - egyszerűbben nem tudnám kifejezni: a pénz.

A pénz és a művészet, a művészek és a pénz, vagy illő nagyképűséggel: a művészet és a világ gazdasági struktúrája - már ahogyan jobban tetszik. Ha jól tudom, előadásomra Önöket azzal a csábító ígérettel hívták ide, hogy aktuális művészi kérdésekről fogok beszélni. Amint látják, bizonyos mértékig tartom magamat a Művészklub vezetőségének direktíváihoz, mert a pénzről mondhatják, hogy feszegetése kalmároknak való, mondhatják, hogy az esztétikai fejtegetésekből egészen kikapcsolandó, és hogy a művészeti teremtéshez nincs semmi köze, de hogy aktuális ne volna, azt igazán nem mondhatják róla.

Nekem különben régi meggyőződésem, hogy igenis rendkívüli szerepe van a művészi termelés és teremtés kialakulásánál annak a tényezőnek, melyet, mint mondottam, csak az egyszerűség okáért neveztem úgy, hogy pénz, de értek alatta sokkal komplikáltabb valamit, tudniillik a legkülönfélébb gazdasági hatások, események, változások, berendezkedések befolyását bizonyos művészi erőkifejtésekre.

Hogy félreértés ne legyen, mindjárt a kiindulásnál el kell választani a dologtól a konkrét, hogy ne mondjam, személyes kérdéseket. A világért sem vállalkoznám arra, hogy Rippl-Rónai, vagy Kernstock, vagy Vaszary János, vagy bárki más művein kimutassam a gazdasági erők eredőit. Az se jut eszembe, hogy egyszerűen és kényelmesen, és nem éppen szokatlan sablon szerint úgynevezett történelmi materialisztikus álláspontra helyezkedve azt mondjam: a gazdasági élet örök törvényei érvényesülnek a művészi termelésen belül is. Ez igaz volna, de nem volna semmi jelentősége, mert nem látom a gazdasági élet törvényeinek érvényesülését, hogy egy groteszk példával éljek, a tárgy megválasztásában, mondjuk primitív formában abban, hogy vannak festők, akik szegény embert festenek és mintáznak. Hiszen akik ilyen szimplán akarnának végezni a művészi teremtés szövevényes organizmusával, azok nagy bajba jutnának, ha meg kellene mondaniuk, hogy - csak a példa kedvéért - Kernstock fiúaktjai tulajdonképpen szegényemberek-e, vagy villatulajdonosok gyermekei? A lovasemberekkel talán egyszerűbben végeznének, feltennék ugyanis, hogy aki lovon ül, az már vagyonos. Mindenesetre kissé bizonytalan feltevés volna, és karikírozásával csak azt akarom illusztrálni, milyen nehéz kiszakított művekről egyes emberek politikai, vagy akár művészpolitikai érzésvilágára s ennek tevékenységével való összefüggésre következtetni. Hiszen Kernstockról mindnyájan tudjuk, hogy jó szocialista, vagy legalábbis rendületlenül radikális polgár, ennek azonban egészen másképpen van köze alkotásaihoz, és a magam részéről ezúttal nem is ezt az összekötő kapcsolatot keresem, hanem jobban érdekel a gazdasági, vagyis pénzprobléma nagy komplexumának az a része, melyet talán művész-szociális kérdésnek lehet nevezni.

A túlságos radikális és egyszerű elnézési mód ellen szól különben az a megfigyelésem is, hogy míg mindenütt a világon a kapitalista termelés érvényesül, a művészi alkotás módja régebben talán még közelebb állott a kapitalista üzemhez - ha ilyen összehasonlítást egyáltalában lehet tenni -, mint ma. Ma alig tudok foglalkozást, melynek oly kevés köze volna hozzá, mint a festőé, vagy a szobrászé. Az író élhet egy újságtröszt szolgálatában, ha tisztán belletrisztikával foglalkozik is: regénye, vagy novelláskötete eladásánál, igen kitűnően hasznosíthatja a modern üzletberendezés eszközeit, a színész talán egy részvénytársaságnak énekel és játszik, éppúgy igen sokszor a muzsikus is, szóval a legtöbb művészi produkció értékesítése belekapcsolódik egy modern nagyüzembe. Csak a festő az, aki fogja vásznát és palettáját és kimegy pingálni, és valóban nincs köze semmiféle vállalathoz, és nem tudja kinek dolgozik, és nem gondol arra, mi történik majd kész munkájával, vagy ha gondol is reá, esze ágába se jut, mert nem is juthat, hogy az ő fogyasztóit szervezze, ami a kapitalista üzem egyik legfontosabb tennivalója. Nem emlékezem itt meg a műkereskedőkről és a művészeknek velük való összeköttetéseiről, egyrészt azért, hogy ne komplikáljam a dolgot, másrészt pedig, mert, bár műkereskedői trösztök valóban vannak, de a magyar viszonyok között meglehetősen kicsiny a jelentőségük.

A régi művész nem volt ennyire szabad, független és egyúttal nem volt ilyen elhagyatott lény. Először is tudjuk, hogy a legnagyobb, a művészettörténelemben és a múzeumokban leggyakrabban szereplő emberek is sokszor nem egy embert jelentenek, nem is, ahogyan mondani szokás, iskolát jelentenek, hanem jelentenek egyszerűen egy műhelyt. Gondolok itt elsősorban arra a piktúrára, mely még céhek kötelékében állott. A régi művészi produktumok megítélése szempontjából azt hiszem, nagyon érdekes volna alaposabban foglalkozni a céhek világával és ezeken belül a műhelyi élettel. Amit minden nagyobb, vagy nagyképűbb kutatás nélkül e műhelyről megállapíthatunk, az annyi, hogy a festő és a szobrász mestersége egyszerűen mesterség volt a szó igazi értelmében, és ennek nemcsak az a jelentősége, hogy a művész, mint a céh tagja, megélhetését többé-kevésbé biztosítottnak láthatta, hogy úgynevezett kontárok versenyétől megszabadult, hanem óriási jelentősége van főképp a művészi kiválasztás tekintetében. Erre nem akarok most kitérni, csak éppen jelzem, hogy az inaskodással kezdődő, legény és mesterfokkal befejezett művészi előkészítés a mi viszonyaink között nem képzelhető el ugyan, és nem is kívánatos, de a maga korában óriási előnyei voltak. Mesterséget úgy tudni, jó és egyúttal rossz tapasztalatokat úgy vérré változtatni soha többé nem sikerülhet, mint sikerült akkor, midőn ezt a tudást a leendő mesterbe egyszerűen belépofozták, mint még ma is az asztalosságot, vagy a téglarakást. E műhelyi nevelés nem nagyon segítette az egyéni érvényesülést, nem volt kívánatos és nem kedvezett a reformereknek, de aki még ennek korlátait is át tudta törni, aki még ebből is kiemelkedett: hogy az aztán, kezében és szinte minden idegszálában a mesterség tökéletes ismeretével, igazán nagy férfiú lett - azon nem lehet csodálkozni.

E kis kitéréssel csak azt próbáltam megmutatni, hogy a régi idők művésze mégis valamivel jobban belekapcsolódott a maga korának gazdasági konstrukciójába, mint a mai, aki rajta teljesen kívül áll, aki szabadság és függetlenség címén többnyire teljesen elhagyatott és gyámoltalan. Nem tartom nagyon ideálisnak ezt az állapotot. A hallgatóság igen tisztelt művésztagjai igazat fognak nekem adni abban, hogy olykor egészen nyomasztó és egészen méltatlan a boldogulásnak az a módja, mely egy tökéletesen bizonytalan véletlenen alapul, azon ugyanis, hogy a tárlatokról elviszi-e a publikum a képeket, vagy sem. Hiszen pénzdolgok a művészeket mindig foglalkoztatták, amióta művészek egyáltalában vannak. Az, aki aranyakhoz nem jutott, mindig panaszkodott miatta, és nagyon igaza volt, mert kevés foglalkozásnál olyan keserves az anyagi gond, mint a művészinél, mely, amellett, hogy most rosszabbul van ellátva, mint volt régebben, elméletileg mind magasabb polcot kap, és mind gyakrabban vágják fejéhez, hogy minden anyagi vonatkozástól ideálisan ment foglalkozás, hogy művelője a fellegekben kell hogy járjon, távol prózai gondolatoktól.

Az újabb kor művészi elmélete találta ki, hogy méltatlan a művészhez a közönségtől való függésének az a módja is, melyet megrendelésnek szokás nevezni. Kevés elméletnek volt akkora sikere, mint ennek. Michelangelo megrendelésekkel volt elhalmozva, és Rembrandt sem azért jutott csődbe, mintha megrendelésekben nem lett volna része. (Zárójelben jegyzem meg itt: éppen Michelangelo levelei, melyek közül néhány nagyon érdekeset pár évvel ezelőtt publikáltak, tele vannak pénzügyi fejtegetésekkel, már tudniillik a saját pénzügyeinek, honorárium-kérdéseinek - ahogyan ma mondanánk - beható és részletes megvitatásával.)

A mai világban megrendelés, megbízatás úgyszólván nincs többé, és ha van, legfeljebb korrekt, finom arcképfestőnek. A megrendelés lealacsonyító volta olyan nagyon behúzódott a köztudatba, és valóban oly nehéz nemcsak a legmaibb, de már a tegnapi és félig tegnapi piktúrát is a megrendeléssel összeköttetésben elképzelni, hogy én félek kimondani, hogy sajnálom a megrendelések kivesztét. Nemcsak azért félek kimondani, mert tartok a heves ellentmondásoktól, de főképpen, mert talán nem tudom kellően megvilágítani mondanivalómat. De megpróbálom. Nem azt sajnálom tehát, hogy a Rákóczi úti ruhakereskedő nem jön el ide a Művészklubba, nem hív félre igen tisztelt tagjai közül valakit, és nem kér tőle, szoros határidő alatt prompt szállítva, másfél négyzetméter nagyságú képet, mely tökéletesen passzoljon az ő zöld tapétás szalonjához - hanem sajnálom azt, hogy egyrészt a ma is létező megértő és egyúttal anyagilag is elég erős publikum, másrészt a művészek között szakadás állott be, hogy ez a publikum, a jó publikum, melynek nevelésében azonban a folytonosság megszakadt, hogy ez csak a kiállított, a gyakran hideg és rosszindulatú környezetbe állított tárggyal találkozik, s egyszerűen mint vásárló áll vele szemben, mint válogató, szeszélyeskedő vevő, kinél aztán nem nagy különbséget jelent, hogy drága kalapot vesz-e magának a Párizsi utcában, vagy pedig jó neoimpresszionista képet a Műcsarnokban. Ma, valóban, a műtárgy egyszerűen áruházi cikk, és ha már választanom kell vevő között, aki áruházba lép be válogatni és megrendelő között, aki egy jó iparoshoz megy el, olyanhoz, akiről körülbelül tudja már, hogy mit produkál, akiben megbízik, és aki az ő ízlését vagy szeszélyeit is ismeri és méltányolja, abban a tudatban, hogy egy hozzáértő és szeretettel közeledő embertől származnak - akkor én inkább ezt az utóbbit választom. Gyakorlati szempontból ez a beállítás legfeljebb azért támadható, mert amint mondottam, a folytonosság rég megszakadt, mert manapság a posztókereskedők céhe nem csináltatja Rembrandtokkal elöljáróinak képét, mert az azután teljesen lehetetlen dolog, hogy egy vásárló, aki tegnap még telefonon rendelt magának méret szerint képet, ma bejöjjön az atelierbe, és valamely készülő munka dolgát megbeszélni próbálja. Az ilyen vevőtől csak kellemetlen és felbőszítő szekatúra várható, míg nagyon jól tudjuk, hogy a régi tapasztalt és gyakorlott mecénások bizony nem egyszer beleszóltak a legnagyobb mesterek dolgaiba, és hogy beleszóltak, nem mindig volt a mű ártalmára.

Talán világosabb és tisztább lesz az, amit mondani akarok, ha nem a festőművészetről, hanem a szobrászművészetről beszélünk. Hiszen a plasztika elszakadása a publikumtól még nyilvánvalóbb. Még nagyobb a különbség a mai és a régi szobrász műhelyi kultúrája között, és amilyen mértékben az igazi anyagok, a márvány, a kő és fa megdolgozásáról, épp olyan mértékben veszít területet is. Persze nem egészen a maga jószántából teszi. Ma egész tevékenysége számára alig van egyéb terület, mint néhány emlékszobor, azután portrék, természetesen márványból jó mély dekoltázzsal, és azután az úgynevezett kisplasztika tárgyai, s legfeljebb még síremlékek. Szinte teljesen kiveszett ellenben az architektúrával szerves kapcsolatban álló szobrászművészet, igen nagy kárára a plasztika fejlődésének. Azt ugyebár senki sem tartja képtelen gondolatnak, hogy ha én, midőn a régi becsületes módon házat építtetek és azon, kívül-belül, udvaron, lépcsőházban, szobrokat óhajtok elhelyezni, akkor megszabom azok számát, megszabom a helyet, ahová kerülnek, a méretet, és ha jó ízlésű és hozzáértő ember vagyok és sokat gondolkodtam azon, hogy mit is fogok építtetni, akkor nincs az a kiváló szobrász, aki rossz néven venné tőlem, ha még azt is megmondanám, hogy ide vagy oda körülbelül milyen fajtájú szobrot gondolok el. Erre ő előadná a maga véleményét, megtenné talán ellenvetéseit, és valami kompromisszumban megállapodnánk. A jelenlévő szobrászművészeket hívom fel tanúnak, hogy az üzlet így nagyon szépen létrejöhetne, hogy a művészet semmi kárát nem vallaná, és hogy ők ezzel a tevékenységgel sokkal szívesebben foglalkoznának, semmint hogy úgy a levegőbe belemintázzanak különféle figurákat, melyek különféle címeken, de egyformán az eladás kevés reménységével jelennek meg a kiállításokon.

Ha azután eljutottunk az architektúráig, engedjék meg ama sablonos igazságnak ismétlését, hogy alapjában a legtöbb művész-szociális nyomorúság, vevő és vásárló szakadása, tehetségek elhagyatottsága és talajnélkülisége szoros kapcsolatban van az építőművészet nagyon megváltozott helyzetével. Talán itt bukkanunk rá, de egészen távoli vonatkozásban, a kapitalizmus szerepére. A művészeket nem, de magát az épületet, mely mindig hajléka volt a művészi termelésnek, igen erősen átalakította a kapitalizmus. Évszázadokra szóló, évtizedekig készülő, nemzedékek által meggondolt építmények helyét elfoglalták az olyan házak, melyek valóban mintegy gyárilag jönnek létre, és nemcsak befejezésük van szoros határidőhöz kötve, hanem tulajdonképpen fennmaradásuk is limitálva van a szükségletek gyors változása - és persze az amortizáció befejezése által. Az ilyen építményeknél azután természetesen a gipszöntő jut szerephez, de nem a kőfaragó, még kevésbé a szobrász és a festő, aki egész életét leélheti anélkül, hogy befestendő falat kapna, hiába vonzza minden hajlandósága, és hiába utalja minden tehetsége a monumentális piktúrához. Ezzel a gondolatmenettel talán a piktúrában is jobban meg lehet világítani és minden karikatúrától megfosztani a megrendelés szerepét. Azt ugyanis, hogy egy freskót, egy bizonyos helyre szánt nagy tablót a hozzáértő építtető, akár az állam megbízottja, akár magánember legyen az, előzetesen egész a részletekig megbeszél, azt bizonyára senki sem fogja különösnek és helytelennek tartani. Szóval a monumentális művészi tevékenységnél teljesen követni tudjuk a művész és a publikum közvetlen kapcsolatát már a produkció közben, azaz tudnánk követni, ha ez a kapcsolat megvolna. Dehát nincs meg. Nemcsak a bérház készül gyárilag, hanem a középület is, az a szellem, mely az emberek hajlékából a művészi tevékenységet kiirtotta, kiirtotta még az Isten házából, a templomokból is. Hiszen ma egészen megdöbbentően modernnek és forradalminak tetszik az a jelszó, mely templomok és templomi berendezések elkészítésénél művészi elvek érvényesülését követeli.

Nem tudom, tisztelt hallgatóim, hogy eléggé megvilágítottam-e a művészi pénzproblémának azt a kicsiny részletét is, melyet egy talán túlságosan általános bevezetés után itt gombostűre tűztem. Attól félek, hogy nem, hogy erősebb fegyverekkel kellett volna ehhez a munkához látni. De mentségem, hogy igen erősen érzem a mai művésznemzedék anyagi helyzetének méltatlanságát, és minthogy sem mecénás nem vagyok, sem megbízásokat, vagy ösztöndíjakat nem tudok adományozni, legalább annak felderítésénél szerettem volna közreműködni, miért oly rossz ez a helyzet, s miért rosszabb ma, mint volt régebben. Tudom ezenfelül, hogy magukat a művészeket is erősen foglalkoztatja a kérdés. Mint érdekes jelenséget említem fel, hogy az osztrák művészek Bécsben csináltak egy egyesületet, mely tagjainak esztétikai meggyőződésével egyáltalában nem törődve, tehát a legkülönbözőbb irányokat egyesítve, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy tagjai anyagi boldogulását segítse és szociális helyzetét erősítse. Ne tessék megijedni, eszem ágában sincs ilyen egyesületet proponálni, nem is tartom hasznosnak a magyar viszonyok között, annál kevésbé, mert hiszen ami az egyesülést illeti, hát egyesület az van nálunk is elég. Csupán megemlítem, hogy a viszonyok mostohasága - hogy ezt a szép szólást használjam: az általános gazdasági helyzet romlása a művészeket is, itt a szomszédunkban, arra kényszeríti, hogy akárcsak az asztalosiparosok, szövetkezve próbáljanak a világtól, a publikumtól jobb feltételeket kicsikarni. Eszközük talán nem nagyon biztató, de céljuk feltétlenül helyes. S hogy kesergésre, próbálkozásra, töprengésre nálunk is mennyi ok van, annak illusztrálására mondok el - befejezésül - egy kis történetet. Ezt a történetet néhány nappal ezelőtt hallottam a villamoson, egy fiatal - nem tehetségtelen - művésszel beszélgetve, aki elpanaszolta nekem bajait, elmondotta, milyen nehéz az érvényesülés.

- Kérem - szólt aztán teljes naivitással -, megtörtént, hogy egy vidéki városban kiállítást akartunk rendezni, s a rendőrkapitány nem akarta megengedni, hogy a városban tartózkodjunk, ki akart tiltani minket, művészeket.

Ránéztem a festőre, aki ezt csendesen és minden mélyebb elkeseredés, minden nagyobb emóció nélkül előadta, és megállapítottam, hogy külseje után ítélve, valóban nem csodálkozhatom túlságosan az esztétikailag kevésbé képzett vidéki rendőrkapitány szándékán. Tényleg a szegénység szólt a művésznek nemcsak minden ruhadarabjáról, hanem, ami ennél sokkal fájdalmasabb, minden vonásából is. A szegénység, melyet ő úgy látszik, egészen könnyen visel, mely azonban engem mélyen elszomorít, midőn művészeknél találkozom vele, midőn arra kell gondolnom, mily hamar elmúlik az az idő, amíg a fiatal tehetség könnyen viseli a nyomorúságot, és mily korán eljönnek az évek, midőn a nyomor nem kedves, színes rongy többé, hanem az idegekre, a lélekre fekvő, a teremtésen is bánatos nyomokat hagyó súlyos teher. Itt, a Művészklub nemes és ízléses enteriőrjében, pompás világításnál, drága és értékes bútorok között, ezzel a merőben ellentétes miliőből vett történetkével fejezem be igénytelen előadásomat. Én, tisztelt hallgatóim, megvallom, ezt az itteni környezetet tartom a művészhez méltónak, ilyen miliőben szeretem látni klubjában és otthonában, menten a lelki és idegizgalmak egyik nagy csoportjától, hiszen maga a foglalkozás is szolgáltat még számára eleget.