Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 5. szám · / · Figyelő

Feleky Géza: Csók István

Csók István huszonöt éves művészpályáján egymást érik a legváratlanabb, a legmeglepőbb fordulatok. Egy időben a magyar népművészet ihlette meg: a tulipános ládának nyers, erőteljes színpompája és kezdetleges, nagyvonalú ornamentikája. Csak néhány tiszta, töretlen, szinte rikító színt használt ekkor, nagy, egyszerű foltokba sűrítve: és némelykor éppen a primitívség következtében őserejű dekoratív hatást érnek el az ilyen képei. A tulipános ládától a gobelinhez vezetett el az útja. A Margitsziget a tompa feketének, a fénytelen szürkének, s a halványzöldnek csendes, borongós szimfóniája. Több keresetlen szubtilitásra, a finom, szinte elvesző nüanszok nagyobb gazdagságára egy csaknem egyenletes szín szűk skáláján belül nem tehet szert művész. A zöld lomboktól s a fekete fatörzstől keretelt szürke ég színtelen színessége az a festésben, ami a színpadon a nagy színészek beszédes szótlansága s megrázó mozdulatlansága. És ha nemrég még ornamentális foltokat keresett Csók: most oly tisztán megérti, s olyan egyszerűen érvényre hozza a fatörzs struktúráját, az ágak előbontakozását a törzsből, a lombok kihajtását az ágakból, mint ahogy csak igazi szobrász érti meg s fejezi ki az emberi test organikus felépülését. Egy közös vonása van csak ennek a két képcsoportnak: a mozdulatlanság, a teljes, zavartalan nyugalom. A Lidón viszont frappáns elevenséggel jelenik meg a strandélet változatos, friss mozdulatvilága. A színek pedig az erős napfény változatai: az őszies tompaság s a dekoratív nyerseség után a szín most csak átlátszó burka a vibráló napfénynek. De nem hiányzik Csók fejlődéséből a naturalista kolorizmus sem, az, amit nálunk Nagybánya képviselt először: a nemzetközi hírű Atelier-sarok a fény és árnyékfoltok hatásait analizálja nagy, egyszerű színfelületeken.

Itt mindenütt a természettől szerzett benyomás lesz képpé, egyszerűen, őszintén, közvetlenül. Egy sorozat finom s értékes enteriőrt viszont egy hollandiai utazás impulzusainak köszönhetünk: mindannyiukon ugyanaz a pirosködmönös nő ül. Az egyik kép a semleges szobavilágításban alig észrevehető finom, halk fénygradációkat keresi a szöveteken, a kőpadlón, a festett falon, Jan Vermeer van Delft útmutatása szerint s módszerével. A másik a szövetek pátoszát, csillogását, fényét, merevségét s hajlását szólaltatja meg, mint Mierisz. Miután pedig a Giocondára emlékeztető sziklás háttér elé került a pirosködmönös nő, és Csók mintegy ellenpróbául felidézi Leonardo színeinek tiszta áttetszőségét és spiritualizált mélységét: a Kártyavetésen megjelenik a hollandiai enteriőr atmoszférája egzaktan, előkelően, következetesen, tisztán, de már egyik mester egyéniségére sem emlékeztetve, hanem mintegy a mindnyájuk közös elemének leszűrődéseképpen.

De van még sok más fordulat is Csók művészetében. Egyszer lefesti kislányát egy nagy kakas társaságában. A kakas áll az előtérben, s a perspektíva következtében szinte nagyobbnak látszik a gyereknél. A japános képötleten kívül japánosak a könnyű, világos, tiszta színfoltok is. A Magdolna viszont a chiaroscuro dinamikáján kívül a képfelépítés architektúrájával is egy egész más világra: az olasz seicentóra emlékeztet.

Könnyű volna Csók művészetének osztályozását még néhány kategóriával kiegészíteni. De már így is a mindenki epigonjaként, könnyű kezű ezermester gyanánt tűnik fel Csók. Amilyen nyilvánvaló azonban művészetének ez a sokfelé elágazása: éppoly szembetűnő a tiszta veretű valódi művész szeme s keze minden képén: pregnáns, határozott Csók-ízük van a legkülönbözőbb csoportbeli Csók-képeknek egyaránt. A Proteusz-szerű változékonyság ellenére mindig s mindenütt érvényesül az önmagával állandóan azonos és határozott karakterű művészegyéniség, még az enteriőrsorozat vermeeres, mieriszes, leonardós változatán is.

Nagyon különösnek s bonyolultnak látszik ezek után a Csók-probléma: és mégis nagyon egyszerű a nyitja, szinte egyetlen szó. És a részletes analízis csupán azért nem fölösleges, mert Csók művészete igen érdekes adalék a művész általános természetrajzához, mert Csóknál mintegy üvegbura alatt megfigyelhetni a művésztehetség alkotó munkáját.

Csók Istvánnak ereje s gyöngesége a végletes impresszionibilitás. Finom érzékenysége s nagy befolyásolhatósága által esett el a következetes fejlődés egyenes útjától, és így gazdagodhatott oly sokoldalúvá művészete. Az idegen hatás ugyanis Csóknál sohasem mutatkozott külsőlegesen s egyénietlenül. Egyformán fogékony mintaképével s a természettel szemben, amint egyformán fogékony az alapvető struktúra s a legapróbb szépségek iránt, mind a lefestésre kiválasztott természetszöglet, mind az őt befolyásoló művészi alkotás előtt. Tehát még Vermeer-utánérzésén sincs nyoma az epigon-munka bizonytalanságának s erőtlenségének: mert a leglényegét érti meg s idézi fel, nem pedig csak felületét a Vermeerben végbemenő alkotó processzusnak, de nincsen nyoma a képen az epigonokra jellemző hűvös egyénietlenségének és természettől eltávolodott simaságnak sem: mert hű és finom valóságmegfigyeléseket dolgoz fel itt is, csak éppen látása emeli ki, szinte önkéntelenül, a Vermeer művészetében hangsúlyozott momentumokat. Csók István tehát egyszerűen sokszorozódása a művészettörténet egy tipikus esetének: a mesterével azonosult tanítványnak. Csak éppen hogy ez a sokszorozódás két dimenziójú: egyrészt egymást felváltó mintaképek hatását amalgámozza a Csók művészete, nem csupán egyét, másrészt, az enteriőr-sorozat kivételével nem egyetlen művészegyéniség, hanem egyes egész művészi áramlatok hatása alá kerül, nagy művészeti irányok s nem nagy művészegyéniségek térítik le útjáról. A legutóbbi éveknek külső impulzusokra vissza nem vezethető termése, a Margitsziget, a nagy Csendélet, s néhány ezekkel egyidős tájkép ugyan egyelőre a legértékesebb eredménye Csóknak, de ez csupán a már majdnem ötvenéves mester még egyre tartó tisztulásának s mélyülésének bizonyítéka, és nem jelenti azt, mintha Csók majd bekövetkezhető új impulzus hatása alatt nem festhetne még magasabbrendű és ezeknél a legsajátabb alkotásainál nem kevésbé egyéni képeket.

A befolyások alatt dolgozó Csók művészetének kétségtelen értéke csupán az impresszionista festés házi használatára készült esztétikai kódex kritikája, s azt bizonyítja, hogy az eredetiségnek nevezett újszerűségnek nem szabad föltétlen szerephez jutnia a művészet felett való ítélkezésben. Azonban Csók képeinek határozott egyéni karaktere egy igen lényeges elvi kérdést vet fel, s a művészegyéniségnek általánosan elfogadott, plauzíbilisen indokolt felfogásával szemben teszi szükségessé a revíziót. Az egzakt módszerek egyre kiterjesztettebb alkalmazása a humánus tudományokban általában bizonyos faktorok addig túlbecsült hatásának redukálását tette szükségessé, mert felfedte az egyes folyamatok s jelenségek komplexitását, s az új elemeknek felfedezése természetesen tisztázta, egyszersmind azonban korlátozta a már régebben ismerteknek tulajdonított szerepet. Tehát a humánus tudományos haladásának általános irányával vág össze a Csók esettanulsága: az egyéniség szerepének eddig való túlbecsülése a művészi alkotás processzusában.

A művészettudomány egzakt iránya bosszantó következetességgel akarja még ma is a látás optikai, tehát fizikai törvényeit értékesíteni az esztétikában. Ha ugyanilyen következetességgel történtek volna kísérletek a látás, s a látás által szerzett élvezetek fiziológiai törvényeinek felhasználására: bizonyára már teljesen bebizonyult volna, hogy a képek alapvető struktúrájára nézve a látás fizológiai folyamata csak néhány, vagy legalábbis csupán korlátozott számú lehetőséget enged meg. Ezek a lehetőségek, ezek a típusok egy-egy művészeti korszak folyamán alakulnak ki: a reneszánsz például egyszerűen törekvés, fejlődés a kép (s a művészet) új struktúrájának legtisztább, legtömörebb, legdirektebb alakrahozatala felé. A korszakalkotó művész rendszerint egy nagy lökéssel direktebbé teszi a kor által kívánt s termelt struktúrát, tehát "újítás"-ának legszembetűnőbb s legnagyobb hatású részében eszköze korának és nem sajátosan egyéni. Az egyéni sajátosságok csupán az imponderabiliák területén érvényesülnek, csak itt működhetik a tetszésszerűség, az individuum különállása. S éppen mert a struktúra fiziológiailag szigorúan megszabott: azért oly aránytalanul nagyfokú a képszemlélet közben az idegrendszer reagálása az egyéni sajátosságokkal szemben.

Akárhány frappáns példákra hivatkozhatnék. Degas szinte mikroszkopikus pontossággal lemásolta Holbein egyik legszebb női portréját. S másolata olyan tiszta, olyan hamisítatlan Degas, amennyire Holbein az eredeti. De mivel igazában csak a végigelemzett példa bizonyít: a legérdekesebb, illetve az egyetlen Rembrandt-monográfiát tartom döntő bizonyítéknak az itt felvetett kérdésben.

A nagy, de még mindig kevéssé méltányolt, más szóval alig olvasott Alois Riegl nem írta Rembrandt nevét a művészettörténetben igazán korszakalkotó könyve fölé. Amilyen igénytelen s tartózkodó e címül választott "Das holländische Gruppenportrait", olyan tartózkodó Riegl akkor is, mikor következtetéseket lehetne vonnia elemzéseiből. Úgy látszik, még nem látta elérkezettnek az időt a generalizálásra.

Riegl analízise után csak még nagyszerűbbnek, hatalmasabbnak, örökkévalóbbnak mutatkozik Rembrandt művészete, de szertefoszlik a zsidónegyedbe rejtőzött mágus legendája. Rembrandt nem kevert emberi lelkeket festékeibe, hanem legegyszerűbb, legtisztább, legdirektebb formára fejlesztette a hollandiai képstruktúrát. Minden újítása megvan immanens lehetőség, sőt szükségesség gyanánt már elődeinek műveiben is. Tehát egy fejlődési folyamatnak egyik, a természeti törvények szükségességével bekövetkezett fázisa viseli Rembrandt nevét, s a varázslóvá avatott legnagyszerűbb festő "titokzatos" egyénisége is csupán imponderabiliákban szólal meg.

Csók István művészete azonban több egy ilyen bizonyításra felhasználható anyagnál, hiszen most kiállított képei közül vagy egy tucat nem azért történelem, mert már a múlthoz tartozik, hanem azért, mert még jövője van. És van néhány olyan képe is, mely az évezredek előtt kezdődött, és nem a minap lezárult múltjába illeszkedik be a művészetnek. Csóknak közvetlen benső kapcsolata van a természethez, van egyéni hangja, és tökéletes érzéke a különböző korszakokban s különböző területeken kialakult képstruktúrák egy része iránt.