Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám · / · Figyelő

Feleky Géza: Parsifal

A Parsifalból csakugyan a misztérium varázsa árad. Ha a tagolás arányossága, az architektúra egyensúlya, az egyenletes erőteljesség hiányzik is Wagner utolsó alkotásából: az egyes motívumokban zeneileg kifejezett érzés itt a legmélyebb, a leghatalmasabb, a legörökkévalóbb. Az öntudatra ébredt és ezáltal nyugtalanságra, tévelygésekre, önkínzásokra ítélt ember visszavágyása az öntudatlanság nyugalmas tisztaságába, Schopenhauer filozófiájának nagy alapmotívuma szólal meg néhányszor a zenekarban. És míg a filozófia csak az öntudat, az akarás, a belátás Kálvária-útjának gyötrelmeit szemléltetheti: a zenének módjában van a kontraszt felidézése, a hófehér, zavartalan nyugalomnak az öntudatlanság által való megváltásnak konkrét és plasztikus kifejezése. Wagner gondolkodása és érzésvilága Schopenhauer által termékenyült meg, Schopenhauertől kapta meg irányát, tehát számára természetesen a schopenhaueri alapmotívumnak zenévé tisztulása jelenti élete művének betetőzését. Az áhítat csakugyan megilleti a Parsifal-szimfónia bizonyos részeit: de nem illeti meg a hozzáírott operettszöveget. Wagner egyéb zenedrámáiban is dekoratív allegóriákká sekélyesednek a német hősmondák tiszta, mély szimbólumai, és ezt a mondákból átvett megrázó fordulatokon és tiszta faragású alakokon kívül csupán a nyelv nagyszerű ritmikája palástolja el. A Parsifal azonban még súlyosabb költői ballépés: mert nem érti meg és egészen félremagyarázza a monda jelentését. Wolfram von Eschenbach Parsifalja Don Quijoténak egyik felszármazója: és Wagner az evangélium mellé állítja, egy második Megváltót lát a hősben. Egy filológusnak talán megbocsátható az ilyen félreértés: a költőnek azonban nem.

Egy ma keletkezett költői munka művészi akarása iránt nem támadhatnak kétségek, s felderítése nem szorul kutatásra: a költő álláspontja és elhelyezkedése a kor általános nézeteivel és érzéseivel szemben ilyenkor azonnal nyilvánvaló és félreérthetetlen. A múlt reánk szállott irodalmi emlékeinél azonban a mai olvasóra gyakorolt hatás korántsem azonos a költőtől célbavett és annak idején elért hatással. A korfestés, a rég eltemetett történeti korszak életre ébredése nem egyszer érdekesebb, szuggesztívebb, mint a költői szándék. Mivel például Wolfram von Eschenbach korából nem maradtak fenn szubjektív kritikák, melyekben a kortársak beszámolnának a költeménynek reájuk gyakorolt hatásával: itt szinte csak a szigorú történeti módszer segítségével lehet előhántani a költemény egészéből Wolfram tendenciáját, egyéni látását, kora felett ítélő bírálatát. Látszólag egyszerűen a lovagkalandoknak egy sorát beszéli el, és a hős fokozatos lelki megtisztulásával foglalja ezeket költői egységbe. És mivel a lelki megtisztulás során a középkor minden misztériuma megjelenik és szerephez jut: csakugyan könnyű vallásos szellemű intelem gyanánt felfogni Wolfram eposzát.

A vallási elemek azonban szükséges velejárói minden középkori művészeti alkotásnak, és éppen ezért nem következhetik belőlük semmi sem a költő szándékára nézve. A misztériumok belevonása az eposz cselekményébe nem jelenti szükségképpen Wolfram transzcendentális hajlamát és célját, hiszen a kereszténységnek ezek a tanításai ekkor valóságos realitások voltak, fontos és néha döntő motívumok gyanánt léptek fel bizonyos elhatározásoknál, és így a költő éppen akkor szakított volna a reális életszemlélettel, és akkor szakadt volna el a földi talajtól, ha nem veszi számba ezeknek a motívumoknak szerepét és hatását. De ha csupán egy pillanatra kerül szembe a Parsifal és Tasso Megszabadított Jeruzsáleme vagy Milton Elveszett paradicsoma: mindjárt nyilvánvaló a különbség a hittől átitatott talajból sarjadó, de nem vallásos célú és a kevésbé hívő miliőben keletkezett, de vallásos tendenciájú költői alkotás között.

A Parsifal egész cselekményének már punctum saliense is nyomatékos tiltakozás a költemény vallásos átértelmezése ellen. Parsifal a lovagokra kötelező jómodor előírása szerint nem kérdezősködik, nem tudakolja Anfortes király panaszainak okát, és ezért a közömbösségért lakol azután hosszú odisszeiájával. A katolicizmus az idők folyamán többször átalakult etikai felfogásának egyik változata szerint sem tekintheti Parsifal mulasztását olyan véteknek, melynek levezeklésére annyi penitencia volna szükséges, olyan hibának, melynek legyőzésével megújhodhatnék az egész ember. Sem az egyház tanításai, sem pedig a vallási közfelfogás nem vezethették Wolframot költeményének erre a koncepciójára, hanem csupán egy határozott és sajátos cél, egy tudatos és következetes tendencia: a külsőségek lélektelen követésévé kövesedett lovagszellem megbélyegzése. A világi, az udvari etikettel szemben akar egy őszinte, igaz etikát megszólaltatni, a természethez való visszatérést hirdeti az üres szertartásokká fagyott élet ellenében.

Rabelais, Montaigne, Beaumarchais felel meg a francia irodalomban Cervantesnek: a kirabolt idealizmusú, álmaiban csalódott, az ábrándokkal leszámoló, szinte már közömbös szkepszis. A Don Quijote csakugyan persziflázsa az Amadis-regényeknek, de nem ez az értéke. Mikor kegyetlenül és kíméletlenül kigúnyolja a lovagtörténetektől elkábult hórihorgas lovagot Cervantes: saját álmaival, vágyaival, hitével számol le. A keserű gúny az élet hiábavalóságának, szürke prózájának átlátásából fakad és nem a monomániákus lovag ellen való megvetésből. Hősét inkább gyűlöli, mert irigyli üdvözítő rögeszméjét, mert kétségbeesik saját illúzióinak elvesztésén. Wolfram a pozitív világnézet embere és nem a negatív kritikáé. Mikor az élettől eltávolodott, tartalmatlan formákat legyőzi Parsifal: jutalmul a grál-királyságot kapja, nem mintha a vallásban látna a költő kárpótlást az élet sivárságáért, hanem egyszerűen azért, mert kora számára a vallás ígéretei konkrét jótétemények, reális megnyugvások voltak, mert egy tendenciózus költemény csak azt a jutalmat ígérheti a tendenciát igazoló hősnek, amit a kor jutalom gyanánt érez.

A jellemeknek, a helyzeteknek, a fordulatoknak, a mondásoknak következetes és gyakran groteszk elferdítése következhetik csupán Wagner félremagyarázásából: és költeménye kikerülhetetlenül travesztiájává lesz a középkori misztériumnak és Gottfried költeményének egyaránt.

Botticelli máig is megfejtetlen tárgyú Primavera-jában örökkévalóan friss varázzsal érzékelteti a tavasz ébredését. Rafael nem egy skolasztikusan száraz témát oldott fel tiszta dallamú édes harmóniává, Mozart szövegírójának esetlen dadogását olyan zenével illusztrálta, mely a Romeó és Júlia erkélyjelenete és a Trisztán és Izolda néhány részlete mellett talán az egyetlen méltó megszólalása a szerelem üdvözítő és megváltó csudájának. Wagner a határozottan szatirikus jellegű Parsifal-monda egyes darabjaiból megalkotott költeményében akarata ellenére persziflálja az evangéliumot, és persziflál minden belőle származott vallásos költeményt: és ugyanakkor a nem-akarásnak, az öntudatlanságba vágyakozásnak addig puszta negációját, kopár Nirvánáját a magával eltelt létezésnek Fra-Angelico-i szemmel látott csudálatos paradicsomkertjévé változtatja a belátás következményeitől fáradt és menekvő emberiség megkönnyebbülésére.