Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám

Ignotus: Új kötet Ady

Az új kötet címe Ki látott engem, és újra meg újra forrón elpirulok, mikor ajánlását olvasom: nekem van ajánlva. Valóban vagyunk néhányan, kiknek volt részünk benne, hogy Ady Endre talán valamivel elébb törhette meg a minden új elé terülő fagyot, mint égi tüze amúgy is megolvasztotta volna. Még azt sem mondom, hogy ebben nincs érdem, s hogy akiknek érdeme, értéket ne következtessenek belőle magukra. De Ady Endrének van legkevesebb köze hozzá. Éppoly kevés köze, mint költészetéhez. Az oroszlán, ha a mindenség megbődül benne, nem ajánlja senkinek. Ő maga is csak edénye ez orgonálásnak s ha gondol valakire, nem is gondolhat másra, mint saját magára. Megható megalázkodás, gavalléria, amit rossz nézni, ha rengeteg fejével valakihez hozzámacskálkodik, s dorombolva próbál beleilleszkedni az adok-veszek s kaptam-köszönöm humanitásába. Ez éppúgy csak külsőség, s nem lehet legalázatosabb szándékkal sem egyéb, mint teszem az, hogy Ady Endrének kéziratai kalligrafikus szépírással vannak írva, s kifogástalan ortográfiával. Előttem mindig furcsa, hogy Ady Endre latin betűkkel ír, s az Akadémia helyesírása szerint. Téglába kellene írnia ékírással vagy rovással fa kérgébe. Sőt, úgy kéne kiforrnia verseinek az eleven fa kérgéből, mint esztendőre kiforr a belevésett szív, duzzadó partokkal s gyantát könnyezve. Egy erdőt adnék érte, ha ki tudnám hasonlatozni, mily közel él Ady Endre a világegyetemhez.

Ady Endre a legnagyobb egoista, akit ismerek. Nem úgy, hogy ne tudna jó fiú, jó barát, jó ember lenni, ha sora kerül, mint ahogy tud - ez egy sorba tartozik - kicsinyesen ártó és haragtartó is lenni. Ezek esetlegességek, lényegtelenségek, mint az, hogy a legdelibb tündér is eszik és emészt, s ha mosolyog, szemeket borít vágyba, s ha elalszik, szénfertőzettel lélegzi tele a levegőt. A fő az, hogy Ady Endrén, mondom, szinte gátolatlan hullámzik végig a kozmosz, s ő ennek kihallásával s kihallgatásával van fulladásig elfoglalva. Hogy közben ember, polgár sőt patrióta, az nemes komédia, melyre az ő ritka kiválósága futja, melynek ő lehet jóhiszemű hívője, de kicsinyes bolhavadász, aki más és kívülről ezek szerint méri. Mik ezek ahhoz képest, hogy mily magyar szavakat és zengzeteket talál ez az ember az ő porlandóságán át a mindennek megéreztetésére? A Paganini hegedűjét láttam egyszer Genuában, üvegharang alatt, a városházán, s nevetnem kellett. Nevetnem különösen, mikor az olasz felírásból megértettem, hogy legutóbb Hubermann Broniszlávnak adatott - a minden becsületre érdemes lengyel zsidónak - a genovai nemes tanács engedelmével álla alá illesztenie e hegedűt, s eljátszania rajta valami garasos szemfényvesztést, ami nótában maradt az olasz bűvész után, zeneköltői szerzeménye gyanánt. Csacsi Genova, ártatlanságodban is tolakodó lengyel zsidó! Hiszen a hegedű nem ez a hegedű volt, hanem maga az a Paganini, ki ott rothad valamelyik temetőben, karnyújtásnyira a járókelők alatt. Ő volt az, akin - s ha hegedű volt kezében, a hegedűjén át - a mindenség talált hangot... talált, ha maga játszotta, még azokban a zenei fogtornászatokban is, mik utána kottában megmaradtak. Ő tolmácsolásban volt vates - Ady, az áldottabb, már szerzésben az. A minden titkok verseiből - ez volt egyik ciklusának címe. Ha meghal, ezt kell sírkövére írni. A titkok azok, amik szavában megszólalnak. Barbár zseni ez a kultivált és sokról értesült ember.

Barbár nem azért, mert magyar - noha a magyarnak s a szlávnak még legnagyobbjaikon is megérző anteuszi parasztzamata őbenne is kísért. Barbár volna, ha angol volna is, sőt akkor volna az istenigazában. Ady megtisztel a feltevéssel, hogy egy voltam azok közt, kik őt hamar, mindjárt meglátták - sajnos, túlbecsül. Azt hiszem: Az Illés szekerén kötetje óta látom őt csak igazi mivoltában s jelentésében. Vallásos vadember, kinek egész élete hallgatózás, hogy mely isten lakik miben, s mit akarhat, mit akarhat, mit akarhat. Mely isten lakik benne magában is - megszállottságában, mely kétszeresen az: először magától az istentől való, másodszor attól a vágytól, attól a sarulevető vagy ököllel nekimenő áhítattól való, hogy kiismerje, hozzáférjen és le tudja fejteni szóra, mint a pálmából a bort, ha oldalát meghasítják. A magába való nézésnek ez állandó orgazmusa csap ki izgató gyanánt az Ady egész költészetéből, a numen adest-es megrendülés attól az önmagától, kiben megvan, mert idegeiben részint le van rakodva, részint szakadatlan áthullámzik rajtuk minden, ami valaha volt és van, csak meg kell jelentetni, fel kell igézni, szóba kel kényszeríteni, ha addig él is az isten, a világ s maga ez az emberük is. Mondom: Adyt mégiscsak le kéne, le is lehetne fordítani angolra (németre, most már világos, mert több magasrendű hajótörés mutatja, nem lehet). Az angolok egytagú szavaiból, melyekben még van valami a szó ősi származásából: a varázsigéből, valahogy össze lehetne hordani ezt a költészetet, mint ahogy a menhirek s a dolmenek vannak összehordva, az ősi északi áldozó és temetkező kegyhelyek, irdatlan sziklalapokból. Ekkor tűnnék ki, mennyire nem véletlen az Ady protestantizmusa, s a bibliás népeknek mely rokon törvénye szerint részegszik meg istentől, hogy fel tudja csalni megismerésébe.

Ezt a szót nem véletlenül mondom. A józansághoz a részegségen át jutni. Elébb hozzá kell bolondulnom magamhoz, hogy okosan lássam magamat. Az ész nemcsak megismerés, de fal is a megismerés előtt. Nem merek magamnak eszébe jutni, amíg eszemen vagyok, s józanságom a zsilip, mely éppen a mindenségtől való belém és felém való ömlések áradatát fogja el tőlem. Ha fölemelem és magamon kívül vagyok, akkor megömlik és felbukkan bennem minden, ami bennem lakozik, s ha már egyszer felbukkant, akkor eszemmel is birtokba vehetem. Ehhez az önmagukon át a mindennek kileséséhez minduntalan vissza kell válni, mondom, vademberré, tehát minduntalan újra részegnek kell lenni... részegnek, mindegy, hogy mitől: bortól, akarattól, szótól, levegőtől... tehát minduntalan gyermeknek kell lenni: újonnan jöttnek és álmélkodónak - vagyis igazam volt: barbár zseninek kell lenni, hogy a meglett kultúrember tudatába tudja parancsolni s kifejeződésre tudja kényszeríteni azt, ami van.

Ez a kifejeződés is... a kráter bizonyára nem nézi, mint illenek s illeszkednek majd össze a tűpatakok, a lávakövek, a hamutornyok, amiket pihegő kimerültségben azon nyersen lök ki és össze egymás mellé. Az egésznek mégis megvan a formája s az összetartozandósága, sőt éppen a formáján ismerszik meg, már messziről, már tenger párázatain át, hogy ez a Vezúv. Adynak szavai különek és nyersek, sorai véletlenek és nyersek, versei összeállottak és nyersek. Azért megvan a formája, sőt tévedhetetlen teli ritmustól keményen zárt formája minden sorának, strófájának, versének, sőt, mondom, mint a Vezúvnak, megvan az összetartozó s messziről megismersző formája egész oeuvrejének. Néha, szeszélyből és mindenrefutásból, előfordul egy-egy csiszolt megegyezéses darabja is, szonett vagy miegymás. S ez aztán külön tanulmány és mulatság a hozzáértőnek, mint valamely achát-síp vagy szelence vagy csecsebecse, melynek játszi erezetében megismerszenek az ősi kőzeterek. De, lássuk meg: az egész egy, minden vízmosástól, szakadékostól, gőzöstől, iszapostól, hamustól s talán gyémántostól, mely valahol legméhe tüzében összepréselődik.

Ki látott engem - kitűnő kérdés, lírikus kérdés, az introspexis felocsúdva körülnéző kérdése. Milyen vagyok? kérdem másoktól, mert mialatt újra meg újra, adatról adatra nézem és bányászom magamat, kisiklom a magam látása alól, s mások azok, kiknek számára képpé állok össze. Azt hiszem, ez új kötettel az Ady képe nem másul meg, de szépül. Mint, figyeljétek meg, a nagy emberek arcképei, amint évről évre több van bennük saját magukból, míg végre a friss és mosolygó ifjúkoriak idegennek és üresnek tetszenek. A férfi Ady két utolsó kötete - talán a múltkori A magunk szerelme, ha lehet, még telibb hangon, mint e mostani - túlorgonálja kezdeteit és folytatásait, bár viszont mind együvé tartozik, s valamennyi kötete, mint valamennyi verse, egymást emeli, magyarázza, egészíti, s színezi és jelenteti szomszédi hatással. E két kötetben teljesen kifejezve jelenik meg, kiket ő magában megkülönböztet, a szerelmes Ady s a politikus Ady. Nekem nincs sok érzékem e megkülönböztetés iránt - nekem Ady: Ady, költőnek is, embernek is, barátnak is, ellenségnek is, szeszélyeinek kis kacérságaiban, önmagának való nekikerülései tigrisi szívósságában s végre való megtalálásainak harsogó fönségében egyaránt.