Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám

Havas Gyula: Robinson szigetén

Jaj, tétlenűl elmúlnak napjaim
a végtelen világnak partjain.

Csak állok s nézek, nézek messzire
és nem történik vélem semmise.

A tengeren nem tűnik fel hajó,
csak néha, messze füstje elhaló,

csak néha hallik füttye, fátyolos,
a messzeség felhője fátyoloz.

A szélben sír a vágyak sóhaja,
a messzi, boldog partok óhaja.

A bánatom még meg-meglengetem
ha húll a nap a véres tengeren.

A két karom ölelni még feszűl,
ha tört tüzű, gyémántos ékszerűl

a hold a néma űrben tündököl
s mint éji délibáb, a tünt öböl,

a régi város rajza fellobog,
a régi házak és a templomok,

a régi rózsák, immár mind halott,
a táj, honnan hajóm kiringatott.

A csillagok még fel-feltetszenek,
ha est derűl s fanyar kéj tetszeleg:

egy lány ha jönne, búgna: kedvesem,
De én a mélyülő eget lesem.

Állok, Robinson, árva szigeten
és tallózok a messzi sziveken.

Még ver szivem s tán benne jaj zokog
s tünődve a homokba rajzolok,

vén fákba vések vágyó verseket,
vagy számlálom a szálló perceket.

Hajnalra szél jő, mindent eltemet
s a Végtelen felettem elremeg.