Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Lippay Zoltán: A kiskirályok Magyarországa

Lippay Zoltán: A kiskirályok Magyarországa
1.

A nagybirtok három történelmi korszakban, három különböző természetű szereplésben áll szemeink előtt.

Az első felvonás lejátszódik az Árpád-ház trónralépte és kihalása közötti időben. A nagybirtok és a királyság mellérendelt fogalmak és tények. Az ország voltaképpen több királyság foglalata. A király birtoka, amelyen a várispán a bonorum direktor, adja első, homályos képét a majdan közjogi tekintetek és intézmények szerint berendezendő államterületnek. A királyon kívüli nagybirtokosok az önállósuló várispánok és az első adományélvező, többnyire külföldről jövő családok. Ebben a korszakban a királyok és nagybirtokosok közötti ellentét abban van, hogy utóbbiak családjukra örökíthető tulajdonként kívánták a domíniumokat tekinteni, míg a király felfogása szerint az adomány csupán a közszolgáltatás (fegyveres támogatás) visszavonható ellenértéke volt. Úgy végződik a küzdelem, hogy a nagybirtok egyéni tulajdonná válik, amely birtokosának végül akkora hatalmat ad kezébe, hogy nemcsak mint ellenkirályok párthíve, de mint királyjelölt is érvényesülhet. A körülmények pedig, amelyek között a nemzeti királyság megszűnik, nagyban hasonlatosak a későbbi Habsburg-uralom berendezkedési főelvével. A magyar királyok más országok koronáját iparkodtak megszerezni, "hogy az egyik ország uraival lehessen a másikéit egyensúlyban tartani". (52. lap.)

Ágoston a vegyesházbeli királyok idejét két korszakra választja szét. De úgy találjuk, hogy ez a két időszak: a nagybirtok önállósulása és ligákban való tömörülése, majd a góliátbirtok kormányzói és királyi hatalomra történő emelkedése - voltaképpen ugyanegy jellegzetben jelentkezik, mint a tiszta oligarchia uralma. Véget vet ennek az állapotnak - amidőn Magyarországban nincs köz-, csak magánügy - az ország közveszedelme: a török betörés. Ezzel szemben az ország helyben érdekelt délkeleti részének hadereje, s a királytámogató nagybirtokosság kisebbsége által kiállított katonaság nem bír megállani.

A legérdekesebb korszak (1526-1711) ezután következik: a Habsburg-ház és az erdélyi fejedelemség rivalitása. Őszintén szólva ezt a részt tartjuk Ágoston történetírása: az alkalmazott történelmi materializmus módszere tekintetéből a legsikerültebb, a legszemléltetőbb képnek. Ez a fejezet hivatva van egyenesen történelmet tisztázni, és magasra emelkedik a többi - csupán történelem kommentáló - fejtegetések fölé. Mindaz a homály, amely vallásszabadsági küzdelmek, belvillongások, török elleni háborúk, lengyel trónaspirációk, kuruc-labanc ellentétek, császári vérengzés, ellenreformációs törekvések stb. stb. zagyva egyvelegében üli meg a magyar történelmet, és kétszáz éves köddel vakítja azt, aki az ez időbeli Magyarországról látképet kíván szerezni - eloszlik s a legkomplikáltabbnak hitt folyamat egyszerűsítetten és igaz értelmében tárul az olvasó elébe. Ami más történelmekben epizódhalmazat, az itt - valósággal matematikaszerű - tételes levezetése a helyzetből származó végső következményeknek, szükségszerű eredményeknek.

Az expozíció a nagyváradi béke. Zápolya Erdély nagybirtokosa. Ferdinánd a nyugati részek ura. A nagybirtokosok - 16-20 család (aszerint, ahogyan birtokaik a nyugati vagy a keleti szférán fekszenek) a két pártra oszoltan. Erdély a szultán protektorátusa alatt.

A küzdelem kiindulásakor a magyar nagybirtokosok (ma úgy mondanánk: a magyar nemzeti ügy zászlóhordozói) keleten, az erdélyi fejedelemségben jegecesedő uralma határozottan fölényben van a nyugati, a Habsburg-hódoltsággal szemben. Ágoston számítása szerint 1543-54 között a király területén élő körülbelül 85-95 000 főnyi nemesség és jobbágysággal szemben a nagybirtokosság - az erdélyi autochton magyarságot, az erdélyi fejdelmet számításon kívül hagyva - körülbelül 16 000 ember felett rendelkezett. Magának a Báthory-családnak - 4299 portára egyenként 20 embert számítva - 85 000 főnyi ereje volt.

"A nagy vagyon jogcímmé lett az egész korszakon át arra, hogy magyar úr jelentkezhessék az erdélyi fejdelemségre. A leghatalmasabb erdélyi fejedelmek magyar nagybirtokosokból kerültek. Az erdélyi fejedelem a király leghívebb alattvalóinak megnyerésére törekedett s viszont a király is." (159. l.)

Mi lett volna akkor, ha ez az arány a továbbiak során el nem tolódik, ha a magyar nagybirtokosságban több faji - nemzetiségi központhoz tartó erő lakozik, az erdélyi súlypont meg nem gyengül, és a habsburgi uralom, a nemzeti disparitás ellenszegülő ereje miatt az eredeti területen túl: kelet felé kiterjeszkedni nem tud? Nagyon valószínű, hogy Dunántúl és az északnyugati vármegyék egy része (megfelelő telepítési és katonai akció által preparálva) ma Ausztriához tartoznék és ott - egyenrangban a cseh és lengyel nemzetiségi kérdésekkel - egy magyar kérdést is tartana a kellemetlenségek napirendjén. Magyarország nagyobb fele és Erdély pedig - némi szláv és román Einschlaggal - alkotná a hatodik független balkáni hatalmat, amelynek territóriuma kultúrai, földrajzi és etnológiai okokból leghamarabb szabadult volna fel, s valószínűleg már a 18. század folyamán csorbát ütött volna a török szuverenitáson, úgy mint később Görögország, Románia vagy Szerbia.

És mi volt az oka annak, hogy egy más processzus indult meg, amely végső sorban a habsburgi hegemóniát a névleg önálló, valóságban gyarmathelyzetű Magyarország felett megszilárdította?

Ágoston szerint a magyar nagybirtokosság érdekeinek a szétágazása. A 200 esztendős ide-oda kapkodás: hol kelethez, hol nyugathoz. A birtokszerzés telhetetlensége, mely az ingatlanra irányzott "enrichisser-vous" céljainak alárendelte az eszközöket. A magyar oligarchiának az az uralkodó vonása, hogy a szerzés kapzsi ösztöne érvényesül tetteiben, s elnyomja a szerzett megtartásához szükséges előrelátást.

A magyar nagybirtokosság az ő óriási hatalmát, amelyet a középkor vége kezeibe halmozott, a habsburgi és a török birodalom két évszázados pere folyamán szerencsétlenül elspekulálta.

A kurrens történelmi felfogás szerint a Habsburgok császári hatalma túlerővel vetette magát Magyarország birtokára. És e túlerővel szemben úgy a töröknek, mint a magyar nemzeti ellenállásnak háttérbe kellett szorulnia.

Ellenben Ágoston világosan kimutatja, hogy a magyar főnemesség megfelelő érdekharcának ugyancsak le kellett játszódnia ahhoz, hogy a mérleg végül is nyugat felé billenjen.

Az erdélyi fejedelemségre támaszkodó magyar nagybirtok egyszerűen nem tarthatott ki e várban, hanem minden konjunktúrát - a Habsburgoknak kedvezőket is - kihasznált avégből, hogy birtokot, befolyást, közhatalmat szerezzen. A birtokaik révén mind a két területen érdekelt oligarchák már a kettős királyság alatt is szükségképpen ellene voltak a konszolidációnak. Az ő szerzési és visszaszerzési műveleteik megkövetelik, hogy az örökös foglalások, fegyverrel lefolytatott igényperek rázkódtassák mind a két felét az akkoriban igazán csak anakronizmussal Magyarországnak nevezhető területnek. A nyugati: a Habsburg uralom alatt levő terület jövedelmét Ferdinándnak ki kellett az örökös tartományok bevételeiből egészítenie, hogy a háború költségeit, a török adó és ajándék évi szükségleteit fedezhesse.

"Ezért azután külföldi kapitányokat is hozott az országba, akik azért jöttek, hogy honfitársaik pénze révén itt tisztségeket, zsákmányt és birtokot szerezzenek, ami a magyarok féltékenységét váltotta ki, és folytonos viszályokra adott alkalmat. A külföldiek e küzdelemben nem álltak azonban már magukban, hanem az ő kapitányságukat és hivatalképességüket azok a tartományok is követelték, amelyek a királynak pénzt adtak a háborúhoz." (168. lap.)

Az osztrák császár idegen kreatúrái megjelennek, nem is annyira mint ellenfelek, hanem mint versenytársak. Ellenükben a magyar urak rögtön megkezdik a licitálást lefelé, odapártolnak Miksához, királyválasztás nélkül koronázzák meg 1563-ban.

"Hogy hűségüket bebizonyítsák, az örökös tartományban szereztek honosságot és birtokot Maylád Morvában, a Batthyányak Csehországban, a Thurzók, Forgácsok, Pethők, Pállfyak, Dócyak Alsó-Ausztriában, a Zrínyiek, Tahyak, Székelyek Stíriában, az Alapyak Krajnában szereztek birtokot és mindannyian Wienben házakat." (170. l.)

Természetesen ezeket a "Blösse"-ket rögtön kihasználják a Habsburgok.

"Amíg ugyanis eddig az adomány mindig az illető család kihaltáig szólott, addig most akként kezdtek adományozni, hogy csak az illető megadományozott élte fogytáig vagy előre meghatározott számú utód kihaltáig kapták az adományosok a birtokot." (170. lap)

Csakhogy a szolgálatokban, amelyek ezen adományozások és tisztségek fejében jártak, nem volt sok köszönet. A császárpárti főurak a hatalmat a saját céljaikra fordítják. Vásárok kirablása, szomszédos birtokok ostroma, foglalások, jobbágyelhajtások, város-megsarcolások napirenden vannak, s az uralkodók persze nem szívesen látták, hogy

"A királyi várak kapitányai a királyi katonákkal mentek az ilyen kalandokra, és így a királyi terület népét a királyi csapatokkal fosztották ki. A bürokráciának elemeivel már ismerős osztrákok sehogyan sem értették, hogy miképpen lehet pl. a beszedett közpénzeket visszatartani. Az erkölcsök e vadságát nem értően büntették a kulturálatlan magyarokat, amit ezek nem értvén, a helyzet nemcsak nem javult, hanem állandóvá lett a harc a király és a nagybirtokosok között." (173. lap.)

Ez a harc azután váltakozó eredményekkel, könyörtelen kegyetlenkedésekkel, hol a vallásszabadság ürügye alatt, hol pedig leplezetlen önkénnyel és erőszakkal folyik a bécsi udvar és a magyarok, illetve a Habsburgok és a török szuverenitás alatt álló Erdély, illetve az egymásra féltékeny és irigy magyar nagybirtokosok között. Állandó jellegzete azonban a XVI. és XVII. század e zsiványromantikává degenerálódott történelmének az, hogy az ellenfelek nem két táborba oszlanak - mint ahogyan a reguláris harc magával hozná -, hanem ugyanegy zászló alá gyülekeznek, hogy a küzdelemben elesett vagy lefegyverzett "bajtárs" birtokára alkalmas pillanatban történő átpártolással közeli jogcímet szerezzenek. Végtére is vad káoszban bomlik fel minden. Bizalmatlanság és bizonytalanság, szolgalelkűség, joghamisítás (a szó mai büntetőjogi értelmében) és árulás boszorkánytáncát járják e korszak - dicstelen emlékükben a mai napig megmaradt - szereplői. Valóban, a jóhiszemű történetírás zavarban van, amikor az állítólagos vallásszabadsági és nemzeti küzdelem [*] egymásba rohanó fázisait széjjelfejteni és világos helyzetképekbe önteni igyekszik. Színdarabot kell írnia, amelyben csupa intrikus játszik. Egy háború képét megrajzolnia, amelynek nincsenek katonái, csak marodeurjei.

Amíg a királyi részen latifundiumokba megy a játék, amelynek során - úgy látszik - minden csalás meg volt engedve, s amelynek következményétől a magyar nagybirtokon alapuló hatalom az osztrák militarizmus és bürokrácia javára lassankint felaprózódik, addig Erdély egy többé-kevésbé egységes magyar közhatalom színében és szerepében fest, szilárd bázisát nyújtja az őszintén Habsburg-ellenes, fajilag is merevebben ellenzéki és gazdagságuk folytán független oligarchiáknak. Dacára a gyakori belső zavaroknak, a török sarcolásnak, a fejedelemválasztások körül többször döntő súllyal befolyt császári vagy török érdekeknek, Erdély ebben a korban a magyarság erődje. Csakhogy ez a hatályos végvári pozíció egyrészről a török katonai erőtől függött, másrészt pedig a magyarországi nagybirtoknak a császári befolyástól való függetlenségén múlott. Mihelyt előbbi visszahanyatlik, az utóbbi pedig dekomponálódik, Erdély nemcsak hogy offenzív képességeit veszti el, de sőt defenzívájában is elgyengül. A XVII. század második felében rohamos egymásutánban dől össze minden korlát, mely eddig az osztrák császári hatalmat kelet felől feltartóztatta. A Zrínyi-összeesküvés megtorlása - midőn vérbefojtják az utolsó nagybirtokos ligát - csíráiban irtja ki a magyarországi oligarchiát. Thökölyvel megbukik a köznemesség forradalmi insurrectiója. 1686-ban a török uralomra mért halálos csapást Lotharingiai Károly. 1692-ben letűnik az utolsó választott erdélyi fejedelem, hogy helyet adjon az első kinevezett császári gubernátornak.

A habsburgi "divide et impera" az egész vonalon győzött. Végzett a törökkel és végzett a magyar - seignoriális értelemben vett - önállósággal: a kiskirály szabadsággal. Mindenesetre jelentős szerepben magyarázza a császári hatalom felülkerekedését az örökös tartományok pénz- és hadereje. De az aktív nyers erőhöz odaadta magát passzív tényezőül a magyar nagybirtok morális gyengesége is, ami abban nyilvánul, hogy minden egyes osztrák és magyar összeütközés esetében a magyar nagybirtokosság nagyobb része megbízhatatlan szövetségese az erdélyi fejedelemnek, így tehát ugyanakkor korrupcióval paralizálható - ma úgy mondanók - álellenzéke az osztrák császárnak. Az, hogy a nagybirtok ugyanegy szinten két szerepet kívánt játszani egyszerre, mert ugyanakkor vállalta az egyik "litigans"-ét amidőn voltaképpen tertius gaudens kívánt lenni - ez a kétkulacsosság in sich -, szükségképpen feldöntötte az ő politikai potenciáját, amialatt a fejlődés - ez a minden osztrák császárnál hatalmasabb ellenfél - lassú és láthatatlan erejével meglazította alatta a talajt. Az összeomlásnak ez utóbbi magyarázatával parentálja el Ágoston a Rákóczi-féle felkelést, midőn a szatmári békekötést a nagybirtokos uralom vitalitásának teljes kimerülésével okadatolja:

"A felkelés a Habsburgok erejével szemben gyenge volt. Akármilyen nagy volt is a Rákóczi-vagyon, arra nem volt elég nagy, hogy az egész Magyarország és a Habsburgok többi tartományainak erejével állandóan felvehesse a harcot... Az állami élet kifejlődése nálunk is szükségessé tette, hogy a Rákóczi-vagyon és a Rákóczi-család az ő régi hatalmának emlékeivel együtt elpusztuljon, és az ő pusztulása biztosította a nagybirtoknak az új viszonyok közé való könnyebb elhelyezkedését. A nagybirtok alattvalói helyzetének evvel ez a szubjektív akadálya, mely a családi hagyományokban rejlett, és az objektív akadálya, mely az óriásvagyonban volt, egyaránt eltűnt. Ezután a nagybirtok már nem alapja többé a főhatalom megszerzésének... A feltörekvő alsó osztályok kényszerítik a nagybirtokot és a királyt, hogy összetartsanak, mert ha nem, akkor a hatalom egészen kieshetik a kezükből." (217. lap.)

 

[*] A nikolsburgi békében Bethlen 7 megyét kap, melyek azonban bíróságilag és országgyűlésileg továbbra is a magyar király alá tartoznak. Hogy ezeknek a "nemzeti szabadságharcoknak" valódi jellege tisztán álljon elôttünk, képzeljük el ugyanezt az ideológiai szellemet a szabadságharcra alkalmazva. Képzeljük el, hogy Görgey vagy Kossuth a béke vagy leszerelés fejében mindössze egyes országrészeket kértek volna a maguk számára. (Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. 274. lap)