Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Földi Mihály: "Szép Karcsi"

Földi Mihály: "Szép Karcsi"
2.

- Szalad az eső elől, Karcsi, mi? - fogadta az ajtóban a kocsmáros és kitért előle az útból. Most mindketten megálltak a küszöbön és felnéztek az égre. Párás szürkeség gomolygott az üzletek között, a siető embereket tompa, sötét köd ölelte körül. A hirtelen sötétségben úgy látszott, hogy egy pillanatra meglassabbodott az utca mozgása. A háztetőkön sárga színek libegtek, messzebb pedig már a zivatar csíkjai tűntek elő.

- Ebből biz a' lesz, ezt már az isten se veszi le rólunk. No, gazda, mi jó van enni?

- Enni akar, Karcsi, mi? Tudom én azt. Hát mit akar? Van itt minden, amit akar. Jó...

- Előbb adjon egy pohárral inni, majd kigondolunk valamit.

A kocsma üres volt és a közelgő esőben koromsötét. Egy sarokasztalnál ült csak két pallér, kik összebújva halkan beszélgettek. Törköly szaga kóválygott a söntés felől, mintha az imént töltöttek volna belőle. Karcsi fel is fedezte az egyik pallér kezében a pálinkás stampedlit.

Ivás közben elvette szájától a poharat. Eszébe jutott valami.

- Hideg húst adjon nekem, korcsmáros. - Erre mosolygásba nyúlt az arca. A konyha ablakában egy fehér kendő villant meg. Egy fehér kendő, melyet piros rózsák tarkáztak, meg egy nevető, kövéres leányarc. - Te vagy az, lelkem szotty! - Rátartian kinyújtotta a karját, a mutatóujját előbb kifeszítette, azután hirtelen begörbítette: - Gyere be, Póli!

Az ajtó lassan, kényeskedve kinyílt. A leány csendesen csikorgatta, aztán a szoknyája finom lengetésével odasietett a legény asztalához, és egy székhez támaszkodott.

- No, mi bántja, szép ember?

- Szép Póli, lelkem, gyöngyöm, ugyi hallottad? Hideg húst rendeltem a söröm mellé, s ugyi tudod, hogy szeretem mellé a hagymás salátát?

A teste oldalt fordult, a feje lehajlott a vállára, úgy nézett fel a leány karikázó szemeibe. Mézes volt a beszéde, hízelgő és alázatos, s az ajkára fehér nyál csurrant ki. De felcsattant a leány hangja.

- Hát aztán nem lát maga a szemitül? Nem látja, hogy kimenőbe vagyok öltözve? Még csak az kéne! Most álljak oda neki piszkítani magam, hagymázni, ecetelni, hát még mit nem! Mire való a maga két szép szeme, mondja?

A Karcsi hangja alább csapott, halk és szomorú volt.

- Hát kimenőd van?... Látod, az más. Pedig ha te csináltad volna... Aztán, hallod-e, te nem is mondtad azt nékem, hogy neked máma kimenőd van...

A leány megrándította a csípőjét, és visszafelé indult.

- Ha csak ennyi volt a baja, látja...

- Póli! - hívta vissza a legény. - Gyere ide, no, ne tréfázz, ha mondom. Gyere, ide ülj, ide ni, ha mondom. Mondom, ülj ide, érted. - Megfogta a karját s az asztalához húzta. A korcsmáros mosolyogva nézte a dolgot, jó vendége volt a legény, nem bánta. Egy székre állt fel és meggyújtotta a gázt. A sárga fény szögletes csíkban csapott ki az utcára. Ritkás, kövér cseppek koppantak meg az ablak alatt, Karcsi fejénél, és meleg por csapott fel alóluk az ablakpárkányról.

A korcsmáros is beleszólt már.

- Hallgasson hát rá, Póli, csinálja meg neki. Jó borravaló néz ki őbelőle, tudja.

- Hallgasson, korcsmáros, ne szóljon maga bele. Nem érti azt maga. Ő majd megcsinálja nekem anélkül is. Ugye, megcsinálod? Én nem is kérlek, de te megcsinálod. Meg fogod csinálni, mert szeretsz.

- Én? Magát?

- Azért, mert szeretsz. Ezért fogod megcsinálni. S akit szeret az ember, annak megtesz mindent. Ha nem is kérik, ha nem is parancsolom, akkor is engedelmeskedsz.

- Magát? Megbolondult maga, szép Karcsi? Én?

A legény át akarta ölelni, Póli ellökte magától.

- Te, igen te. Te szeretsz engem. Te szeretsz engem. Azért, mert én szeretlek téged, s engem még minden asszony szeretett, akit én megszerettem. Pedig sokat összeszerettem én már világéletemben. Úgy hívnak, hogy a "szép Karcsi", és az asszonyok neveztek el így. Nézd, nézz ide, a fejemre nézz, nézd, már őszülök, ne ijedj meg, még csak egy-kettő a fehér benne, ám azért még úgy tudok szeretni, hogy minden mai elbújhat mellőlem.

A leány elbámult. Néhány percig nyitva felejtette a száját.

- Maga megbolondult, szép Karcsi. Van nekem már valakim, akit én...

- Majd elhagyod. Elhagyod énértem. Szeretlek, Póli, már rég nem láttam ilyen kedvemre valót, pedig szerettem én sok gazdagot is. Csak az én időmben termettek ilyen lányok, mint te vagy. Hosszú vagy, magas vagy, van zsírod, hasad, combod, és az arcodon van mit megfogni. Megcsípni. Van derekad, kemény, tartsd ide!

A leány haragosan ugrott el onnét, de nem ment vissza a konyhába.

- Mindjárt itthagyom, na!

- Eridj hát, violám, tedd le egy percre az ünnepi kendőd és ne szégyelld magad. Eridj, csinálj nekem egy kis hagymás salátát ecetben. Nézd, itt a hús már, látod ronda, azt sem te hoztad ide nekem, tudod, hogy szeretem, s azt csak te tudod itt megcsinálni a kedvemre.

- Hát én pedig nem fogom megcsinálni, szép Karcsi. Úgy bizony. Ilyen emberrel pedig szóba sem állok. Na lássa.

- Ne mondd!

- Úgy bizony!

- Hát nem kapok tőled?

- Nem értette? Kétszer mondjam? Nem csinálok magának.

- Nem?

- Hát igenis nem.

- Jól van. Majd csinálnál te még nekem, bízd csak rám, szíves örömest. Te senki. Örülj, ha rád néznek. Te cérnaszál! Te rücskös, te senki, te utolsó. Te hízott, te... Te rongyos. Te...

A leány már nem tudott visszavágni. Az ajtóban esőtől csurgó ernyővel egy furcsa díszes, kék ruhás asszony állított be, és felhevülten kutatta át a kocsmát. Néhány határozatlan lépés után a legényhez lépett. Nevetett és a kezeivel hadonászott.

- Hát itt van. Itt vagyok, hál' istennek. Gyerünk, édes Karcsi. Unokám a kapu alatt vár.

Unokájának ma volt a bérmanapja, s a tisztes asszony e nevezetes napra a Karcsi fogatát fogadta meg.

- Gyerünk már az isten szent szerelmére, mozogjon végre már egy kicsit. Még majd megfázik a kisunokám, ez lesz a ráadás, ni! Édes Karcsi...

A legény az utolsó darabot vágta össze a tányérjában, Póli érdeklődve hajolt előre.

- No gyerünk...

- Máma nem viszem magukat, drága nagysága...

- Na gyerünk!

Hallgatott. Csak kis idő múlva bökte ki: - Sajnálom!

- Mit mond? Maga tréfál velem! - Megrázta a vállát. - Ne tréfáljon velem, emelkedjen már, az istenért.

- Ne lóbáljon, nagysága, nem megyünk ma az unokájával.

- Aztán miért? De mit is mond maga? No jöjjön szépen, szép Karcsi. Hiszen pénzt adtam, foglalót adtam - nézze, na nézze, az unokám...

- Itt a pénze, itt a foglalója.

- Hát ez komolyba megy?

Bólintott.

- Aztán miért? De hát... Nézze. Több bért akar? Tudom, itt van. Azt hiszi, nem találok még egy kocsit ebben az időben? Különbet, mint a magáét.

- Ezt már nem hiszem, lássa. Keressek a nagyságának egyet?

- Ne fáradjon. Azt várja csak, amíg én szóba állok magával mégegyszer.

Káromkodott, magasra csípte fel a szoknyáját az eső elől, és kitárta az esernyőjét. A szél útját állotta egy ideig, és félrehúzta a furcsa, bársonyos kalapját a fején. Mikor becsapta az ajtót, hangos kacagás pattant fel a kocsmában. Karcsi erőset rándított a vállán és nem nézett a lányra.

A leány ott állott még egy kis ideig, azután megunta a dolgot, csendesen maga elé nevetett és kiment.

Az eső lassú akadozással végre elállt, Karcsi kiment az utcára és megigazította a kocsiját. A bak átázott ülését friss, száraz posztóval takarta le, és a lovak hátát meleg takaróval törülte végig. Az ernyőt lehajtotta most, és aprólékos gonddal megvetette a két süppedő ülést, mintha ritka vendégeket várna. Egy kicsit még habozott, több pohár bort felhajtott, végre rászánta magát. Beintette Pólit.

- Azt mondod, kimenőd van. Aztán jössz-e egy kicsit kocsikázni?

A leány rikoltozva nevetett.

- Elvisz-e?

- Nem bánom, elviszlek. Ma jó kedvem van. Nem bánom, ha nem is keresek ma rendesen. Jó kedvem van, Póli, hidd, láthatod.

És zöldes fényben játszott két vizesedő szeme. Belecsípett mindkét oldalt a leány karjába, hogy annak megtört a dereka.

- Ne játsszon már, Karcsi. Inkább menjünk. - Kiment a kocsihoz, de nem mert felülni rá, várta a legényt. Az valami haragos előkelőséggel hajított egy pénzdarabot az asztalra és fizetett.

- Visszajön még, Karcsi úr?

- Vissza!... Na, ülj hát bele, szentem - szólt kint a leánynak -, mi tart vissza?

- Hát igazán elvisz? Aztán hova, merre? És mondja nem fog... nem fog...

- Mit?

- Tudom is én... De nem megyünk ám messzire, ugye? És nem fog... bántani!

- Ülj csak be az urak helyére, ne zsenírozd magad.

Megakadt ezen a szón: bántani. Tehát bánthatja őt, a kezei közt van most, az övé? Fütyürészve állott fel a bakra, hosszan elnyújtózott és a gerincét ropogtatta. Lerántotta a lovakról a takarót és maga alá hajtotta. Előbb még hátrafordult.

- Takarózzon be, kisasszony, úgy ni, ne szégyellje magát. Lesz az még másképpen is.

Egy nagy kanyarulattal indult meg, induláskor megéljenezték a kocsma ajtajából. A leány eleinte félénken húzta meg magát a szürke ülés sarkában, s a zsebkendőjét tépte. De az utcájuk végén, ahol már a külváros fákkal szegélyezett útjai kezdődnek, csendesen felszólt Karcsinak.

- Állítsa csak meg, édes Karcsi, egy percre a kocsiját. Várjon. Én majd kiszállok és felülök maga mellé a bakra. Olyan furcsa így, olyan rossz így, magában az embernek. Felülök majd maga mellé. Jó lesz?

A legény bólintott.

- Ahogy akarod. - De egy kissé elborult a szeme, amint maga mellett érezte a leány izgatott lihegését. Kisvártatva így szólt a leányhoz: - Ez egy fogat, mi? Ezek szerszámok, ez egy zeig? Az egész városban nem találsz ilyent. Ezek a lovak... a Pista... Ahogy lépnek, együtt, egyszerre, dobbanva, ezt kell csak nézni, hallani. Ahogy ez a kocsi csúszik, egy hangot nem ád, csak csúszik. - Így beszélt és tompa zörejekkel volt teli a hangja.

Némi hallgatás után a leány szólt.

- Öreg vagy már te, Karcsi. Egy kicsit olyan régen múlt, hogy te még fiatal voltál. Nem igaz?

- Én, te bolond? Aztán miről tudod?

- Hát azt én már úgy látom.

Hallgattak. Azután megint a leány szólt, halkan, elgondolkozva, maga elé, míg a kendőjét tépte.

- Észreveszem, hogy néha úgy meghajlik a hátad.

A legény a bajusza alá morgott.

- Most egy kissé gyorsabban fogunk menni. Nekieresztem a lovakat. Máma még úgyse szaladtak kedvükre.

Egy hirtelen kanyarodással befordult egy mellékútra. Most bolond játékba fogott Karcsi. Minden utcaszögletnél megváltoztatta a kocsi irányát, és a szűk utcákon át a kis házak között furcsa ábrákat írt le, mámoros ötleteket, a kocsijával: kijött egy lapos nyolcas alak, egy félkör, egy megtörött kör. A lovak szája habzott. A leány oldalt hajolt, és inkább csak a gondolataival beszélt.

- A kezed már reszket. Ahogy iszol, iszol, egyszerre csak megrándulsz és a nyakadba öntöd a bort.

Karcsi a lovak közé csapott. Felágaskodott, úgy csapott le a két lóra, hogy azok magasan felrúgtak a kocsihoz, és a leány kötőjébe sár pattant. Véres kis erekbe fúlt a legény szeme. Talán valóban megöregedett volna már, mert az a kevés bor is a fejébe száll? Alig egy literrel ivott talán, mi ez? - vagy az a leány venné úgy el az eszét? Az a kép, melyet ebéd után a regényben unottan, álmosan nézegetett, most megelevenedett előtte. Karcsi nevetett, rekedten, hosszan, értelmetlenül és a szeméből könnyek folytak. De hajtani, hajtani, előre, előre, vágtatni, veszedelembe - emlékszik, egy folyó is örvénylett a képen a szekér elé, és a lovak felágaskodtak - rohanni, elveszejteni mindent és megtanítani ezeket a rongyosokat. Most ő is vágtatóra fogta a lovait, és úgy érezte, hogy együtt repül a levegővel. Koldus és piszkos kis utcákba vetődtek, a leány sikongott ott a bakon, a lovak meg-megbotlottak a rossz úton, még sohasem jártak erre. A kapukon kicsődültek a lakók, a gyerekek köveket hajigáltak utánuk, és a vidék hangos volt ismét a legény nevétől. Az asszonyok összecsapták a kezüket, és elnéztek a levegőbe: "Máma már korán berúgott a Karcsi, mi történt? És nézzék, új szeretőt fogott magának."

Az izzadság kis csurgókba folyt össze a lovak hátán, a jobboldalinak előre csúszott szemére az ellenzője, és ettől megvadultan, kétségbeesetten rugdosott a levegőbe. A szél elkapta a Karcsi tollas, zöld kalapját, a leány haja kibomlott és alig győzte összefogni a fején.

- Bizony, szép Karcsi - sikoltott a levegőbe a leány -, nem vagy te már olyan, mint a fiatalok. Mérgelődni tudsz csak, de haragudni nem tudsz. Az ám!

A világ forgott Karcsival, amikor megszorította a leányt. Még soha ilyen nem történt vele. Harag hasogatta, kínozta, s úgy tűnt fel neki, hogy az útszéli fák mind nekiszaladnak. Arca vörös izzadságtól párolgott, pusztuló lovak, őrjöngő kocsisok vágtattak előtte. A leány rimánkodott már.

- Mit művelsz, Karcsi. Nézd, állj meg, ebből baj lesz. Az emberek utánunk futnak. Állj hát meg. Nézd! A rendőr ott áll és minket néz. Karcsi, állj meg, a rendőr felír minket. Karcsi, fogadj szót.

Ekkor megint kifordultak az országútra. A nap nedves pamatokban fénylett, a gyárakban elverték a hat órát, a munkások haza igyekeztek. Messzi lent, az út kezdetén, egy kis szürke kocsi iparkodott felfelé, egy rozzant láda volt rajta, és egy fiatal inas húzta. Mit, még őneki mondja ez a rongyos, hogy fogadjon szót neki! A fogat vágtatott előre, Karcsi felemelkedett és ismét lecsapott a lovakra.

Az út dereka fel volt bontva, kétoldalt szanaszét kőrakások hevertek, és a kis szürke kocsi a fiatal inassal már előtte kínlódott, nyikorgott. Két kőhalom között az út teljesen megszűkült, de a kis szürke kocsi csak nem tért le a vágtató fogat elől. A kocsi dübörgő ládájában apró malacok visongtak, az inas egy cigarettavéggel bíbelődött és nem tért észhez. Karcsi lecsapott, az ostor nyele ferdén érte a jobboldali lovat, mely vihogva horkant vissza. Felágaskodott s a szürke kis szekér egyszerre csak magában állott a tétovázó fogat előtt: a fiú megugrott a toporzékoló ló elől. Karcsi kezében megcsusszant egy pillanatra a gyeplő, a ló oldalt fordult az egyik kőrakás felé, mely még nedves volt a záporesőtől, megbotlott, kapálózott és elcsúszott rajta. Még jó, hogy hamarosan kioldózott a fék s így a másik ló megállhatott a lábain.

A rongyos ládában ott visongtak a malacok az út közepén.

Karcsi leugrott a kocsiról, és a fiú felé szaladt. De a rendőr, aki már a fordulótól kezdve figyelte, útját állotta. Karcsi meghökkent, arcát józan sápadás öntötte el. Nem félt a következményektől, ismerte a környék valamennyi rendőrét, jóban volt velük, azért még sohasem volt baja a hivatalokkal. Csakhogy ez egy új rendőr volt, egy fiatal, szőke rendőr, aki most kezdte meg hivatalát...

- Már régen figyelem magát. Maga sohasem tartja be a hajtásban a mértéket. Hogy hívják? - s elővette a jegyzőkönyvét.

Hogy őt hogy hívják? Hogy szép Karcsit hogy hívják? Ki ez az ember? Még soha nem kérdezték tőle a nevét.

És most hazudni kezdett, és ez a hazugság még jobban fájt neki, mint akármilyen rendőri büntetés.

- Nem tehetek róla biztos úr. A lovak megbokrosodtak, nem bírtam már velük. Csak nem gondolja azt, hogy szántszándékkal hajtok egy lovat a köveknek?

A lóhoz ment s közben egyre mormogott: biztos úr... Mikor mondott ő ilyet egy rendőrnek? Máskor karon fogta a rendőrt, bevitte egy kocsmába, és fizetett neki egy pohár bort, azzal minden rendben volt. De ezzel már nem lehet ezt így elintézni. És hogy ő nem tudta hajtani a lovakat, ezt ő maga volt kénytelen mondani.

Hamarosan csődület támadt, a malomgyárakból zsákot, pokrócot hoztak a hörgő ló alá és lábra állították. A munkásismerősei védték és igazolták Karcsit a rendőr előtt.

A lónak felsebesedett az egyik bokája s amíg Karcsi kötést csinált reá, teljesen kijózanodott. Hűs, kis esti szél kerekedett, a szürke, kopott kocsi a visongó malacokkal útrakelt. A leány elégedetlenül szólt:

- Ugye, megmondtam Karcsi, minek bolondult? Mindjárt mondtam, hogy baj lesz, de nem fogadott szót. Most itt van!

Karcsi nem felelt rá, a fejét se biccentette. Egy negyedóra múlva már minden rendben volt. A ló bokáján megfeszült a kötés és a fekete vér átragyogott rajta. A két ló nyihogva nyalta egymást. A rendőr beszélt:

- Az egyszer még nem írom fel, de mondom magának, jobban vigyázzon a hajtásnál. Most talán nem egészen a maga hibája volt, csak azért nem írom fel.

Az öreg legény megrándította a kalapját, melyet egy gyerek utánahozott, a leányra rákiáltott, hogy szálljon fel a kocsira, és csendesen visszaindultak. Egy ideig szótlanok voltak. Később ismét a leány szólt.

- Bizony isten, még én nem láttam soha egy ilyen zeigot...

A legény biccentett rá.

- Ezek a fényes szerszámok... Ez az ülés! Jó dolguk van ám, édes Karcsi, hidd el a nagyuraknak, akik veled kocsikázhatnak.

- Na látod. - Csendes lépésre fogta a lovakat, többször megcsóválta a fejét. Néha visszanézett arra a helyre, ahol a lova felbukott. A szemköze ráncokba mélyedt.

- Holnap pompás salátát fogok neked csinálni, Karcsi.

- Ez az egész, amit tőled kapok?

- Hát mit akarsz még tőlem? Megmondtam már az előbb...

- Hát salátát, azt akarsz már csinálni nekem. Többet nem adsz, mi?

A leány hallgatott. Habozott egy kissé.

- Mondd!

- Mit mondjak?

- Tudod te azt jól.

- Nem tudom.

- Nem akarod tudni. De azt tudod-e, hogy mit akartam az elébb csinálni érted?

- Ugyan mit tudsz te?

- Azt majd meglátnád, hogy mit tudok. Az előbb meg is tudtalak vón gyilkolni. Magamat is le tudtam vón gyilkolni, és érted. Ezt a kocsit is tönkre tudtam vón zúzni, a lovakat is le tudtam vón szúrni. Tudtad ezt, te rongyos? Ugyi, bolondság lett volna?

Póli kedvetlenül rándított magán egyet és elfordult.

- Persze, bolondság. Ki-ki mint gondolja.

- Ezek a szép lovak, a Pista, az istenfáját! Megérdemled-e, hogy az én Pistám lába felvérzett érted a bokájánál? Hogy egy rendőr megállított? Hogy majd kezet kellett neki csókolnom, amiért fel nem írt? Még kitört volna a ló lába. Hiszen te pojácát csinálsz az emberből! És minek? Te érted? Ma az enyim, holnap másé. Kis gyöngyvirágom, tubicám, ugyi, ezért múlott el olyan gyorsan a részegség, mert már vén vagyok, aki bottal jár, ugyi rongyos? Hát még az a sok pénz, amit kereshettem vón és most veled elmulasztottam!

A leány elfordult, haragtól vonaglott. Egyszerre úgy érezte, hogy ettől az öregembertől is fájnak a szidalmak. Nevetni próbált.

- Kapok-e hát mást is, mint hagymás salátát, Póli? Most még megmondhatod. És megmondod-e, ki kopogott be máma reggel az ablakon? És kiadod-e annak a piszoknak az útját?

Póli erőltetten nevetett. Habozott. Másra akarta terelni a beszédet.

- Te Karcsi, az előbb oly jó volt, amikor sebesebben hajtottad a lovakat.

- Ugyi?

- Akkor egyszerre baj lett. Te, ha kitört volna a Pista lába! Mit csináltál volna akkor? Vége lett vón a gyöngyvirágos életednek, szép Karcsi. Hászen te senki vagy a lovad nélkül.

- Ugyi? Nekem is ezen jár most a fejem. Mit gondolsz, megérte vón a te salátádat? Hogy egy "öregember" jóllakjon a te rongyos salátáddal? Tudod mit, tartsd meg!

Megállította a kocsit. Egy nagyot káromkodott, amellyel unalommal kívánt minden nőt a pokolba, kezébe vette az ostort és a leányra rivallt.

- Most szállj le onnénd, azt mondom. Nem kellesz. Tartsd meg magad. Igazatok van, vén vagyok, bottal járok. Bor, meg zsíros kenyér a kemencéből, az való nekem. Nem veletek kergetőzni.

- Tréfálsz Karcsi - nevetett a leány.

- Az úristen tudja, mi volt velem. Hozzá se érj a szerszámokhoz, azt mondom, be ne piszkítsd. Még összetörtem vón ezért a rongyosért mindent, koldulni mehettem volna az utcasarokra, ő meg fittyet hányt volna. Az lett vón csak a kiritag.

Még mindig nem értette a leány a dolgot.

- Kotródj! nem vagyok én már tulipános kölyök, persze nem kellek, mert nem tudok már nyafogni hozzátok, rongyosok. Csókoljátok meg ti a kezemet és kotródjatok. Nem tud már az én szám csücsörgetni.

A leány mosolygott, habozott, akkor az öreg legény, akinek beköszöntő öregségére ily hamar elfogyott a türelme a régen sokat szeretett lányok iránt, megragadta a karjánál, kilökte a kocsiból és rácsapott az ostorral a derekára. - Eridj tőlem! Azzal csettintett egyet és ügetésre fogta a lovakat. A Pista sántított, arra nem ütött. Még visszakiáltott.

- A salátákat pedig tartsd meg örökre, rongyos!

S otthagyta kint a leányt, messze a várostól s jót nevetett rajta. A leány odatámaszkodott egy fához, szája tátva maradt a hirtelen változástól. Ennek ugyan letörik a lába, amíg hazaér éjszakára, nevetett a bakon az öreg legény, s jókedvvel gondolt arra, mint fogják otthon fogadni a leányt, ha majd úgy éjfél után beállít a kocsmába, piszkosan, porosan, mint fognak a szemébe nevetni, mint csipkedik majd, bosszantják, felhajtogatják a szoknyáját, s híresztelnek róla oly dolgokat, melyeket ő nem fog megcáfolni. Majd most akadjon bolond, aki tisztességes férfi létére elvegye a rongyost feleségül!

Most hamarosan néhány vendég után nézett, kit az öreg Karcsi mindig talált. Amíg aggódva nézte a lova sántikáló lábát, azon gondolkodott, hol fog megvacsorázni. Valami erős, paprikás vacsorát akar enni, néhány pohár nehéz bort meginni s utána hosszan aludni, ez majd mindent pótol. Lábait keresztbe vetette a bakon, kalapját a szemére húzta, őszes göndör fürtjei lekunkorodtak a homlokára - sajátos előkelőségével a lovak közé cserdített. És most éles sikollyal cserdült az ostor.