Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám

Schöpflin Aladár: Thaly Kálmán revíziója

Öt éve sincs még, hogy Thaly Kálmán behunyta a szemét, és hagyatékának, szellemi örökségének revíziója nagyjából máris megvan. Amíg élt is, sokaknak voltak ellenvetései az ő történetírói módszere, kutatásainak eredményei ellen, valamint az ellen a Rákóczi-kép ellen is, amely leginkább az ő hatása alatt a közvélekedésben kirajzolódott. A kritika azonban legfeljebb ha magánkörökben suttogott - a mi tudományos életünkben nincs annyira elterjedve a tudományos elszántság, az igazságnak az a nyílt, bátor, önfeláldozó kimondása, hogy bárki is szembe mert volna szállni Thaly tekintélyével, országra szóló népszerűségével, politikai szereplése által szerzett befolyásával s még inkább a hazafiatlanság vádjával, amely a Rákóczi-kultusz tetőpontján okvetlen elérte volna azt, aki föl meri emelni a szavát az ellen a tudománytalan idealizálás ellen, amellyel Thaly és iskolájának történelmi romantikája a fejedelem alakját, az ő s híveinek cselekvését körülvette. Gyulai Pál már a hatvanas évek végén megállapította, hogy Thaly történettudóshoz nem méltó "hyperkurucos lelkesülésben" szenved, amely elhomályosítja érzékét a történeti igazság iránt: dithyrambusokat mondat vele ott, ahol a históriai tények pontos megállapítására, távlatba helyezésére és kapcsolataiknak megállapítására volna szükség. Mindenki, aki komolyan nézte a dolgokat, tudta, hogy Gyulai 1867-iki kritikája még nagyobb mértékben áll az öreg Thalyra, kinek történetírói módszere a történetírás gyermekkorából való, semmivel sem fejlettebb és kevésbé naiv, mint a régi krónikaíróké, hogy illúziókba borult tekintete nem tudja, talán nem is akarja meglátni az igazságot, s hogy írói művészetére ráillik Gyulainak az az éles kritikája, amellyel Thalynak Bottyánról szóló könyvéről írt cikkét bevezeti: "rég nem olvastunk olyan rosszul írt könyvet"... Mindebből kifolyólag legalábbis gyanítani kellett, hogy Thalynak adatokbeli megbízhatósága sem minden kétségen fölül való. Gyöngédségből, félelemből, kényelemből, a harctól való irtózásból - az öreg kuruc bunkóval tudott ütni, ha őt és ideáljait csak egy szóval is érintették -, nem szólalt fel Thaly ellen senki, inkább visszahúzódtak a Rákóczi-kor kutatásától s hagyták monopóliumául az öregnek. A mi tudományunk oly kevéssé független, hogy Thaly különösen öregkori nagy tekintélye idejében bele is fojthatta volna a szót abba, aki ellene szólani mer, el tudta volna zárni előle azokat az orgánumokat, amelyekre magyar tudós, ha egyáltalán dolgozni akar, rá van szorulva.

A revízió tehát csakis Thaly halála után indulhatott meg. Az első nagy léket a Thaly-örökségen Riedl Frigyesnek a kuruc-költészet hitelességére vonatkozó megállapításai ütötték. Ez ugyan nem volt szerves része Thaly munkájának, a dolog lényegét, a Rákóczi-kor történeti képét kevéssé érintette, de a maga föltétlenül meggyőző és ellentmondást nem tűrően bizonyított voltával egyszerre megdöntötte a Thaly hitelességébe vetett hitet. Csakhamar, Riedl kutatásaival csaknem egyidejűleg, megjött Thaly történetírói munkásságnak kritikája is. Most jelent meg az Akadémia kiadásában A száműzött Rákóczi címmel egy igen becses könyv, amelyhez érdekességre foghatót már rég nem produkált a magyar történetírás. Szerzője Szekfü Gyula, úgy tudom, fiatal ember, ez az első nagyobb műve, de egyszerre a legkitűnőbb magyar történetírók sorába emelkedett vele. Finom analitikus elme, pompás írói képesség, pszichológiai belátás, erős érzék a realitás iránt, széles körű értesültség a nemzetközi politikai viszonyok dolgában, előkelő szempontok a könyv jellemvonásai. Történetírásunk, mely az utóbbi időkben, az adatkutatásban való gazdag eredmények mellett is színvonal dolgában nagyon alászállott, s az írói forma iránti érzék jóformán kiveszett belőle, ezzel a könyvvel újra felemelkedik arra a színvonalra, melyre Szalay László és Salamon Ferenc emelték.

*

Rákóczi, az emigráns képe tűnik elénk a könyvből. Ott fogja meg a fejedelem alakját, ahol igazi emigráns szerepe kezdődik: XIV. Lajos halálával. Addig, ha kiszorult is hazájából, de a francia udvar teljes pártfogásában részesült, előkelő társadalmi helyzetben, számbajövő politikai tényezőként élve: a Habsburgokkal örökké harcban álló Napkirálynak szüksége volt reá, aki mint egy örökké fenyegető magyar fölkelés emlékeztetője állt a bécsi udvar szeme előtt. XIV. Lajos bizonyos erkölcsi obligóban is volt vele szemben, akit fölkelésére fölbiztatott, annyira-amennyire támogatott, a maga Habsburg-ellenes politikája érdekében kihasznált, de aztán bukni engedett. A nagy király halálával azonban nagyot fordult a világ. Az uralom csakhamar az orleans-i herceg, a régens kezébe került, a régi udvar hívei, Rákóczi egyedüli támogatói háttérbe szorultak, elvesztették minden befolyásukat, s a francia politika lassanként új ösvényre tért: a Habsburgokkal való megegyezés ösvényére. Rákóczi jelenléte előbb elvesztette minden fontosságát, aztán kezdett kellemetlenné, terhessé válni a Béccsel barátkozó francia udvarra nézve, a császári követek mind erélyesebben léptek fel ellene, a régens miniszterei mind kevesebbet hederítettek előterjesztéseire. Bántani nem bántották - a régens már becsületből sem engedte, hogy bántódása essék elődje pártfogoltjának -, csak a levegőt vették el tőle. Néhány jégszekrénybe tett udvari előkelőség barátsága - egyéb alig maradt meg Rákóczinak, meg a vallás vigasztalása. Vallásossága akkor vált teljesen lelki élete középpontjává, elvonult a Párizs közelében levő Brosboisba, a kamalduli szerzetesekhez, és istenes elmélkedésekkel töltötte ideje legnagyobb részét. A cselekvések embere, ország sorsának intézője, hadak vezetője lassankint átalakult befelé fordult emberré. Politikai tervei is összeszövődtek vallási gondolataival, egy sajátságos vallási-politikai ideológia alakult ki benne, amely vallási kötelesség színében tüntette fel előtte az erdélyi fejedelemség visszanyerésére való törekvést. Ez ideológia kialakulásának rajza és pszichológiai indoklása Szekfü Gyula könyvének legérdekesebb és legtöbb intuícióval írt lapjai közé tartozik. Ennek a sajátságos eszmemenetnek a kiindulópontja az, hogy Rákóczi, mikor erdélyi fejdelemmé választották, esküt tett arra, hogy a rendek beleegyezése nélkül nem mond le trónjáról. Ennél az eskünél fogva - gondolta tovább - neki Istentől eredő kötelessége, hogy fejedelmi székéhez váltig ragaszkodjék, róla soha le ne mondjon, s megragadjon minden eszközt, amely újra elfoglalására célravezetőnek látszik. Hozzájárult ehhez a kor rendi világnézetéből fakadó felfogás a szuverenitásról: Rákóczi azzal, hogy erdélyi fejedelemmé választották, szuverén lett, és a szuverenitás Istentől eredő, letörölhetetlen bélyeg, melyről lemondani bűn is, nem is lehet. Nyilvánvaló, hogy ezzel a kettős eszmemenettel Rákóczi megtalálta restaurálási törekvéseinek azt az indoklását, amelyet minden ember a maga lelke megnyugtatására keres minden cselekvéséhez. Világossá tette maga előtt, hogy nem önző célból, a hatalom és dicsőség szeretetéből, nem hívságos vágyakból kívánja és keresi visszatérését apái erdélyi fejedelemségébe, s mozdít meg érte minden követ, hanem isteni parancsból, vallásos kötelességből. Ezzel olyan vértet szerzett magának, amely megvédte egész életén át minden kétség, önmagában és céljaiban való megrendülés ellen. Soha élete későbbi folyamán, legnagyobb megaláztatásai között, semmiféle sikertelenség hatása alatt sem ingott meg ez a hite a maga küldetése kötelességszerű voltában.

Mind nagyobb szüksége is lett erre a hitre, mert helyzete mind kilátástalanabbá vált. A Habsburgokkal szövetségre törekvő régensnek mind terhesebbé kezdett válni a magyar menekült, ő pedig mindinkább meg kellett hogy érezze, hogy a francia udvartól nem várhat támogatást terveinek. Lelkiállapota ugyanebben az időben vette magára az emigráns tipikus tulajdonságait, az örökké reménykedő optimizmust, a tényleges fejlődés kontaktusából kiesett ember ábrándosságát, amely nem tud számolni a való viszonyokkal, mert nem is ismeri őket, az elmúlt idők elmúlt viszonyainak szempontjából néz mindent, a maga fejlődésében megakad, azt hiszi, a világ fejlődése is megállott. Utána szaladt Rákóczi is az első bizonytalan reménysugárnak, rossz sorsából még rosszabb sorba: a töröknek a császár elleni hadi készületei hírére azonnal tárgyalást kezd a szultánnal, felajánlja neki támogatását, s már kész is a tervével: török segítséggel benyomul Erdélybe és elfoglalja egykori fejedelemségét. Nem rettent vissza attól, hogy a francia civilizációból a török barbárságba kell mennie, talán visszajöhetlenül, nem gondolt arra, hogy vereség esetén milyen helyzetbe kerül a törökkel szemben. Elhagyta Franciaországot és Törökország felé hajózott. A francia udvar szeretetreméltó sajnálkozással bocsátotta el és örült, hogy végre megszabadul tőle. Rákóczi nyilván abban a hiszemben volt, hogy csak be kell tennie a lábát magyar földre, az egész nemzet, nem törődve azzal, hogy a török hozza vissza, éppúgy mellé fog állni, mint egykor - soha egész további pályáján nem jutott eszébe, hogy odahaza is változtak az állapotok és hangulatok, a szatmári béke befejezte az Erdély különállására alapított régi magyar politikai rendszert, s a Habsburgok alatt egységes új Magyarország rendszerét állapította meg évszázadokra változhatatlanul. Nem gondolt arra, hogy odahaza a régi helyébe új generáció támadt, amely nem érzi már oly elevenen a Rákóczi-kor hagyományait, s aligha lenne olyan könnyen készséges kockáztatni a tartós békében szerzett új javait s a nagy nehezen meginduló belső konszolidációt Rákóczi és a vele jövő török veszedelem kedvéért. A magyar fölkelés mindig úgy szerepel Rákóczi számvetéseiben és terveiben, mint valami magától értetődő dolog, minden számításnak alapja. Ez is az emigráns vakságából folyik a való viszonyok iránt. Rákóczi idők folyamán mindjobban elvesztette az összeköttetést a magyarsággal, mind kevésbé volt értesülve az itthoni állapotokról. Optimizmusában könnyen áltathatta magát azzal, hogy a dolgok úgy állnak Magyarországon, mint amikor ő kitette a lábát.

Nagy út volt akkor Párizs mellől Konstantinápolyig. Mikor elindult, még csak a török hadi készületeiről voltak hírei, mire a szultán udvarához ért Drinápolyba, a török már meg is volt verve, s békéért alkudozott Rákóczi legelkeseredettebb ellenfele, Savoyai Eugén embereivel. Az emigráns nem vesztette el reményét, minden erejét megfeszítette a békekötés megakadályozására, a Habsburgokkal akkor Nápoly és Szicília miatt ellenséges spanyolokkal keresett összeköttetést, spanyol segítséggel biztatta a törököt, de hiába járt audienciáról audienciára, hiába írt jegyzéket jegyzékre, hiába fogadta színpadias külsőségek között a spanyol miniszter küldöttjét, egy francia eredetű kalandort - a szultán békére való hajlandósága és a Savoyai Eugén fegyvereitől való félelem megköttette a békét, amelynek egyik pontja az ő és társai eltávolítása volt a szultáni udvar közvetlen közeléből, ha nem is Kis-Ázsiába, ahogy Eugén követelte, de legalább Rodostóba. A nagyvezér azzal vigasztalta, hogy Rodostó közel van, ha Konstantinápolyban megfőzik a rizskását, még melegen lehet megenni Rodostóban. Arra azonban éppen elég messze volt, hogy Rákóczit jóformán hermetikusan elzárja a világtól. Itt kezdődik az igazi emigráció, a száműzetés nemcsak a magyar hazából, hanem a politikai cselekvésből s magából a művelt világból is.

Rákóczi sorsának képe, mely már XIV. Lajos halálával a kilátástalanság szomorú hangulatával telt el, ettől fogva vigasztalanul komorrá válik. Teljes lelki magányban, végzetesen befelé fordulva élt, gondolatait sem volt kivel közölnie, kivált miután Bercsényi is elhalt mellőle s nem maradt, csak néhány egyszerű, politikában járatlan udvari embere, akik meg sem tudták volna érteni magyarázatait a magas politikáról, nagyszerű terveiről, s akikkel a rangjára s az udvari etikettre mindig nagyot tartó fejedelem nem is bizalmasodhatott össze. A konstantinápolyi diplomácia elhúzódott tőle a császári követ kedvéért, a francia követ is csak titokban mert vele érintkezni, s a török nagyurak is távoltartották maguktól, ahogy lehetett. Alkalmilag hasznát vette az európai diplomácia szokásaiban és rendszereiben járatlan török, s a török viszonyokban járatlan francia az ő ismereteinek és tapasztalatainak - ez volt a pozitív cselekvés egyedüli lehetősége a számára. Ezenkívül nem maradt neki más, minthogy folyton logikusan megkonstruált, de annál kivihetetlenebb tervekkel ostromolta az európai udvarokat, aszerint, amint valamelyiktől remélhetett valamit sorsa lendítésére: a törököt, franciát, spanyolt, oroszt. Egyik emlékiratot a másik után dolgozta ki, s egyikre sem hederített senki. Mindenki látta, csak ő nem, hogy sohase lehet már belőle tényező a nemzetközi politikában, s alig láttak már benne egyebet, mint javíthatatlan querulánst, aki az európai politika minden legcsekélyebb fordulatára jelentkezik a maga lehetetlenné vált igényeivel. Az akkori közlekedési viszonyok közt csak igen hiányosan és mindig elkésve értesült az európai eseményekről, úgyhogy mire elkészült valami tervével, már meg voltak változva azok a viszonyok, melyekre alapította. Adatok vannak, hogy itt is, ott is gúnyolódtak felette: a nagyvezér nevetve beszélt terveiről, a francia követ dupe de sa vanité-nek mondta. Csak ő maga hitt rendületlenül az idők beteljesülésében, ha egyik terve elolvadt, kovácsolt helyébe másikat, ha egy európai konstellációban csalódott, reménykedett egy eljövendő másikban. Optimizmusa, makacs kitartása hihetetlen volna, ha nem találná meg magyarázatát Szekfü Gyula az emigráns pszichológiai típusában, amely a történelemben mindig és minduntalan s mindig egyformán jelentkezik, s melynek talán legjellemzőbb megvalósulása éppen Rákóczi.

Van valami szomorú humor abban a képben, amelyet a rodostói emigránsról kapunk - a Don Quijote hangulata kap bele lelkünkbe. Aki olvasta Mikes leveleit, ugyanezt a hangulatot olvashatta ki sorai mögül: a jámbor, hűséges, egyszerű elméjű Mikes nem tudott csak áhítatos tisztelettel nézni urára, és mégis, amint alakja, mint egy sötét, komor sziluett megjelenik sorai között, öntudatlanul átérzik rajta a lehetetlenségért makacsul küzdő ember tragikus humora. S az a sziluett, melyet Mikes ad Rákócziról, elevenedik meg részletesen kidolgozott képpé a könyv előadásában, kiegészítve Rákóczi saját irataiból, rá vonatkozó diplomáciai iratokból és levelezésekből, egyéb egykorú adatokból. Szekfü Gyula írói képességének ez a próbája: az a kíméletes gyöngédség, az a részvétteljes és megértő szeretet, amellyel Rákóczit mindvégig rajzolja. Nem tépi szét az illúziókat, hanem finom ujjakkal széthárítja őket és embert mutat mögöttük, boldogtalan, a fátummal hasztalan harcot küzdő, nagy lelki szenvedések között élő embert, akinek emberi gyöngeségei is meghatók, mert megérthetők, mert helyzetének kényszerűségéből folynak. Mennyivel valódibb és emberibb ez a Rákóczi, mint az a szobor-pózban ágáló operahős, akit Thalyék el akartak velünk hitetni! Egy lélek nyílik meg előttünk, egy zárkózott, tiszteletreméltó komorságba burkolózó lélek és végtelen, fájdalmas szimpátia támad bennünk iránta. Ugyanazt éreztem a könyv olvasásakor, mint mikor először lapozgattam Cervantes könyvét, és azóta is legkedvesebb embereim közé tartozik a nemes manchai lovag. És csak most érzem, hogy Rákóczi sorsa az igazi magyar sors - egy kicsit közösek vagyunk benne valamennyien, magyar dicsőségről, magyar nagyságról ábrándozó emigránsai az európai kultúrának...

Rákóczi ízről ízre halt meg. Először mint politikus, amikor kiesett a világ forgásából. Aztán mint magyar, amikor az erdélyi fejedelemséget feláldozta volna a szuverenitásért, amikor lengyel királyság, livlandi hercegség, sőt valami fantasztikus égei tengeri fejedelemség képtelen terveit szövögette rodostói magányában, egy-egy rossz pillanatában megfeledkezve arról, hogy küldetését elsősorban magyar küldetésnek érezte jobb idejében. Aztán mint gőgös férfiú halt meg, mikor megegyezést keresett a bécsi udvarral. Testi halálánál ezerszerte szomorúbb ez a lassú, részletenként való elhalása, lelki valójának utolsó éveiben már szinte egy mániákus benyomását teszi, aki teljesen elvesztette a realitás iránti érzékét, és a maga fantaszta voltába begubózva kovácsolja terveit, kész és hiszékeny eszköze minden kalandornak, aki közelébe tud férkőzni, és szegény magyarjai rovására ki tudja belőle csalni kevés pénzét. Csalják, elárulják, titkait eladják Bécsnek, a hazugság mesterséges levegőjével veszik körül, s ő ebből nem vesz észre semmit, mert szeme a messze ködébe van fordulva, egy fejedelmi trón felé, amely mindig elillan előle a lehetetlenségbe, amikor keze feléje akar nyúlni...

*

Az a szellem, amely annak idején azokban élt, akik a magyar büszkeség nevében nem tudtak beletörődni a szedett-vedett ugor népekkel való rokonságba s amely még ma is nem csekély pusztítást okoz a maga kultúra-ellenességével még világos és művelt koponyákban is, alighanem meg fog ütközni a Szekfü Gyula Rákóczi-képén. Akik nem szeretik az igazság arcát látni s nem tudják a történelem alakjait emberi szemmel nézni, azok sokkal jobban ragaszkodnak ahhoz a képhez, amelyet eddig kaptak Rákócziról, semhogy egykönnyen el tudnák fogadni az olajnyomat helyett a művészi kézzel festett, jellemző és igaz arcképet. Pedig ez a kép csak a hiúságot sérti, nem a kegyelet-érzést, a másik csak annak tulajdoníthatta sikerét, hogy a nemzeti hiúságnak hízelgett. Azt a történetírást, amelyből keletkezett, Szekfü Gyula polemikus szóval rosszul nevezi költői történetírásnak. A költő nem úgy lát és néz, mint ezek a történetírók, mert a költő életet és emberi lelket lát és ragad meg, és semmi sincs tőle messzebb, mint a frázisok hazugságai. A magyar tudománynak és különösen a történetírásnak nincs sürgősebb feladata, mint lehámozni magáról a frázis-kultusznak azt a szellemét, amely a legutóbbi néhány évtized alatt rárakódott.

Ha Szekfü Gyula könyve azt jelenti, hogy ennek már elérkezett az ideje, akkor annál inkább örülnünk kell neki.