Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Pygmalion

Le kell írnom, amit gondolok: Shaw nagyságában van valami tangó-szerű. Érdekes megfigyelni, mint igyekszik mindent bekebelezni a drámájába, ami ma történik. Akárcsak egy újságíró, aki vezércikkébe írja azt, amit tegnap a politikustól hallott, vagy amit a kedvese által szenvedett tegnapelőtt, s amint kell, orvosi tudást, közgazdasági szakértelmet, báli szellemet mutogat, és aktualitásról lévén szó, belekeveri mondataiba a tangót is. Reánk természetesen csiklandó ingerrel hat ez és az például, hogy a színpadon hangtani laboratóriumot látunk fonográffal, gégetükörrel, középkori orgonasíppal, hangvillákkal. Már kezdődött a darab foghúzással, szerepelt a gépfegyver, az írógép, az autó, most a hangtani laboratórium jön. "Legújabb"... "dernier heure"... "recentissimi"... Holnap új aktualitások következnek, és ez a fonetikai színtér is avult lesz, mint ma a shakespeare-i "fenyér". Addig azonban övé a megrökönyödésünk és a csodálatunk.

Shaw-nál - angol-amerikai módra - fogadnak a lélektani problémákra. Vajon sikerül-e a hangtani tanárnak hercegnőt nevelni a londoni kültelek virágáruslányából, aki nem tudja, mi a különbség sál és zsebkendő közt? Az ügy nagyon emlékeztet az amerikai milliárdosok produkciójára, akik befűttetnek két expresszvonatot, és egy szép vasárnap délután a mob mulatságára egymásnak uszítják. Nem is magán az eseten van a hangsúly. De az eset részletein. Elő kell állítani egy nőt, egy női humunculust, mesterséges úton, hangtani eszközökkel, hangvillával, és figyelni kell a nőt, hogyan reagál a kultúrára, és figyelni kell az alkotót, hogyan reagál a nő kulturálatlanságára. Mind a ketten rosszul járnak: a nő is, az alkotó is. Az a szobrász, aki a női test matériáját mintázza, nem maradhat közönyös, és maga a szobor is öntudatra ébred. A férfi ezt mondja: ellopták a kultúrámat. A nő ezt: ellopták a kulturálatlanságomat. Nem tudjuk, kit sajnáljunk jobban. Mert mind a kettőnek igaza van. Az egykori szutykos csibészlány, a hangtani hercegnő megtanulta az ajak-, torok- és fog-hangokat, a társalgási formulákat, de cserébe semmit sem kapott a múlt életéért, és teljes joggal boldogtalannak érzi magát. Viszont a férfi is boldogtalan, a lélekidomár, aki kiadta kezéből az ostorát, a saját fegyvereitől érzi magát megveretve, és a két boldogtalan ember a fogadásból származó, tisztán elvi harcot és dialektikai problémát akként oldja meg, mint Don Juan és a shaw-i hősök rendesen, hogy haragosan belepottyan a szenvedélyébe, és dühöngve a saját szenvedélyére megszereti az élete felzavaróját. Cselekedni mindig veszélyes, mondja Shaw, és az isten sem teremti meg a világot, hogyha gondolkozik, mi lesz belőle. Egyik epizódfigurája, a szemeteskocsis, aki eladja a bohém szegénységét, és mikor gazdag lesz, elfanyarodik, az apa, aki eladja a lányát és akkor esik kétségbe, mikor visszakapja őt, karikatúrája a modern szkepszisnek és más oldalról - más reflektorral - világítja meg a tragikomikus bizonytalanságot, minden erkölcs és boldogság viszonylagos voltát. Ez a szatirikus gőgös arra, hogy illúzió nélkül él és józanul lát. A fölénye? Óriási. A lélektana? Már nem olyan óriási, de mindig kéznél van és brilliáns módon maszkírozza a mondanivalójához szükséges átmeneteket.

Úgy tudom, eddig még senki se hangsúlyozta, hogy Shaw egyáltalán nem megfigyelő. Nincsen egyetlenegy alakja sem - még a legjobb se -, aki függetlenül a drámától szervesen élné külön életét. Kevés van benne a tragédiák lélegzetelállító végzetességéből, és csak vidám író, zseniális, néha kedvesen jószívű, de a humortól egy végtelenség választja el. Mindig érvel és bizonyít. A drámája egyszerűen a mondanivalója illusztrálása. Mondanivalója talán halhatatlan. De azok, akik mondják, az emberei, csak ad hoc emberek, az idővel, a színpadi kerettel együtt elvesznek, mint az a toll, amely egy remekművet írt, de maga nem remekmű, csak toll. Arra gondolok, hogy ez a drámaíró sohase ismerte az ihletnek azt a fajtáját, sohase bámult el egy emberen, teszem a szomorú gallérján, az ádámcsutkáján, vagy bárminő csak neki kedves és jelentős kicsiségén, amely aztán arra ösztönözte volna, hogy megismerje, a bőre alá, a szíve kamrájába bújjon s az intuitív sejtéseket tudássá, az exaltációt művészetté, az ötletet nagyszerű és emberi életté tökéletesítse. Az útja ellenkező. Neki kell egy gondolat, hogy embereket állítson belé, tudás és művészet, hogy apró hahotává tördelje. Így halad a tudós is: az általánosból az egyes felé. De a művész útja ez: az egyesből az általános felé. Én pedig többre becsülök egy szemernyi jóságot, egy könnycseppnyi meghatottságot, egy sóhajnyi művészetet minden ilyen okosságnál. Ne mondják, hogy éppen ez a művészete. Moličre meghat. Shaw sohase hat meg, még csak annyira se, hogy egy eleven, emberi emlékem maradjon. Hiányzik belőle a legnagyobb emberi érték: a szentimentalizmus és a legnagyobb művészi érték: a naivitás. Mire emlékezem most? Egy kacajtól lármás, fényes színházi estére. Hozzátartozik ehhez nemcsak a színpad, de a nézőtér is. A nézőtéren a széksorok közt, a színház sötétpiros reflexében meg kell keresnem saját magamat, aki egy zsöllyén ülve nézem a komédiát. Látom a nevető arcomat. Emlékszem arra, hogy valami ízt éreztem, amelyre már nem emlékszem. Már kívül áll rajtam minden, ami történt. Hazahozni az ember csak érzéseket hoz haza a színházból, amelyek egyszerűek és gazdagok, alkotóak. Egy drámaíróra vágyakozom, aki elnehezíti a szívemet - könnyel vagy humorral, mindegy -, de megitatja az élet súlyos fluidumával, mint egy spongyát.