Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette

Biró Lajos: A Serpolette
Regény
IV.

A Serpolette másnap reggel kikötőbe ért, és felvette rakományának egy részét. A továbbindulást elhalasztották másnap reggelre, mert a hajóra táviratot hoztak, hogy a rakomány hátralevő része még csak pár nap múlva érkezik meg azokba a kikötőkbe, amelyeket a Serpolette fel akart keresni.

Annie reggel sokáig aludt, de a berakodás zaja felébresztette. Idegesen és rosszkedvűen kelt fel, rögtön átment az ebédlőbe, és sóhajtozva várta, mikor ér véget a zajos munka a hajón. A rosszkedve csak déltájban múlt el. Ekkor ugyanis nagy embertömeg gyűlt össze a kikötőben, és zajosan bámulta a Serpolettet.

Annie felment a fedélzetre és megkereste a herceget.

- Miért van ott annyi ember? - kérdezte tőle.

A herceg bosszúsan legyintett:

- A helyi lapok megírták, hogy ideérkezünk, és azok most bennünket bámulnak.

Annie nevetve fordult a tömeg felé. A herceg azonban idegenkedve és kutatva nézte őt végig, és halk és csodálkozó türelmetlenséggel kérdezte:

- Te még nem csináltál toalettet?

- Nem - felelte Annie -, se fésülködni, se mosakodni nem tudtam ebben a rettentő zajban.

A herceg nem szólt. Annie részvéttel kérdezte:

- Nehezen megy ez a munka, ugye? Se a legénység nem ért hozzá, se ti...

- Majd elkészülünk vele - felelte halkan a herceg.

Annie lement a hálószobába, gyorsan átöltözködött, azután felment a fedélzetre, messzelátót vett elő, és nézte a parton tolongó tömeget. A berakodás délután négy órára elkészült, és ekkor Annie olyan szívrehatóan könyörgött azért, hogy tegyenek egy sétát a városban, hogy a herceg végre leeresztetett egy csónakot, és elindultak a part felé. A parton nagy mozgás támadt, az egész tömeg a csónak felé tódult, és mikor a csónak odaért, lelkes éljenzés hangzott fel. Annie fehér ruhában, virágos kalapban, rózsás arccal ült a csónakban, és az éljenzés hallatára az örömtől magánkívül fordult a herceghez:

- Hallod? - Éljeneznek.

- Hallom - felelte lehajtott fejjel a herceg.

A csónak megállott. A herceg felállt, hogy partra segítse Anniet. Annie könnyedén rátámaszkodott a karjára, és egy szökkenéssel kint volt a kőpart első lépcsőfokán. A herceg melléje lépett. A tömeg köréjük tódult és őrjöngve éljenezte őket. Ismeretlen nők sikoltozva igyekeztek kezet csókolni Annienak, és ismeretlen férfikezek megindulástól remegve nyúltak a herceg felé. A mámoros roham azzal fenyegette őket, hogy mind a kettőjüket besodorja a tengerbe, a hercegnek tehát rövid habozás után, kiáltva kellett utat kérnie a számukra. A tömeg ekkor lassan kettényílt, és ők a kettős emberfal között megindultak a város felé. A herceg hátul ment, és az újra meg újra felhangzó éljenzésre komolyan megemelte a kalapját, Annie elöl ment és ragyogó arccal, mosolyogva hajtotta meg jobbra-balra szép szőke fejét. Olyan volt, mintha mindenkinek külön köszönte volna meg az üdvözlést.

A tömeg nem akart elfogyni. A herceg végre megállított egy bérkocsit, beleültette Anniet, egy utolsó éljenriadal hangzott fel, Annie ragyogó arccal szórt néhány mosolygást jobbra és balra, azután mögöttük maradt a tömeg. A városban Annie százfélét akart vásárolni és a herceg türelmesen kísérte el a boltokba, ahol többnyire felismerték őket. Az utcákon is támadt körülöttük egy-egy csoportosulás. Annie boldogan simult a herceghez, és rózsásan, karcsúan, mosolyogva siklott át az emberek között. Tervezett bevásárlásainak negyedrészét sem végezte el, amikor alkonyodott, és a herceg azt kívánta, térjenek vissza a hajóra, Annie belenyugodott a visszatérésbe:

- Hiszen még úgyis kikötünk háromszor is - mondta jókedvűen.

A kikötő felé menet Annie egyszerre megállott. Gömbölyű kis szája kinyílt a csodálkozástól, kék szeme nagyra nyílt az áhítattól, csodálkozva és szinte megrendülve így bámult egy nagyorrú és borotvált arcú úrra, aki lassan és kifeszített mellel jött velük szemben. Mikor a közelébe ért, akkor a borotvált arcú úr is megállott. Felemelte a fejét.

- Nézd csak - mondta hangosan -, hisz ez a kis Annie.

Annie boldogan nyújtotta feléje a kezét. A borotvált arcú úr két kezébe vette az Annie kezét és lassan veregette.

- Hát te mit csinálsz itt, Annie? - kérdezte azután jóindulatúan.

- Én - mondta Annie -, nem olvastad?... a férjemmel vagyok itt.

- Ah... hm...

A herceg, aki eddig egy lépésnyire hátulmaradt és kínosan várakozott, most előrelépett. Annie olyan mozdulatot tett, mintha be akarta volna őket egymásnak mutatni. De nem szólt semmit. Az ismeretlen úr azonban felemelte a kezét, ugyanekkor felemelte a fejét, olyan volt, mintha az egész ember a magasba akarna emelkedni.

- Örvendek - mondta.

A herceg kezet szorított vele. Az ismeretlen úr erre szótlanul szétnyitotta egyszer-kétszer a száját, a szája csattanó hangot adott.

- Hm - mondta -, hm... hát... hát... hát isten veled, Annie. Hát mikor jössz vissza?

- Ah - felelte Annie -, azt hiszem soha. Nagyon messzire megyek.

A borotvált arcú úr előbb komolyan összecsucsorította, azután szétnyitotta a száját. Ezúttal a csattanó hang mintegy halk nevetésbe olvadt át:

- Dehogynem jössz - mondta. - A színpad... hiába, a színpad.

Annie a hercegre tekintett.

- De én nem jövök vissza a színpadra - szólt lelkesen -, soha.

- Hm, akkor kár érted. Te tudtál valamit.

Annie elpirult az örömtől, az ismeretlen úr azután búcsúzott, egyszerre emelte fel a kezét és a fejét, mintha a levegőbe akarna emelkedni, és kifeszített mellel elment.

Az Annie arca még mindig piros volt az örömtől. Belekapaszkodott a herceg karjába.

- Hallottad - mondta neki boldogan -, azt mondta, hogy tudok valamit. Pedig ha ő ennyit mond...

- Hát ki volt ez az ember?

- Ez? Plamenari.

- Plamenari?

- A nagy Plamenari!

Annie szinte megsértődött azon, hogy a herceg nem tudja, kicsoda Plamenari, a hercegnek végre eszébe jutott, hogy Plamenari egy színész, akit ő is látott valamikor.

A herceg azután nem szólt többet. Annie is el volt foglalva az örömével, és így szótlanul mentek a csónakig. A csónakban Annie ismét felélénkült, és sorra megkérdezte a hercegtől azoknak a matrózoknak a nevét, akik eveztek. Mikor a hajón voltak és vacsorához ültek, Annie újra megkérdezte:

- Hogy hívták azt a matrózt, aki a kormánynál ült?

A herceg gondolkozott.

- Vannoni - szólt közbe Ridarsky.

- Igen, Vannoni - felelte a herceg. - Pompás fickó, mi?

- Látod - mondta Annie -, ez a matróz majdnem olyan elegáns, mint szegény Monseigneur volt.

- És majdnem olyan jószagú - mondta Ridarsky

- Az egészen más - felelte hevesen Annie. - Az elegancia nem a ruhák és nem a parfüm kérdése...

Heves vitába fogott Ridarskyval arról, mi az elegancia, azután egy legyintéssel befejezte a vitát.

- Különben mit! - mondta. - Maga!

Vállat vont. Nem lehetett tudni, mit akar ezzel a felkiáltással mondani. Nem is kérdezte senki. Csend volt, de azután Annie újra megszólalt:

- Vannoni? Szép neve van. Olasz?

- Nem - mondta a herceg. - Dalmata.

- Olaszul egy szót sem tud - mondta Ridarsky -, és Franjo a keresztneve.

Annie ránézett, felelni akart valamit, de azután vállat vont és hallgatott. A vacsora rendben végetért és vacsora után a herceg és Annie felmentek a fedélzetre. Leültek. Annie lassan a herceg karjába fűzte a karját, a herceg gyöngéden magához szorította a gömbölyű kart.

A hold lassan feljött és a fénye végigömlött a nyugodt tengeren. A herceg elragadtatva nézett végig a vízen.

- Nézd - mondta -, óriási ezüstveder, és aranyital van benne.

- Ezüstveder - ismételte elragadtatva Annie -, és aranyital van benne.

Még szorosabban odasimult a herceghez. A herceg átölelte a félkarjával.

- Annie - mondta neki halkan és gyöngéden -, tudod-e, hogy nagyon fel kell fegyverkeznünk arra az életre, amely ránk vár?

Annie félig lehunyt szempillái alól kérdő tekintettel nézett fel rá.

- Nagyon sok komolyságra lesz szükségünk - mondta a herceg. - Türelemre. Fegyelemre. Egyszerűségre. Lemondásra.

- Igen - felelte Annie és felnyújtotta az ajkát neki.

A herceg megcsókolta puha és illatos ajkát. Egy nagy indulat forrósága futott végig a testén. Szinte borzongva súgta Annienak:

- Azt akarom, hogy fiat szülj nekem.

Az Annie félig lehunyt szeme egészen kinyílott, és józanul, éberül és kissé meghökkenve nézett a hercegre.

- Mi az, Annie? - kérdezte ijedten és megbántva a herceg. - Nem akarod?

- De igen - felelte Annie gyorsan -, de igen... De most ugye még nem? Ez természetes, ugye? Amíg hajón lakunk és járjuk be a világot?... Majd később... majd akkor, ha... letelepedtünk valahol. Akkor... majd... majd... meglátjuk. Ez ugye természetes?

A herceg nem felelt.

- Ez ugye természetes? - kérdezte újra Annie.

- Ez természetes - felelte a herceg.

Kint ültek még egy ideig a fedélzeten, azután hallgatva mentek lefeküdni. Másnap reggel a Serpolette tovább indult és délután új kikötőbe ért. Annie a fedélzeten állott és érdeklődve nézte az új várost, amelyhez megérkeztek. A parton azonban nem akadt semmi látnivaló, és Annie nemsokára kedvetlenül visszament a szobáiba. A herceg később megkérdezte tőle, nincs-e kedve partra menni és folytatni a bevásárlásait. Annie megrázta a fejét:

- Nem - mondta -, nincs. Ez utálatos város.

- Igen - felelte mosolyogva a herceg -, nincsenek helyi lapjai.

A herceg kiment a partra. Kisebb-nagyobb ügyeit emberekkel és hivatalokkal ő maga akarta ellátni, éppen azért, mert ezeknek az ügyeknek az ellátása nagyon nehezére esett. Az emberek ügyetlenek és udvariatlanok voltak, ő maga pedig szégyenkezve és haragosan látta, milyen járatlan az élet kis és nagy dolgaiban. Azt már megszokta valamennyire, hogy maga öltözködjék, de egy postai pénzesutalvány kitöltése a legnagyobb feladat volt a számára, és az, hogy az emberek nem voltak udvariasak vele szemben, kétségbeejtette. Egy közömbös feleletre, egy vállvonogatásra úgyszólván elveszítette a talajt a lába alól. A partraszállás ezért kemény és nagy feladat volt a számára, amelyre hősies elhatározással szánta el magát, és amelyet összeszorította foggal végzett el. Késő este, amikor hazatért a hajóra, bágyadt és sápadt volt attól az erőfeszítéstől, amelyre pár óra alatt szüksége volt.

A Serpolette másnap új kikötőbe ment át. Itt sem voltak helyi lapok.

A herceg mosolyogva nézte az Annie csalódását.

- Ehhez - mondta -, most már hozzá kell szoknod.

Annie bosszúsan rángatta a vállát.

- Hát nem jobb így? - kérdezte komolyan a herceg. - Nem érezted, hogy annak a tömegnek az őrjöngése megaláz bennünket?

Annie nagy szemmel nézett a hercegre.

- Miért alázna meg? - kérdezte csodálkozva. - Nagyon szép tőlük, hogy olyan kedvesek hozzánk.

Hallgatott, azután megvetően intett a kikötő felé:

- És ezek itt utálatosak.

A gondolataiba merült, azután a fejét szinte kihívóan rázva kérdezte:

- És neked talán nem kellemesebb, ha az emberek tudják, hogy nem vagy egy közönséges hajóskapitány?

Erről azután nem beszéltek többet. A Serpolette másnap reggel olasz kikötőbe ért. A hajón megjelentek a vámhivatal és a révhivatal emberei. A révkapitányság embere szögletes arcú, szőrös ember volt, aki komoran és harapósan végezte a dolgát. Mikor a hajónaplót megnézte, első pillantásra felfedezett benne egy szabálytalanságot. Szőrös ujját rányomta a papirosra.

- Mi ez, mi ez kérem? - mondta az orrán keresztül. - Mi ez itt?

A herceg nem tudta, miről van szó, és udvariasan és készségesen hajolt a szőrös ujj fölé.

- Ez kérem - mutatta a szőrös -, ez itt, mi ez itt?

A herceg teljesen elvesztette a talajt a lába alól. Elsápadva, bizonytalanul és tétovázva nézett a szőrös ujjról a szőrös emberre és érezte, hogy az ő számára most csak két eshetőség van: vagy torkon ragadni és megfojtani ezt az embert, vagy megadni magát az otrombaságának. Arra gondolt, hogy ő valójában követhetett el valami hibát, legyűrte a haragját és a második módot választotta.

- Bocsánat - mondta -, szabad kérnem, miről van szó?

- A dátum, kérem, a dátum!

- Ah, igen. Majd kiigazítjuk.

A szőrös fenyegetően végignézte mégegyszer a hajónaplót, azután megbocsátott neki, és kegyesebb hangulatban fordult a herceghez.

- Új kapitány, mi?

- Igen - felelte a herceg -, ez az első utam.

- Hát eddig?...

- Eddig a haditengerészetben szolgáltam.

A szőrös egészen felderült.

- No - mondta jóindulattal -, majd megtanulja. Majd megtanulja.

Indulni készült és jóindulattal kinyújtotta a herceg felé a kezét. A herceg habozott egy másodpercig, azután kezet szorított vele.

Az egész napja rosszkedvű és töprengő nap volt. Délután Annie faggatta, mi a baja, de ő azt mondta, hogy semmi baja sincs. Később azonban így szólt Anniehoz:

- Én láttam egyszer, amint egy majom megalázott egy királyt.

- Ki?... Mit?...

- Egy majom megalázott egy királyt.

Annie csodálkozva kérdezte:

- Hogyan? Hogy lehet az?

- A majom - felelte a herceg - ott állott a király előtt, mert bemutatták a királynak. És mert az volt a szokása, felemelte a kezét és kinyújtotta a király felé, hogy kezet szorítson vele. A király utálta a majom szőrös kezét, de mert nemes és szelíd ember volt, nem akarta ellökni. A majom tehát nyújtotta a kezét, a király nagy zavarba jött, és így megalázódott.

Annie értelmetlenül húzta el a száját. Csodálkozva hallgatott, azután a vállát vonogatva mondta:

- Hát miért engedte megalázni magát? Ha én király volnék, én kivégeztettem volna azt a majmot.

A herceg délután partra ment. A postahivatalt kereste fel, mert pénzt akart küldeni egy volt lakájának, aki kérő levelet küldött utána. A kis postahivatalban megállott az egyik hivatali nyílás előtt és várt. Vele szemben kis asztalnál ott ült egy kövér, borotválatlan, gallértalan és piszkos ember, aki írt. Kis disznószeme egy szempillantásra felrebbent a hercegre, nyilvánvaló gyűlölettel nézte őt végig, mint nyugalma megzavaróját, azután visszafordult a papirosaira. A herceg állt és várt és nézte a postahivatal belsejét. Bent piszok volt és rendetlenség, és a háttérben egy levélhordó motoszkált. A herceg percekig várt. A kövér és piszkos ember nem nézett fel. A herceg végre megmozdult. A kövér ember ekkor írt még egy ideig, azután a foga mögül odaszólt a háttérben piszmogó levélhordónak:

- Rifusarlo. - Elutasítani.

A levélhordó odajött a másik nyíláshoz, és megkérdezte a herceget, mit kíván. - Pénzt feladni. - Már nem lehet, hat óra elmúlt.

A herceg elment. Másnap délelőtt újra megjelent a postán. A piszkos és kövér ember kis disznószeme dühösen rebbent fel a herceg magas alakjára, azután visszafordult a papirosaira. A herceg szótlanul várt. A két disznószem végre feléje fordult.

- Mit kíván?

- Pénzt akarok feladni.

- Hová?

- Külföldre.

- Csak aranyban fogadom el. Van aranya?

- Nincs.

A két disznószem már el is fordult és visszatért a papirosaihoz. A herceg összeszorított foggal állott egy másodpercig, azután elment a városba aranyat keresni. Déltájban megvoltak az aranyai. Ekkor visszament a postára, kitöltött egy postautalványt és várt. A gallértalan, izzadó és piszkos ember átvette a postautalványt, megnézte, azután visszadobta.

- Rosszul van kitöltve.

A herceg összeszorította a fogát. A háttérben foglalatoskodó levélhordó ekkor kijött hozzá és megmutatta neki, hogyan kell kitöltenie a rovatokat. A herceg egy ezüstpénzt nyomott a kezébe. A levélhordó visszament a hivatal hátterébe, a herceg pedig odaállt a nyílás elé. Várt. Végre egy mozdulatot tett. A kövér ember ekkor felemelte disznószemét a papirosról, ránézett, azután az órára nézett és odaszólt a levélhordónak.

- Rifusarlo. - Visszautasítani.

A levélhordó jött és zavarodottan mondta, hogy a hivatalos óra időközben letelt. A hercegben ekkor azonban felfordult minden. Fuldokló düh rohanta meg és az az érzése támadt, hogy most ölni fog. Szótlanul, remegve és sápadtan ment vissza a másik nyíláshoz és dadogva kereste a szavakat.

- Meg kell önnek mondanom - szólt be rekedten a kövér emberhez -, hogy ön... egy... disznó.

Nem ez volt az a szó, amelyet keresett. De ez is jó.

A kövér ember felemelte kerek, húsos és piszkos fejét. A szája kinyílott és dühös kis szeme is próbált nagyra nyílni.

- Mit mond? - kérdezte dühösen.

- Azt, hogy ön egy disznó.

A kövér ember felugrott, ordított és hadonászott.

- Ön egy disznó - ismételte a herceg.

A névjegye után nyúlt. A kövér ember azonban elutasította a névjegyet. Ő tisztviselő, őt a hivatalában bántották meg, hol vannak a csendőrök, ő majd megmutatja. Kijött a belső hivatalból, kiszaladt az utcára, csendőrök után ordított. A herceg is kiment az utcára. "Szökni akar" - ordította a kövér ember.

De a herceg nem akart szökni. Állt és várt és megismételte:

- Voi siete un porco. - Ön egy disznó.

Az utcán összefutottak az emberek. A kövér ordítva panaszolta el nekik, mi történt vele. Gazság. Szemtelenség. Idejön egy idegen és merészel egy olasz tisztviselőt inzultálni.

A herceg minderre nem válaszolt, sápadtan állott és konokul ismételte:

- Voi siete un porco.

A kövér ember lilaszínre ordította magát. Az idegen! Idejön az idegen! Itt nálunk is mer szemtelenkedni. A tömeg egy része nevetett, a másik része azonban fenyegető módon szorult össze a herceg köré. De a hercegnek most minden mindegy volt. És ha rögtön meg kell itt halnia!

- Voi siete un porco.

A piszkos és kövér ember most hadonászva közeledett a herceg felé, akit kezdett bezárni a tömeg. A herceg összeszorította az öklét.

- Voi siete un porco.

"Üssétek!" - ordította valaki a herceg mögött. Ekkor egy egyenruhás és kardos ember érkezett be a tömegbe. A tömeg szétnyílt előtte. A piszkos és lilaképű postafőnök ordítva fogadta.

- Fogasd el, kapitány! Elfogatni!

A csendőrkapitány odafordult a herceghez.

- Ön a Serpolette kapitánya?

- Igen. - És ennek az embernek rendelkezésére állok.

- Ugyan, kérem.

A csendőrkapitány megfogta a kövér ember karját:

- Bizonyosan megint goromba voltál, és megkaptad, amit megérdemeltél.

A kövér ember ordítani akart, de a csendőrkapitány odahajolt hozzá:

- Tudod ki ez? - mondta neki halkan. - Péter herceg, aki letette a rangját.

A borotválatlan és piszkos ember zavartan kezdte nyeldesni a levegőt, a csendőrkapitány pedig odafordult a herceghez:

- Tessék zavartalanul tovább sétálni, oda, ahová tetszik.

A herceg megemelte a kalapját, a csendőrkapitány szalutált, az elcsendesedett tömeg szétnyílott és a herceg visszament a hajóra.