Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Figyelő
Hatvany Lajos drámája, a Híresek, nagyon érdekelheti mindazokat, akiknek az irodalom belső ügye, szívbeli gondja: kétségkívül azért, mert minden során meglátszik, hogy olyan valaki írta, akinek magának is minden érdekénél nagyobb érdeke az irodalom. Az irodalomról szól ez a dráma, azt hiszem, nem az írónő problémáját kell keresni benne, hanem az író problémáját, az irodalmi vágyak problémáját, az egyszerű, zárt élet nyugalmas szépségeivel szemben, és hőséül csak azért választott nőt a szerző, hogy mondanivalóját annál nagyobb ellentétekben juttassa érvényre.
A darabnak egyetlen hibája talán éppen az, hogy ez a mondanivaló túlságosan is érvényre jut, hogy az irodalom túlságosan is fontos az írónak: az egész darabnak bizonyos irodalmi íze és karaktere van, az emberek maguk is csak az irodalomért élnek és szenvednek, voltaképpen nem is az emberek élnek, hanem az irodalom maga él és liheg a darabban, mint egy ember: az irodalom, különböző szervein át, a tudóson, aki a nyers anyagot ássa ki a múltból az író számára, az írón, a színészen, a sikert csináló hírlapírón keresztül liheg. És különös megfigyelni az élet viszonyait ezek között az emberek között, akik az irodalom szerveit képviselik: amint az élet maga, a közönséges, szűk élet a maga szenvedélyeivel, beleárt az irodalom kerekei közé: de ezek a kerekek nagyon hatalmasak, és elsodorják, ami beléjük akad.
Így sodorják el a darab hősnőjét is, pedig az első felvonásban úgy lép elénk, mint erős asszony, erősen megkapaszkodva a maga távoli boldogságában. Mikor a darabot olvassuk, nem tesz ránk mindjárt kezdetben olyan ideges hatást, mint amilyennek Gombaszögi Frida játszotta. Különös, de egészben úgy van, ez a darab annyira irodalmi mű, hogy a színpadnak a néző által ellenőrizhetetlen tempója szinte elviszi a szemünk elől, mielőtt belemélyülhetett, s ami a papiroson olvasva komoly és igaz megfigyelésnek hatott, az a színpadon többször a karikatúra jellegét öltötte. Mintha csakugyan híresekről lenne szó, a szónak abban a gúnyos értelmében, amire a magyar ember először gondol, mikor ezt a szót hallja. Ennek néha talán a játék lehetett az oka, mint a színész szerepében, s mindenesetre lehet, hogy ezt csak az érezhette, aki mint én, előbb olvasta a darabot, csak azután látta.