Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXXII.

Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva szörcsögött a két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma volt, csak fölöttük zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes citerája, s topogott tompán rabnői tánca.

- A szerpentina-fű jószagú, ha összemorzsolják, rossz szagú! - szólt a látogató.

- Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! - bólintott Ali, egy cukrozott füge után nyúlva.

- Egy a prófétám - Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra -: Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! - kiáltott fel amaz.

- Egyél fügét és csendben szóljunk!

- Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye rossznéven tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egynapi járóföld közelségben őseim birtokától... Jártam a szájas, parókás gáliaiak között, Iszpánia asszonyos fejű lakóival nehéz boroktól szédültem, az Álámán-hegy örök-fehér csúcsai alatt bujdokoltam, s könnyű volt szívem. De mióta a Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak áldott köveit taposó érdemetlen lábam Mohammed égi vallásának ölébe vezetett, s csalás, erőszak honába, régi hazámba hozott Köprülizáde Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja, bolond szívem sebe újra sajog.

Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér selyemburkú írott parancsa rendelt Kanizsára, s komoly bólogatással leplezte gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli vezérsége földjét bánatos emlékezés hullámaival körülöntő árját.

- Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom, Tuna-Belgrad csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek pogány királybálványait a merész hitharcosok, hiában telt meg velük, hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó zuga is budin alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy Erdélye végképp, hiában ült a nevét népével együtt elvesztő Forgáchot a becstelenség sarába taposó párkányi győzelem után a nagyvezír sátrában, a vörös szőnyegeken heverő pénz, kaftány, ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó halmai között, hiában vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu kardja szabadon villog piszkos új odúja, Jeni kálá körül.

Ali letette a pipát, s egy kis tányérból ragadós fehér darabocskát csíptetett két ujja közé:

- Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanúinak lelkéért, biszm-illah!

A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan rágódott az édességen, amaz gyorsan lenyelte, s rábeszélően hajolt a pasa felé:

- Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt! Forgách kutyahitűjei már táborunk mellett lapultak... derékhadunk még túl, Isztergon alatt állt... hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a méltatlan rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet szült: egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva oldalán kezdett körüljárni a táborban, hajcsáraik kezüket össze-összecsapva "Allah, segítsd meg a szultánt!" ordítoztak, itt lőttek, kiabáltak, ott állva énekelték néhány ezeren a Korán arany igéit a vértanúk lelkéért... Hajnalban lesen várta a tengernyinek hitt dicső harcosok maroknyi csapata a már félelemben kétkedve közeledőket... Mint a répa, hasadt a fej... Három mérföldig taposták tisztátalan veséiket gyorslábú lovaink, s a vértivó föld felett a Szengiáh dallam ünnepelt!!

A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja csillant, de mikor a túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása mély pillantással csukta le szemét s meghiggadva szólt:

- Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve.

A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára, s új pipára gyújtva hallgatott.

- Nézd, Szipáhi Iszkender - kezdte nyugodtan Ali, fölülkerekedve -, míg magyar úr voltál piszkos tévelygésed idején, viszálykodtál Zerin-ogluval, most igazhitű s Allah harcosa vagy, és egyetlen célod a nagy rendbontó megrontása: ezt érti ki-ki, hogy mit akarsz, tudom, de én azt akarom, amit tudsz!

- Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom - hajtotta meg fejét az idegen százados - minden szív nyitott könyv! Íme: Duk Mántikukule, a sánta vezér, Cseklésznél táboroz, Zsuzsa generál a morva széleken. A figyelem Irsekújvár felé irányul, Zerin-oglu pedig, régi jó emberem biztos levele írja, Regedébe szaladt a varasdini német kapitány után. Miért? Éles elméd, szultánom, máris kettévágta kérdésem csomóját... Segítségért! Irsekújvárért Kanisát! Nyughatatlan talpában e kulcsos vár nagy tüske, te tudod legjobban, régi ellenfele!... Üres a juhakol, pásztora messze jár!

Ali megmozdult.

- Ma - suttogott behízelgően a látogató szava - a hitetlenek bolond szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő napja. Ha holnap hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg vitézei mámoruk súlyos álma alatt dögölnek...

Ali fölnevetett:

- Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!... Megyünk! S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakondtúrást, fejedet leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka, s a két szent város szolgája elé boruló kérésem.

A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét.

Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy szőnyegre a friss kávét, dohányt, s a két török úr mélázva pöfékelt a közöttük pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és fehér áramlatainak egyszín szürkévé vegyülő göndörödését nézve.

- Bízzál bennem, kemény öklű vádi - vette fel a szót mohó buzgalommal az idegen, mikor egyedül maradtak -, erdőtlen fa Zerin-oglu, s gyökere Jeni kálá... A pap-császár városában félnek tőle és gyűlölik... Tavaly őszön a luteriánok dolgáért dühös-búcsúzatlan hagyta ott esztelen gyűlésüket, katonái fosztogatását Gravicsa környéke panaszos levéllel sírja nap-nap után Viana ura előtt, a hadról csácsogó kobakok együgyű tanácsa kényünkre szolgáltatta békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát... S a magyarok? Insurrectiót hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme s szidsin veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a nemesek otthon ülve szorongatják kardjukat... Ó, én ismerem őket!... Mit mondjak még?... A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából hazahozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és...

- Elég a buzgás - legyintett undorodó büszkeséggel Ali -, ígéretem márványba vésés!

A pribék az intésre fölemelkedett, s karját keresztbefonva hátrált az ajtó felé.

- Medveváráért Újváradat! - morogta magában célját ért elégültséggel percről percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló minaret fehér kísértetére szögezve magányos fáklyafény után imbolygó árnyékot kopogtató útjában, a mogorva házak néma mentén. Háremrács mögött meztelen női test viaszfényű árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló ágyú karcsú nyaka csillant meg mellette, s behúzott farkkal ódalgott a fal sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.

Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből gyors lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le messze mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélegzet-, tekintetfogó lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város morogva rázkódott meg, s kigyúló ezer mécses-szeme félálomban csodálkozott maga elé a lódobogással, janicsárok ütemes döngésével, fegyvercsörgéssel fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött. A háremekben elhalt a citeraszó, de ima hurrogott az ablaktáblák mögött, s a fénypontokat rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken paptorkok áhítat feszítette legmélyéről szállt föl a harcra hívó ima:

- Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanúknak a paradicsomba repülésre alkalma... Istenem, az erő, a hatalom és a győzelem a tied! Tied a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak, Mohammed-el-Musztafának arca viduljon fel, s népét tedd győzelmessé és diadalmassá!

A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze, s magas parancs tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé, csörögve lebbent eléje a felvonóhíd nyitotta mélységes éjszaka, meg-megvillant élén a pasa égszínkék vértje, s a rajbocsátó köpü álmos szemeit lassan-lassan összecsukogatta.

Útjuk mentén alvó víz feketült a hosszú fahíd alatt, kertekbe bújt alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kíváncsi mécses, halkan ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a zsombéktengerbe torkolló külső híd, s aztán csak a szűnő, újra kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó lépteik irányát. A homályban heggyé nevelődött dombok siklottak el a posztóba csavart csoszogó paták mellett, szőke köpenyű kísértetként halványkodott ki rájuk egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrűből, csikorgó kavicsú patak szaladt el alattuk, míg végre az egyszínű szurokból szürke alázattal foszlott ki eléjük az út kínálkozása az erdős dombok felé.

A lucskos völgyecskéből most balra csapnak, s ágreccsentő tarkaságuk fölé barátságos lombtakaró terül. A harmat ködén túl már ott feketülnek a piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak előtt a tömzsi bástyák. A lábukhoz vetett berkes síknak ereszkedő lejtő tetején pár barom bukik ki a fák közül, s hajszoló pásztoruk szerte-tekintgetve lépked lefelé, balra, a Murának hajló meredek iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken száguldó lovasok tűnnek tünedeznek föl-el. A négy tehén s a nyergeletlen tarka paripa gazdátlanul legel már az árok partján, de egy bokor aljáról hívó pintyőkesírás sipít föl háromszor egymás után. Az erdőből halkan füttyent a válasz, s egyszerre tíz irányból lovaspár bukkan elő a lombok alól, s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú létrák ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után. Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa, s gyors mozdulatú, csendes alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az árok fokáról feléjük csúszó létrát. A Mura mocsarai felől most lófejek buknak a fennsík szintje fölé, s rugaszkodva viszik a vár alá a kettesével ülő vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a folyónak hullámzó lejtő, de a lovuk farán hozott szerdengecsdik a cölöpös sánc fölött hidat fekvő létrán ugrálnak fokról fokra a fal töve felé. Csobban a második árok vize, s reccsenő kötél alatt, koppanó szigony taszításán emelkedik a létra itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke, s posztó bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.

- Hat! - Vakot vetett! - Négy! - Mit mán te, fruska-magyar? Csak kettő! - Egy! - Hat! - ugrál a földre terített köpenyen a kocka, s tovább csörgeti újra ónpoharában a három bástya összecsődült őreinek játékos kedve.

Kívül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak fölfelé a szerendegecsdik, s alattuk a fokokba akasztott, csigára járó, kétágú vasülőkék hosszú zsinórcsomója fogy a váltogatva húzó kezek erejétől.

Az egyik vitéz csömörös nyújtózásban tápászkodik fel a földről, az ínyét elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a könyöklő felé, s ordítva esik össze tövében.

A kocka megáll.

- Ukádik! - fordul hátra részeg csuklással a másik őr.

A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bíbort, hörögve szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már amaz is, de földhöz babonázza a bástyakerületben tíz fekete arcot keresztező szablyák villogása, valami vesén taszítja, hogy előreborul, szótlan vonaglással kúszik odébb, s ronggyá horpad merevülő markában az ónpohár.

De kong már a vészharang veszettül... s az ingben-gatyában odatódulók kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem muskétái, létrataszító rúdjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró vize, szurka váltják föl, és sűrű zuhanástól locsog az árok vize. Amott a zöld ereszkedőt vágtató láva folyja be, s allahos zúgással közeledik...

A csáktornyai hosszú palota hűsében békén beszélgetett a két testvér.

- ...nem Regedében, de Labda várában találánk öszve - folytatta Péter útjáról való beszámolását. - Hajdúi jüttek is volna, úgy vonyatta fel előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté magát: te erszényedbül fizetődjék soldjuk!

- Enyimbül-é? - mordult fel Zrínyi. - Szent Jakab haváig várám Köprülit!... 30 000 ember!... Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!... Nincsen több!... Álljon tahát Kanisa!... Taval ősz ulta, hogy Máriámat Bécsben vivém megbabáznia - akkoron kenék orromban, hogy mind várastul öszve az töröknek vetnek, ha el nem bontatom - mindentül elhagyatottan, minden ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán holddal csak úgy magánoson... "Ne építs! Meg ne harcolj!" - cincogott az kriegsrath, penég Köprüli mán Drinápolybul útját errefelé tartá, s az királ keze írása biztorgatott... csak orcul fordítta rájuk minden alkalmatosság azért is... vértül dühödött szüvem, s egyre jütt az bécsi posta: "Vissza az szablyával, bán úr!"... de mastan, hogy Érsekújvár környül nyargalódik Köprüli, Linzben futni indulna egész Bécs, s bontatja hóstátjait, egyszeriben szabadossá tész török megnyomásában, Leslie úr azomban ingyért még csak Istent is nem imád!

- Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! - sóhajtott Péter.

- ...s az mi tunyaságunk!... Csaknem mint az ebek... Minden nyavalyánkban egymásra csak szánkat tátjuk... minden az maga hasznáért eleget perel s pattog, az köz javáért megnémul...

- Statisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad prímás Bécsben - kerülgette mondanivalóját Péter.

De a bán rá sem hallgatott:

- Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az szamárok, nyegünk az ösztön alatt...

Kínos ötletbányászásban, majd feszengő tanácstalanságban nézegette Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszú ideig.

- Mint vagyon Ádám? - pendített aztán végre egy másik húrt.

- Ádám? - vidult fel Zrínyi arca hirtelen. - Szopik és rí egészségben.

Péter ábrázatja is szélesre derült, s mintha csak úgy mondaná, nyájas közömbösséggel szólt:

- Grécet is megjárám...

- Úgy? - fordult vissza a bán. - Az intimum consiliumnak udvarlottál?

- Inkább űk nékem!

- Ihon, la! az szamarat lakodalomban hítták, vagy vizük nincs, vagy fájuk! - gúnyolódott Miklós.

- Mind gréci, mind bécsi! - nyomta meg a szót Péter, mondandójához ragaszkodva.

A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást.

- Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába... hogy mastan derekas hadi állapatban vagyunk...

- Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi Kristóf öcsém...

- ...egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt személlyed!

- Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor, engemet is, ha harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz proverbiom.

- Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben! - fakadt ki Péter, türelmét vesztve -, hát ihon az causa ű mezételenségiben: Minden magyar insurrectionalis hadaknak...

A megálló Zrínyi arcán kíváncsiság feszült.

- ...Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon palatinus uram légyen főkapitánnya, ez az kévánságuk! Tetszésedet ű nevekkel kérdezem s választodat várom!

De Zrínyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak odalépett a polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy pergamentkötésű magas, karcsú könyvet, egy ideig lapozott kéziratos ívei közt, aztán szétfeszítette s Péter kezébe nyomta:

- Olvasd hanggal, öcsém!

Péter huzakodva fogta kézre a fóliót, s csak nehezen engedett a biztató bólogatásnak:

- 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap, egy országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány nem lehet, mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon... az irégység nem engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem hágy egyet parancsolni. Sok példa vagyon az római...

Kint vészmozsár durrant.

A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a könyv, sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó, s kettős néma sietés dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.

A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja kötelét ráncigálva ordított tornyában az őr:

- Újvár! Újvár!

Nyitott dolmányú, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát, kardot ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros árja zubogott elő minden zugból, s forrt nyugtalanul vezére körül...

Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett az égszínkék vért: nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok porfelhője úszott a vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó jüzbasi vinnyogva emelte feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa intett: kétségbeesett szűkölés riadt a takarodót fúvó trombitákból, s mögöttük hurokba rántott nyakkal omlott össze a hátára térdelő két kaftány alatt a pribék.

(Folyt. köv.)