Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Móricz Zsigmond: Csokonai

Móricz Zsigmond: Csokonai
Csokonai szerelmet vall. (II. felv. 3. jel.)

(A Lilláék házának udvara Komáromban, úgy, ahogy ma is megvan. Az L alakú derék, boltíves tornácú ház hátulról és jobbról veszi körül a kis virágos udvart. Vadszőlő futotta be az oszlopokat, öreg tuják hajlanak be a baloldali kis rácskerítésen, jobbra asztal, kőasztal, székekkel, balra elöl, bokrok előtt kis deszkalóca.)

Lilla (leül a pad jobb sarkába, s a szemét lesüti. Kedves, ábrándtermő, empire emlékű karcsú, nemes lányfigura, de ha soká nézed, kissé túl éles vonású, túl erős karakterű, szőke, hízó puhaságában rideg józanság lakik).

Csokonai (egész idő alatt szótalan, komoran, idegesen állott, csak akkor villogott fel fény az arcán, a tekintetén, ha Lillára nézett. Most, hogy egyedül maradtak, soká elnézi Lillát, megolvadt gyöngédséggel, könnyel bugyogó édességgel, hirtelen feldühödő megemésztő vágyakozással. Odalép hozzá, hátulról megöleli s összecsókolja, erőszakosan, kíméletlen megfeledkezéssel).

Lilla (kissé felsikolt, hátrales, látja, hogy a tornácon az edényekkel megy a cselédlány).

Csokonai (megijed a sikoltástól s elengedi Lillát. Gyöngéden, alázatosan, gyáván): Szeretlek... (A szavától, mint puskapor robban fel benne a vér, s csak azért is ráveti magát, úgy csókolja.)

Lilla (belefúlva a csókba, lihegve, nyögve): Meglátják...

Csokonai (furcsa tréfával, nevet, az izzó, sovány fekete arcát odatapasztja a lány puha, kövérkés, almavirágszínű arcához): Vakuljon meg, aki nem akarja látni...

Lilla (a nyers, erőszakos mozdulatokból menekülni akar): Ilyen gorombaság...

Csokonai (gyöngédre, gyöngére szelídülve fogja le a meleg, puha, párnás karjait, amitől ég a vére, rekedten, halkan, szívszava gyöngéden): Csak azt mondtam, hogy szeretlek... Gorombaság?... Add vissza, add vissza a gorombaságot... Mondd vissza százszor... Én meg nem haragszom, ha százszor gorombáskodsz így velem... (A haját csókolja, ahogy a görög szüzek ittak a szent forrás csurgó vizéből.)

Lilla (e pillanatban elkeseredetten, durva érzéketlenséggel, ki akarja feszíteni magát, aztán megáll s ridegen): Ej... máris többet látnak, mint kellene...

Csokonai (elereszti s lekuporodik, mint a megvert eb a lóca mellett jobbról a tőkére): Inkább nagyon is keveset látnak... (Kis édeskedéssel.) Bár már mindent...

Lilla (sóhajt): Ach... (Lesüti a szemét.)

Csokonai (kis szórakozottság után): Most mire gondolsz, Lilim...

Lilla (felemeli nagy, ibolyaszín szemét): Ach... sose is reméltem már, hogy még egyszer itt légy, itt ülj, itt beszélj...

Csokonai: ...itt csókolj...

Lilla (halk hangon, sietve, de kemény nembánással kivallja, elmondja): Mintha valami rend fölött való lenne... hogy téged a házunkban lellek... a mi házunkban... a rózsák, a verbénák, a levendulák, a rozmarintok között...

Csokonai (suttogja): Ó, én szépem...

Lilla (megszánja, elszánja magát, s anyás fehér ujjaival, szánó gyöngédséggel simítja meg a Csokonai fejét, de a karja rögtön lehull, s jobb tenyérrel a maga fehér homlokát, kissé elsírt szemeit tapasztja be): ...Ach... mikor először láttalak házunknál, min sem csodálkoztam... Az olyan együgyűen igaz és jó volt... Olyan természetes, igaz, hogy nem is lehetett vón másként... De mikor először elmentél, olyan rettenve néztem utánad, mint az elszállt álom után... és minél többször, minél tovább vagy oda... minél tovább kell várnom a szódra... Már hat hónapja, hogy ismerlek... Vitéz, mit keres kegyelmed a mi házunkban!

Csokonai: Ó én szépem, én szépségesem...

Lilla (türelmetlenül elhárítja): Én nem vagyok szép!

Csokonai: Nekem!?

Lilla: És te nem, pászolsz ide, közénk...

Csokonai: Neked!?

Lilla (körülpillant, mintegy lázálomban, lassan): Ach... itt minden olyan... becsületes...

Csokonai: És szép...

Lilla: Olyan, természetes, józan, csöndes, igazi!... Itt az emberek reggel felkelnek, este lefeküsznek, nappal: dolgoznak... Itt pénzért munkálnak, étellel ének...

Csokonai: És a szépséget lehelik ki magukból...

Lilla (összeszorítja vékony metszésű széles száját, összevonja gyönge rajzú szemöldökét, s konokul megrázza a fejét): Te nem szeretsz engem!

Csokonai: Szebb vagy az angyaloknál!

Lilla: Hogy? mért? mit is szerethetnél bennem?... Ki vagyok én? és ki vagy te?

Csokonai (kigyúl a szemében a fároszi fény, s égi kevélységgel dobja ki a sók láváját): Petrarca vagyok és te Laurám!

Lilla (a kis lelkek dacával, konokságával, nyílt eszével): Én nem vagyok!

Csokonai: De ha én vagyok!... (Lehalkul a hangja, befelé folyik, de mint sistergő izzás perzsel.) Tudod, ki vagyok?... Homérosz vagyok, Vergiliusz vagyok, Dante, Ariosztó, Metasztázió. Minden nagyokat szedj össze, én egy vagyok azokból!

Lilla (nyögő sóhajjal): Ach...

Csokonai: És fejjül tetézem mindannyiukat, ha te szeretsz!

Lilla (elfordítja a fejét, kissé türelmetlenül): Nem akarok ilyeket hallani!

Csokonai: Igaz! Hiszen csak a lelkem legmélyén lobogó vad érzés... amit ilyen orcátlan vakmeréssel, csak előtted mertem kivallani, még magam előtt sem... Mert engem megöl a benső kétség, mihelyt magamra maradok... De én az én Lillámban önmagamnál százszor inkább én vagyok!... (Meggondol valamit, s elhallgat, aztán szelíden, csöndesen.) Csak mondd ki, mit akarsz, hogy hát mit mondjak... Mondom is!...

Lilla (kis habozás után): Már második napja, hogy megjött kegyelmed... még egy szót sem szólt...

Csokonai: Nem szóltam!

Lilla: Hallgat, ül, áll, néz, mint a nyelvetlen báb... Ezt mire véljem?...

Csokonai: Hát mikor voltam én szókereplő az én Lillám előtt! Hát nem mindenkor lenyűgözött-é a te imádandó nagy szépséged!... És szóval kell-é kivallani, hogy (lágyan, édesen) a megemésztő szerelemnek tüze bánt...

Lilla: Nem szólt róla, hogy... állása van-é már?

Csokonai (megdöbbenve mered rá s elhallgat).

Lilla (nem néz rá, nem mer ránézni, halkan, gyorsan beszél): Egy együgyű leány mit gondoljon... Ha kegyelmed elmegy, mindenkor azzal megy, hogy állás után... De itt van: az utolsó rózsák nyílnak... és annyi idő... (Dacosan.) Más lányt ha megcsókol egy fiatalember, az azt jelenti, hogy jövő vasárnap... kihirdetik őket, s három hét múlva esküvő... Úgy ég az arcom... a pironságtól, hogy nekem kell ilyeneket... De én olyan gyenge voltam... én nem is kérdeztem az urat... mi a mestersége, s hagytam, hogy megcsókoljon és... és én... olyan boldogtalan vagyok... semmit sem tudok, mi lesz s mégis úgy szeretem, úgy szeretem... (Sírva fakad, s a tenyerébe hajtja az arcát, zokog halkan, mint az őszi csendes eső.)

Csokonai (feláll, egy kicsit járkál, gondterhesen, hátratett kézzel, majd megáll Lilla felett, s mohón és ittasan nézi el a remek testet, ahogy könnyek közt megrándul, a kivágott fehérlő, kövérkés nyakat, amelyen aranyos pelyhek csillognak a délutáni napon, a mellek ringó remegését s fellihegi): Szép vagy...

Lilla (mindha megcsípte volna a szó fullánkja, összerázkódik, és ellenségesen kiegyenesedik, elnéz).

Csokonai (leveti magát a földre, s felsuttogja az arcába, forrón, harapó szókkal): Szép vagy, liliomszép, szépségesen szép...

Lilla (egészen elfordul): ...ennyi hetekig kell várni, míg előkerül... a csatangolásokbul... és mikor megjön, ennyit tud mondani... Szép poéta...

Csokonai (gyöngéden, gondolkozva, igaz gondolatait szinte maga elől is eltakarva beszél): Igaz, mesterségem a poétaság, s tán azt várhatnád, hogy poétai cifrákkal mondjam el azt, ami így a legszebb, mert mindent befoglal: az én Lillám szép!... Ah, ne emlékeztess a kegyetlen mesterségre, hiszen mint valami vérszívó, úgyis feláldozok neki mindent, szívemnek, szívednek titkos rezzenéseit, szerelmünknek édes fordulatit... Hadd legyek ember, aki nem gondol a poétai haszonra, ha Lillájára néz... Csak él... Hadd nézzem világomnak végéig a te jácintszemedet, és szíjam a te édes...

Lilla: Jó elcsavarás... Én egészen másról beszéltem... De az is igaz, hogy Rózsidról tudtál beszélni!...

Csokonai (kedvetlenül): A semmi volt.

Lilla: Aki így meg tud tagadni egyet, mást is meg fog...

Csokonai: Leány!... Nyelveden a Borgiáknak minden mérge terem-é!... (Szenvedélyesen elkapja s magához rántja Lillát, a fejét arcához szorítva.)

Lilla (sikolt): A hajam!...

Csokonai (lejjebb csúsztatja a kezét): Kínozol?... A véremet forralod?... Te!... Míg ifjú voltam, örömet, bút, hideget, hőséget eleget szenvedtem: mióta téged ismerlek, csak egy szenvedésem van: te vagy!

Lilla (néma küzdelem, elforgatja fejét a bók elől, medúza arccal, sziszegve): Nagy bók!

Csokonai: Nagy kín!

Lilla: Még szebb!... Mindig szebb!

Csokonai (öngúnnyal): Sebaj!... Két szép szemecskék engemet mindenkor megvigasztalhatnak! (Erőszakolni akarja, hogy reá nézzen, két tenyerébe fogja a Lilla arcát.)

Lilla: Rabiátus!... Hogy mi lakik benne!...

Csokonai (fúlva liheg): Csak karmolj, csak csípj, kis macska, változz a markomban kígyóvá, tigrissé... ki nem eresztelek...

Lilla (liheg, kivörösödve az erős harcban): Mindenki mondta, hogy csak úti csavargó... (A Csokonai keze meglazul) leánybolondító... spekuláns...

Csokonai (a keze lehull, kimeredt szemmel, félőrülten, hebegve néz rá.)

Lilla: Nyomorult!...

Csokonai: Az... (Lehunyja a szemét) ha még egy semmi lány is így elbánhat velem... ha még ennek se tudok imponálni...

Lilla (a haját rendezi): Ki vagyok én... hogy énvelem így mer... Mehet, mehet az úr!...

Csokonai: Mehetek... (Feltápászkodik, feláll, szédül.) mehetek... (Leroskad a tőkére.) Ah, mi lakik bennetek, ti szörnyeteg mélységű boldog tengerek... (Hosszú szünet, felugrik.) Hát minek nézel te engemet!... Az úr!... Haha! Hát hiszen ti engem nem úrnak tartotok, hanem valami országja vesztett bitangnak!... Én, azt hiszed, senki sem vagyok?... Tudd meg, hogy ez a sok ringy-rongy, aki itt hemzseg emberorcával, ez az én sarkam alatt mind földi tetű! Akiket én, magam sem tudom, léptemmel elgázolok, és csak akkor marad valami emléke annak, hogy ezek is éltek, ha századokon átlépő csizmámra, mint a sár reáragadnak!... Itt fognak elhullani mind, mint az őszi légy, trágya lesz belőlük a búza alá. De ha én sárrá leszek, az én agyvelőmnek szikrái az elméket fogják megtermékenyíteni ezredévekig!

Lilla: Mit bánom én azt!

Csokonai: Mit bánod!... Hát mit bánsz!... A kenyeret!... A mindennapit!... Te kicsinyhitű!... Nem érzed, hogy ha szeretsz, én a kősziklát is megszántom, és a bükkökről így szedem, kézzel a kenyeret!... Ezrivel hemzseg előttem a terv... de mit fecsegjek, míg az agyatlanoknak is szemét meg nem vakíthatom a valósággal!... Ó, leány, ha te kirepülnél velem ebből a magyar égből, ami ráfekszik a tüdőre. (Soká köhög, már régebben fojtja a hangos beszédtől a köhögés. Lilla a fuldoklás alatt megszánja, s egy-egy meleg, könnyes pillantást lop reá...) Ha megéreznéd, milyen boldogság ott fenn szállani... Lilim... Közel a naphoz...

Lilla (sóhajt): A nincsetlenségben...

Csokonai (homlokára szorítja összekulcsolt két kezét): Hát maradj!... Én nem erőszakollak! Örömest leszek néked országokat bolygó trubadúrod, aki mint a kieresztett sólyom csapkodja be a vad ligeteket, és mindig megtér úrnője zsarnoki kis kezére... Ah, mennyivel szebb volna mégis, ha kirepülnénk, mint az istennek két aranypillangója, a napon! hogy szikrázna a szemük, akik szerelmünkre bámészkodandnak...

Lilla: Két lerongyollott vándorló...

Csokonai: Lehet... Én ezt sem kívánom... Mit sem kívánok: én csak azt kívánom, amit te akarsz, és azt akarom, amit te kívánsz!... (Leomlik a fatörzsre, és mély bánatba süpped.)

Lilla (ránéz, aztán megtörüli a szemét, lassan, többszöri elhatározásra hozzámegy, s a hosszú barna hajába süppeszti vékony, finom, fehér ujjait.)

Csokonai (térdre esik.)

Lilla (szemét törüli): Szegény bolondom... csak marjuk egymást...

Csokonai (átöleli a térdét, a derekát): Mert így még nem szerette egymást soha két lény...

Lilla (leül a lócára, s maga mellé engedi Csokonait. Hosszú szünet): Atyám azt mondta, ha ennyi életrevalóságot látna benned (pattint az ujjával), hozzád adna!

Csokonai: Ó, a derék atya!... Életrevalóságot bennem!... Tragikus félreismertetés!... Bennem!... (feláll) Lilim, enyém vagy!... Hát volt-e valaha a magyar birodalomban, aki éppen úgy tudjon görög strófákat és tizenötös magyar verset, ódát, epigrammát, parasztdalt, epopéát, drámát, értekezletet, mindent, mindent az egész literatúrában! Leoninust írok és halotti búcsúztatót, ha kell, s a magyarok Árpádjáról olyan hősi költeményt!... (Elnevet.) De jó, szóljunk kinek-kinek az ő nyelvén... Pénzt csinálni is tudok, Lilim, pénzkeresésre annyi tervem vagyon, és már itt mind az ujjammal elérem a forrásukat!... Majd meglátja hát ma még derék, jó atyád, életrevaló vagyok-é!...