Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: Nemzeti Színház

Schiller Ottó: Az esztétika jövője

Október második hetében tartották meg Berlinben az első nemzetközi esztétikai kongresszust, kell tehát, hogy végre az egész világ tisztán lássa: mit tudnak azok, akik a szépségről és a vele összefüggő dolgokról tudományosan elmélkednek? Az esztétikusok önmaguk leplezték le, tárgyilagos kíméletlenséggel szinte önmagukat akarták meggyőzni róla, meg szabad tehát mondani: az esztétika még mindig az az arisztokratikus tudomány, amelynek kétezer éves a családfája, és petyhüdt vér folyik az ereiben. Bizonyos, hogy manapság már nincs kongresszus, amelyen még a halottak halottai is olyan eleven szerepet játszanának, mint amilyent játszottak most Berlinben. A Sorbonne professzora találta el a hangot, mikor Kantot a kongresszus jó öreg nagyapjának nevezte: valóban, a család megalapítójára gondolnak vissza ilyen kegyeletteljesen, sőt szeretettel azok az unokák, akik a történelmi fényhez csak keveset adtak hozzá a magukéból. Az esztétika tudományában a jelen a szó szürke értelmében csak átmenet a múltból a jövőbe.

Hogy ez nem túlzás, az két körülményből is kitűnik: először az esztétikának még nincs tudományos módszere, másodszor (éppen ezért) óriási erővel nyomul előtérbe az esztétikusok gondolkodásában az a kérdés, hogy milyen módon lehet esztétikai tudományt csinálni, és hogy egyáltalában lehet-e? Ugyebár minden tudomány specializálódás, mert tudományosan ismerni a dolgokat nem egyéb, mint jól ismerni őket, ezt pedig csak egyoldalúság árán lehet. Minden igazi tudománynak tehát megvannak a maga speciális módszerei, mint az inga, vagy az üvegcső, azok a különleges szervek, tüdők, vagy kopoltyúk, amelyekkel az illető tudomány a maga életfeladataihoz alkalmazkodik. És éppen így minden igazi tudomány egy sajátságos módon állítja be a gondolkodást, úgyhogy rögtön meg tudom mondani, ez jogász, az természettudós. Sőt aki jogász-gondolkodású, az még nem jogtudós, a jogtudomány még pontosabban specializált módszerekkel - interpretációkkal, fikciókkal stb. - dolgozik. Az esztétikában azonban úgy látszik, minden gondolkodás, minden módszer jó, vagy mint a tapasztalat bizonyítja, mindegyik rossz. Nem azért szokták-e az esztétikát a filozófiához sorozni, ahova pedig semmiképpen sem szükségszerűen tartozik, mert annyi oldalról nyúlnak hozzá, hogy filozófiai tárgynak látszik? A kongresszusnak az volt az egyik legfőbb célja, hogy egységességet vigyen bele az úgyszólván egyénenként különböző teóriákba. De ebből a szempontból csak nagyon kicsi volt a siker: az individualitás szabadsága nyilván a tökéletlenségen nyugszik, és megszorítani az egyéniséget csak az tudná, aki az objektív igazsággal jönne. Persze ki ismeri ezt az esztétikában? Szinte csak egyetlenegy gondolat emelkedett ki a kongresszuson egyetemesen: ha már nincs módszere az esztétikának, mondották többen, legalább próbáljuk megkeresni a helyes módszert, vagy még előbb állapítsuk meg, hogy van-e egyáltalán esztétikai tudomány. Ó, mily jellemző egy tudomány kezdetlegességére! Egy tudomány, amely igazán létezik, fényűzésnek vagy bolondságnak tartja azt a kérdést, hogy meg lehet-e őt csinálni, és ha igen, hogyan. Az esztétikusok kongresszusán véres komolysággal ez volt a legfontosabb probléma: kell-e ennél jobb jellemzés?

Az azonban igaz, hogy a primitivitását jellemző főkérdésben mégis előbbre jutott a kongresszus. Kiderült, hogy milyen igazuk van a kísérleti esztétikusoknak, mikor egészen egyszerű jelenségekből akarnak kiindulni és nem komplikált művészi hatásokból (noha éppen az esztétikában a feltételek egyszerűsítése veszélyes is, mert a túlontúl egyszerű tárgy megszűnik a tudomány tárgya, megszűnik szép lenni). És hogy mennyire nincs igazuk, mikor empíria alatt csak másoknak, az ún. kísérleti személyeknek a tapasztalatait értik, de a magukéit nem, s mikor a szépérzésnek csak a tárgyi feltételeire vonatkozólag gyűjtik a tapasztalatokat, a lelki feltételeket ellenben alig figyelik. Kiderült továbbá, hogy mint más tudományoknál is, egyes "érdekes kérdések" szinte involválják a valószínűleg leghelyesebb módszernek önkéntelen alkalmazását, és hogy éppen ezért ezek a legmesszebbre vivő, a legérdekesebb kérdések. A legfontosabb tanulság pedig talán az volt, hogy az esztétikában a csak most nekiinduló experimentálásnak olyan rengeteg nagy az anyaga, amelyet földolgozni tisztán ezzel a módszerrel majdnem képtelenség. Az embereknek millió szépérzésük van, és hány millió ember él egészen különböző feltételek között, nem is szólva róla, hogy minden egyes érzés analízise, és ezeknek az analíziseknek az ellenőrzése mekkora nehézségekbe ütközik! Noha az igazságra való ráhibázás nagyrészt szerencse dolga, mégis azt kell mondani, hogy igenis, egy szerencsés intuícióé lesz az esztétika jövője.