Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Kaffka Margit: Szent Ildefonso bálja

Kaffka Margit: Szent Ildefonso bálja
III.

A kék baldachinú batárban tért magához ismét, feje az idegen lovag vállán pihent. Oly jó volt így! Hogy volt? Merev rokolyái nyűgét, páncélfűzője szorítását sem érezte, mintha levetette volna őket. Minden egyszerre felolvadt, megkönnyült testében, lelkében. Valami drága biztonság sugárzott rá jegyese lényéből, és jólesett, hogy kinn zúgott a januáriusi szél, és hideg eső verte a kocsi rojtos, nehéz függönyét. Úgy volt, ahogy a kicsi, gyenge madárkák megbújnak zivatar-időn puha fészkükben... Isten kebelén.

Félig tán álmodta a várost, amint az éjszakában mögéjük suhanva elmaradt. Vágtatva hagyták el a főutakat, templomok és kastélyok árnyai tömören tünedeztek és múltak el előttük, mint a káprázat. A katedrális tornyáról színtszóró lámpások világítottak ki a ködbe. Isabel sietve keresztet vetett, de észrevette, hogy jegyese szomorúan elfordította arcát a templomtól. Mindjárt azután úgy tűnt fel, hogy a mórozók apró házai közt robognak, a fegyveresek, nyergesek, üvegesek szűk és dohos utcáin át. Most a zsidók negyede rémlett, egy sarkon állt még a bitó, ahol nemrég Samuel Ben Meijr Halevy rabbit kivégezték a kereszt nevében... Most a Mártonhídján robogtak át, s a víz tükréről visszaködlött a felhős éjszakai ég... Végtelen!... Messze!... Halál!... Most érték el az északi puertát! Az őrök felmozdulnak, de a fehérköpenyeges ifjú a bakon megereszti a gyeplőszárat... Túlmentek a falon, völgynek kissé, majd oldalútra tértek szilaj vágtatásban. Múltbaveszett... eltűnt a város.

A menyasszony felkapta fejét egyszerre, és szemében hagymázos rémület tükrözött. Üldözők zaját hallotta messziről. Nyomukban vannak! De lovagja nyugtatón tette kezét a lány szőke fejére, és minden elcsöndesült. De hiszen nem magáért félt, hanem őérette. Ha elfogják, kínpadra feszítik, megölik! Azt, aki mindenkinél jobb, igazabb, ki tisztább, mint a gyermek és öregebb, mint valamennyi bölcsesség! A Próbált Embert... a szentet!

- Valamikor sírtam miattuk! - szólt akkor a fiatal férfi, és lehajtotta fejét. - Most már tudom, hogy át kell menniök valamennyi útján a sötétségnek, hogy a pokol tornácáról nincs visszatérés. Most már tudom! Isten sem rövidítheti meg az Időt! De anyáik kínban és szerelemben foganták őket, és az asszonyok kínnal és szerelemmel szeretnek mindhalálig, hogy legyen folytatója az útnak és harcnak. Az időben van a megváltozás, a bűnben van a vezeklés, és mindnyájan ahhoz járók vagyunk! De eljön az idő, mikor a férfiú elhagyja az asszonyt, és az asszony elengedi a férfiút, és az ember fiában feltámad a Tiszta Ember. Ez lészen pedig amaz Utolsó Napon, mely az Isten megváltását jelenti a Világtól, az Atya megszabadulását a Fiútól! Akkor mindenek megtérnek Őhozzá, mert a világ minden útja körben vagyon, és ahonnét elindult, oda kell teljesednie!...

Valószínűtlen, vad éjszakai tájon száguldottak keresztül, sziklás és kietlen, puszta vidék rémlett és ódon romfalak csonka árnyékai, mint rettentő csatákban elpusztított városok. Az ég vaksötét volt, szörnyű szél sírt és vonított ismeretlen szakadékokból, és az ég fellegei rettentő távoli némasággal rohantak száguldva, és egyre sűrűbb feketeséggel tornyozódtak a magasban. És újra hallatszott az üldözők zaja, hajtóebek csaholása, dühödt, emberi kiáltozás.

- Uram! Elérnek... megölnek téged! - sikoltott a menyasszony, és kihajolt, hogy visszanézzen. Borzalmas, ingoványos tájék feküdt előttük, halálszemű mocsarak útvesztő feketesége.

- Anyám vagy-é te, hogy a testemre van gondod? - szólt a lovag megint bánatosan. - Miért féltesz? Így nem követhetsz engem!

- Mond, mit tegyek, uram! - könyörgött a leány.

- Ne érettem akarjad magadat, hanem magadért!

- Nem bírom! Asszony vagyok, mátkád, leányod, asszonyod, anyád! Válts meg engem!

- Nem lehet a lelket kívülről megváltani! Isten nyomorultjai ti, világ sebesültjei, szegények! Minden átok a ti véres, tépett öleteken, asszonyok!

- Mit tehetünk?

- Még nem jött el az idő! Még kell, hogy életre-szeressetek bűnt és halált. Öletek által kell, hogy Isten vezekelje a világot. De asszony fogja megtörni a kígyó fejét!

- Uram, de hát én? Én?...

- Ha legalább ezt a szót nem adatott volna tudnod, szegényem! - felelt kimondhatatlan gyöngédséggel a férfi. - De ezt kell kiáltanod kétségbeesetten és hasztalan, mert, bizony mondom, nem vagy te egyéb, mint a szánalom, amivel a szemedbe nézek. A szerelem!...

A hintó rettentőt zökkenve oldalt billent és megállt. A fehér kocsislegény a bakon, köntöse bő ujjába süllyesztve összefonta két karját. Mocsaras kátyúba fordultak... kerék törött... nincs tovább! S az üldözők zaja most egyre rémesebben, egyre közelebbről hallatszott - most már több irányból, mintha visszhangja verődnék.

- Mentsd meg magad, szerelmem!

- És te?... Itthagyjalak?

- Mentsd meg magad!

- Igen, igen! Ez a te lelked szava, a fél-lélek szava a másik feléhez. És talán mégis ebben van megváltásod! Csak én emelhetlek fel, de előbb magamnak kell szállanom. Azért kell elválnunk most. De visszajövök érted, mert a világ minden útja körben megyen.

- Akkor mindig együtt leszünk?

- Akkor örökre egyek leszünk Istenben.

A leány kitekintett, és apró, fénylő csillagok sorát látta a sötétség mélyén. Égő lámpások voltak, szelíd, bánatos, piciny világaik úgy közeledtek kanyargó sorban, mint testvérlelkek biztatása a vándorúton.

- Szerelmem, ne hagyj el! - zokogott hirtelen, eszelős felrémüléssel a leány.

- Ki tudnád-e inni az én poharamat? Vezekelned kell még, hogy rálelj az útra!

- A te utadra?

- Önmagad útjára, mert csak az vezet hozzám!

- De elhagysz?...

- Magadra hagylak?

Akkor a nő kitárta karját, hogy átölelje, magához szorítsa, lázas ajka csókjával lefogja, hogy ne szabadulhasson. Már nem értette, hogy mit beszél, mert csak ezt akarta, és nem volt benne többé gondolat. De a férfi visszahárította magasba emelt keze egy intésével.

- Ne érints engemet! - mondotta szelíden, mint Magdalénának egykor. - Még nem jött el az idő!...

És akkor a leány meglátta sápadt, áldó tenyerének szeggel vert, véres sebét, a stigmát. És egy pillanatra láthatta dicsőült bánatú, gyönyörű arca körül a glóriát... A bakon ülő szolga bőgallérú, hószínű köpenye meglebbent vállán, s olyan volt, mint nagy, fehér angyalszárny. A következő pillanatban sötétség vette körül és sívó magány.

De az apró, távoli mécsesfények testvéri bánattal szelíden hunyorogtak felé, közelebb jöttek, szétváltak, körülvették. Sötét köntösű, ismeretlen apácák tartották a lámpákat, mint az Írás amaz okos szüzei, kik megőrizték az olajat, s a vőlegényre várnak a homályban. A zárda fejedelemasszonya álmot látott az éjjel... Most megtalálták a leányt, új testvérüket, körülvették, karjukba emelték, némán magukkal vonszolták. S a kolostor sötét kapuja dörögve zárult be utánuk.