Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám
Andrássy Gyula gróf pártalakítását ideje volna nem nézni sem a mai többség, sem a mai kisebbség szemével - még magáéval a pártéval sem, mely így összealakult. Sokan azt mondták: hiba volt, mikor Andrássy a Khuen kormányalakításakor az alkotmánypártot feloszlatta. Nem volt igazuk - a párt feloszlatása egyformán volt okos és emberséges cselekedet -, okos, mert a kincstári kerületeket, hatalomról lekerülve, a párt okvetetlen elveszítette volna, s emberséges, mert elviekben akkor az új többség induló programjától az alkotmánypárté oly kevéssé különbözött, hogy nem volt szabad e csekély különbségért az embereit elütnie a hatalomban való részesedéstől. Andrássynak viszont igazán nem ártott a splendid isolation, melybe így visszavonult. Ebben a magánosságban nőtt olyan tekintéllyé, amilyen kevés ellenzéki volt ebben az országban. Ebben a különállásban fejlődött egyénisége olyan vezérivé, aminő a koalíció kormányviselése alatt nem volt. Tudása, gondolkodása, és, ami szónoknál és publicistánál nem utolsó dolog: előadó művészete ezalatt teljesedett oly megejtővé, mely különösen az utóbbi másfél év alatt kifejlett, s már szorgalomra és sokoldalúságra is imponáló publicista művészetét méltóvá teszi - s éppen egyik legelhanyagoltabb mezőségén - magyar irodalom korszakos újabb kivirágzásához. Egyszóval: Andrássy nyert az alkotmánypárt feloszlatásával, s emberei nem vesztettek vele, s az elmulasztott haszon, mint most meglátszik, valójában befektetés volt, mely most mint egyenes nyereség virágzik ki az ország számára. Ha az alkotmánypárt megmarad vala: a közös balsors szorításával sodródik bele abba a magyar ellenzékiségbe, melyre, a nagy szám túlnyomásával, a negyvennyolcasság, tehát az irrealitás, a kormányképtelenség s ezzel az illetéktelenség, nyomja rá bélyegét. Míg most, mikor Andrássy szabadon, kötetlen kézzel alakíthat ellenzéki pártot, szabadon és kötetlen kézzel emelheti a magyar ellenzékiséget arra a fokra, amelyre ő, Andrássy, az utóbbi évek politikai iskolájában felfejlődött.
A program, melyet az új alkotmánypárt tár az ország elé, bizonyára értékes. Erős gazdasági és szociális einschlagja egészen újszerűvé teszi a még Szilágyi-féle formulázásban is hagyományosan táblabírói magyar politikában. De a program - bármily értékes és becsületesen vallott - visszaszorul jelentőségében magának a pártalakításnak kettős jelentősége mellett. A kétfelé való őszinteség mellett, mely a magyar ellenzékiség történetében egészen újszerűvé teszi.
Az egyik őszinteség: a teljes szakítás a negyvennyolcas ábrándossággal vagy képmutatással. A férfias szakítás azzal, hogy a magyar ellenzékiségnek tudatosan hazudnia és komédiáznia kelljen, s ezzel magának kelljen magát devalválnia. Amit Andrássy mondott egyszer a királynak - azt, hogy: felséges uram, negyvenkilencességbe még belekényszerülhetek, de negyvennyolcas sohasem leszek: az most a magyar ellenzékiség platformja is. Forradalomba lehet szorítani az országot, de amíg nincs forradalomban, addig azon az alapon csinál politikát, amelyen valóban áll. Mikor Andrássy a függetlenségi párt legértékesebb férfiait megnyerte a maga hatvanhetes pártjának, s a párt lefelé való népszerűségének megszerzésére negyvennyolcaskodó komédia helyett szociálpolitikus követeléseket írt programjába: megváltotta a magyar ellenzékiséget a hazugság, a parasztfogás s egészben véve a tehetetlenség kötelességétől.
A másik őszinteség, mely az elsővel egybefügg: Andrássynak az a határozott vallomása, hogy ő és az új párt igenis törekszik a hatalomra, és ahhoz szabja politikáját, hogy hatalomra juthasson. Ez szakítás azzal a hagyományos komédiázással, mely, igaz, a negyvennyolcnak komédiázásából kötelesen folyt: hogy az ellenzék akkor becsületes és önzetlen, ha irtózva fordul el a hatalomrajutás kísértésétől. Ez, ha igaz, a legsúlyosabb kötelességmulasztás s vétek a parlamentarizmus ellen, melynek, mint állítják, Magyarországon s a magyar nemzet élete körül még több a hivatása, mint bármely más hazában. S a magyar külön viszonyok szerint vétek az emberek egyéni érdeke ellen is. Még a legnagyobb rend, tisztaság, erkölcs és jogtisztelet idején is úgy lesz, s igen sokáig, hogy Magyarországon csak egy pénzforrás van: az állam, s csak egy mecénás, aki juttat: az állam. Elesni a hatalom reményétől itt annyit jelent, mint elesni a boldogulás lehetőségétől, s ellenzék, mely hatalomra jutni nem akar, embereket jelent, kik maguk ítélik magukat éhezésre s kilátástalanságra. Ebből csak anarchia és nihilizmus következhetik - aminthogy, nem kell sokat magyarázni, a magyar ellenzékiség végzetszerűen ebbe is sodródott a negyven év alatt, melynek során az volt a jelszó, hogy az ellenzéknek önzetlennek kell lennie, s ezt azzal mutatja, hogy nem kér a hatalomról. E második átok alól is feloldja a magyar ellenzékiséget az Andrássy pártalakítása, mikor lehetővé teszi a parlamenti váltógazdaságot, minden akadályt eltávolítván az elől, hogy az ellenzék, ha többségre jut, zökkenő nélkül átvehesse a kormányzást az eddigi többségtől. Ezek, ne becsüljük alá, forradalmi jelentőségű változások. Ilyen jelentősége nem volt semmiféle ezelőtti hatvanhetes ellenzéknek, még magának az Andrássy régi alkotmánypártjának sem. S ezért nyereség e pártalakítás az egész ország számára, minden szempontból, még annak a többségnek szempontjából is, melynek uralma ellen az első komoly s viszont a lehető legkomolyabb kesztyűfelvétel.