Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XIV.

A tavaszt játszó, csalfa ragyogású tél derült ege alatt, a kúpos tornyokkal szaggatott, csipkés tetejű városfalak között zajossá vált újra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a lovon, hintón, gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek, darabontok zajosan hetyke, némán büszke nyüzsgése elől alázkodva állt félre, kapualjba, fal mellé a burger, akinek vaspántos ládáiba halommal hajtotta az aranyat az országgyűlésre sereglők zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A szállásokon, palotákban folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel, s gyarapult az izgalom. Katolikus és protestáns, császárpárti és jó magyar, erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben úszó, békét áhító és pallosrengető, nádorválasztást sürgető és királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta, dúsgazdag és más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó, fondorlatos eszű és nyílt szavú, nagy államférfi és politikai szatócs naponként változó csoportokba verődve munkált a maga igazán az indulatforraló és pénzfogyasztó haszontalan várakozásban. De a császár csak nem jött. A rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe fúló lakomák zavaros kis piszkos hullámai közül úgy magaslott ki Zrínyi saját maga előtt, mint a szirt. Nevette, hogy majdnem minden zászlós palotában volt egy-egy kis nádortojás: itt a betegmájú Nádasdy figyelte vendégei arcát, ott a büszke, duzzadó önérzetű Forgách tartott szinte minden nap a kupáit ürítők előtt kéretlen nádori programbeszédet, emitt Csáky ült méltóságos, szűkszavú hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás Wesselényi mozgékonysága ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal, tréfált a nevetőkkel, kesergett a busongókkal.

- Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! - csapott le a tűnődő Zrínyi az önjelöltek mindegyikére.

Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan egy arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.

- Palatinus léssz! - súgta hamiskásan remegő hangon Nádasdy fülébe. - Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak melletted! - rázta meg keményen Csáky kezét. - In secreta confidentia, szt! mondom, az te kosaradban szedem az palatinusság eprét - ölelte át túláradó bizalmassággal Forgáchot. - Ha palatinusság locumtenense nem maradhatok az országháborító és eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített aranyalmát, fiam! - veregette meg őszinte pártfogással kedvelt Wesselényije vállát.

De a császár nem jött.

A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat, s vele vitte az urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az érsek és a personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az uralkodót, mikor jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a költekezést, a medve bőrére való ivást, remények megcsappantak, s az udvar huzavonája mögött nem jót sejtettek. A bosszús urak mind hangosabban hangoztatták gravámeneiket, s a kiszivárgott hírekből megsejtvén vagy nagyon is jól tudván, hogy a királyság kérdésében is készül valami, csak annál jobban megkötötték magukat, hogy a nádorválasztás dolgában nem engednek. Lippay, mint a finom hőmérő, mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát, s végre aztán február utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék, hajók, csónakok jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb irányában a parton kesztyűs kezű, nagy szavú, goromba német ingenier parancsolgatott. Vontatottan szállt a kiáltás a vízen, s lassan sorakozott egymás mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete ladik. Készül a hajóhíd, most már csak lejön!

Egy nap aztán császári társzekerek hosszú raja kapaszkodott fel a várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott, sápadtra éjszakázott minden rendű és rangú udvari népség. A vár ablakai sarokra nyíltak, s a kéményekből fölszállt, ki tudja, mióta, az első füst.

A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl merengéséből. A házak zászlót tűztek magukba, az ablakokból szőnyegek ereszkedtek alá, a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét koptatták a bástyákon, parti füzeken. A városban minden magasabb pont emberfejektől göndörödött, hadonászó karok kígyótengerével hullámzott. Az utcákon, mezőn kíváncsi nyüzsgés fejfájdító, szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt buffanó ágyúdörgés rezegtette meg, s hangja búgó visszhangot vert az emberajkakon. A folyón túl elterülő síkon föltűnt a menet. Mint valami nagy sárga foltokkal telehányt, színes rongyocskákba hempergett óriási kígyó kanyargott a sáros mezőn a hajóhíd felé. A Hainburgig üdvözölni előrement országgyűlési küldöttség rúgtatott legelöl. A futó felhők mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró színes villámocskát szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos lószerszámjaikról. A sólyomszárnyas, kócsagos kucsmák, libegő menték, párduckacagányok után előre feszülő, hosszú, karcsú trombiták recsegtek nagy német kalapok alatt, duzzadó arcokhoz tapadva. Aztán végeérhetetlen méltóságos, kettős libasor: futárok, lovászok egy-egy szerszámozatlan vezetéklóval. Hámnak feszülve három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és kocsis, s magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli hintóban egy német úr. Mögötte újra hat ló, nagy kalapú, hosszú hajú, köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, színes hintótető, alatta büszke német úr. Újra ló, nagy kalap, hintótető utcán, mezőn, hídon s messze a síkon...

- Kicsuda ez? - kérdezte valaki a tömegből.

- Tudja az rosseb! - felelt az oldalához nyomott szomszéd.

S a főherceg első miniszterének, Portiának nagy csontos, hosszúkás arca és utolérhetetlen gőggel meredező hosszú nagy orra, büszke bajsza vonult el előttük a hintó üvege mögött.

- Nem látja kegyelmed? - magyarázta egy világot látott lovász a vár tövében -, spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ követ lészen bizonnyal, hehehe!

A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát, sorra mutogatva a hintóbeli urakat:

- Il Cavallerizzo maggiore dell'Arciduca! Camerieri, consiglieri!

A hintósor lassan vonult.

- Il primo ministro di Sua Maest! Evviva, evviva! - ordította most, félénken vagy rosszkedvűen motyogott vivátoktól követve.

A handabandára odatekintő Auersperg kövéres, négyszögű arcában kegyesen mozdult meg a külön dombocskaként hegyesedő áll, kifejezéstelen kis álmos szem.

Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva fejük fölött.

- Trombetti, timpali! - örvendezett most már magának az olasz ujjaival castagnettázva.

A ficánkoló lovú, csipkés urak szaggatta hosszú hintósor csak vonult, vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá csappant a kerékforgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A császárné hosszú loknijai, kedves mosolya, különösen finom kísérete sem érdekelte már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zajú búgás közepette kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe, s egy helyben libegett, mint leszállni tétovázó színes madárcsapat. A raj s a búgás elült, s idébb rebbent fel újra kalap, kucsma, hoch és vivát! Fegyverük csillogó, szeszélyes élét váll fölött hátrafeszítő, födetlen hosszú hajú, palástos gyalog alabárdosok hosszú két sora közt középen jött lassan, méltóságosan a császári hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája, ritka kis szemöldöke, szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, ványadt arca, hatalmas állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek volna, intett, bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót főherceg sima, alján szétkunkorodó hosszú haj keretezte papos, fagyos arca: széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszú pillájú nagy kerek szem, tág nyílású nagy orr, csupasz, duzzadó ajak. Sírba hajló múlt és misztikus, hideg jövő.

Mintha az éljenzés mormoló vizén úsztak volna a vár felé. Durrant a mozsár, bőgött az ágyú, s a vár tornyának póznájára libegve kúszott föl a büszke habsburgi zászló.