Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XII.

Csikorgó, unt lassúsággal fordult az év kereke Zrínyinek.

Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török beütéseké is, hiába legelte a nyári sarjút a német vitézek lova törvény ellenére szegénység és úr földjén, hiába csatangolt a szolgaságot megunt jobbágy szerte a két főkapitányságban, hiába hozta meg az ősz a mirigyhalál fekete gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyűlés, irat erejéig, még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczi küldte, s mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága ficánkolt volna a nemes állat ereiben... s titkos utak nagy kerülőin, bizalmas embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél Rákóczitól Zrínyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!

Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy komoly hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a jövőről, a harci emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót derékon ölelte, s úgy figyelt föl rá áhítatosan, este az ölébe ült, s meleg ujjacskái a szőke hajba nyomultak. Zrínyi, míg keze szerelmesen simogatta végig-végig az asszonyt, nyugodt latolgatással beszélt:

- Hát kicsuda?... Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel minden dolgokat felérnek, de viszont, ha az az ű bölcsességeket operatióra avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit véghez vinni! Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám tudománt nem ad néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony csak ország nélkül való palatinusság-halászó csúnya beste kurvafia, mert tudna szolgálni, ha az privatum commodum be nem kötné néki az szemét... Aranyborjút imádók, kit mi hogy nem nyalunk környül, az az baj! Baj? Sehogysem! Baj az kukaság némának! S ez uraknak, Mária, tudod-é, kicsuda az istenek? Érsek! Ű az forrás, s bizony minnyájan tűle infectusok, merthogy ha az forrás zavaros, lehetetlen, hogy az patakja tiszta légyen. De mocorog még Puchám is, az Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való adulatióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban az fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczi szerezzen néki az elhalt palatinus helyében egy császár mellett való belső, magyar-szerető (hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes Cristoforus Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember nincsen, és igen hamar nagyobb állapatra mégyen... Az ki hol bízik, ott hízik!

Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe menekültek, s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani, Frostall, az egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái, reggel és este fény és homály játékos kergetődzése, a török rém dajkamese, halmos Zágráb mozgalmas gyűlése a felgyulladott ájer táncoló délibábja... de a palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal simogatta a jelent.

Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a másik mellén remegett, szólt volna, de szavát elfogta valami. Hirtelen csak fölugrott s az ajtónak tartott. Zrínyiben bánatos emlékek rémlátása viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón érte utol.

A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett körül, de Migliani mosolyogva intett a kezével:

- Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások szerént, hogy ihon-e, megkezdém az földi életet.

Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait: persze, hogy persze!

Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát szégyenletében ura elől. Zrínyi ideges, kíváncsi örömmel vonta magához a húzódozót:

- Mastan mán... ugy-é, Mária... bizonyosan...?

Mária rátekintett, s csak szempillája rebbentette az igent. Zrínyi belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes, misztikus műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott vágya igazolását keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé enyhült féken fogott szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába susogta:

- Te... te... te!...

S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé.

- Nem arra, Miklós! - szólt bizonytalanul Mária.

- No, kicsin? - tudakolta gyöngéden az asszony kívánságát.

- Éhes vagyok!

Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak között, s nem állt meg benne a boldogság együgyű tréfája:

- Mán is válosztgat!

- Aber, Niki! - duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony.

Az ebéd után nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében Zrínyi is letette a tollat, s fojtott izgalma addig figyelte a könyvesház kályhája mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló Máriát, míg egyszerre csak cselekedetre éhesen ébredt benne a most már ivadéka jövőjén aggódó tetterő:

- Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban ülvén álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok követi reád adják votumokat, az fejedelem s az öregbik fejedelemasszony követi szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok nemkülömben... De oly bizonyos-é, hogy ű fölsége candidatusok köziben tészen téged? Vajon nemzeted, esztendeid, készséged, cselekedettel tett bizonyságid, hazádhoz való szereteted s az fejedelem assistentiája maguktul végben viszik az dolgot császárnál? Ki tudja?

Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni. Lippay pedig, bár hetet-havat ígér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt, Forgáchot, de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte keveri a mérget.

- Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral, gratiával és practicával osztatik, veszett respublica az! De nem az-é az miénk? Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod néked, kirül mind az község tudja, papnak, németnek nem nagy barátja vagy? De Zrini vagy! Személlyed nem numerusnak végiben biggyesztett cifrát érő!... Latorság volna! Latorság, jó, jó! De meglehet! Mit téssz akkoron? Kinek fülére csimpajkodol rágván, mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán koponyádat vak magabízásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy Bécsben! Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy falnak ne állassanak!

Izgatottan várta a híreket, amelyek általános zavarról, fejetlenségről beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és karok kívánták is a gyűlést, mert nádort akartak, féltek is tőle, mert kiszivárgott, hogy Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az örökletes királyság kimondását. A folytonos mámorban úszó Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi megbízás érdeklődött a Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy megtartsák-e a gyűlést, vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az ingadozó udvar végre mégiscsak amellett döntött, legyen hát gyűlés: a nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben megkéstek, eltévedtek, s részben a kancellária pennájában maradtak a meghívók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a meghívók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével, s a Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.

- Soha illyen alkalmatlan készületet az gyűléshez nem láttam! - mordult fel Zrínyi a levelek olvasásán. - Toppanj elejbük, harsányat kiáltván, mint vadult bikának, szelédült indulattal kényedre joháznak talám!

Mária szomorúan nézte az úti készületet, de nem szólt, s csak akkor buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az istrángszíjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak, s rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló, kucsmáját lengető édes urát vitte messze útra... Kálváriára?