Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
V.

Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrínyinek a kezével intett Eusébia, hogy jól van, be fog takarózni, s míg engedelmessége jeléül nyakig magára húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre a kínos éjjeli verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában dúdolva égett a frissen rakott tűz, elnyúlva táncolt az ágy fejénél álló asztalkán a gyertyaláng, amelynek fényénél a fráj pepecselt valami kézimunkán. A pipereasztal tükre előtt nyitott födéllel állt az ezüsttel vert patikaláda.

Zrínyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig a szoba felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva:

- Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz... Röviden! Újabb beütések... igen, röviden!

Újra megállt.

- Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy dolgodra! - biztatta magát halkan, s a csöndes hang dörmögő visszhangot vert a kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most már egyenletes, nyugodt léptek hangja csattogott vissza a falakról.

Könyvesházában azért még töprengve ült a megkezdett sor előtt:

- Kit érdekel ez most? Egy fuvallat, s hogy kiesik a legnagyobbnak látszó dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát legyen római császárrá a szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc csak az egész!

Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt, és serényen siklott a toll a papíron... Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották? Mindegy! "...ennek következtében, amint alázatosan jelenthetem, a nép csapatostul hagyja el lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett vidéken megritkul, másutt megtolul, így amott nagy könnyebbséget, itt megint nagy teherrel roskasztó elfoglaltságot szerezve a szolgabíráknak." Azért azt bátorkodom ajánlani... Ne, ezt ne írd! ne ajánlj semmit, írd meg, amit tudsz, aztán vége! "Továbbá jelentem, hogy ez előtt tíz nappal, még Nagy-Boldogasszony havában, a kostajnicai török..."

Idegesen tekintett hátra az ajtónyílásra.

- Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! - jelentette zavartan, sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe.

Zrínyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát, és szótlanul megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában sietőnek szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón már szaladt a lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott türelmetlenséggel fölrántott ajtón halvány gyertyafény és béke szállt az érkező felé. De a fráj remegő ajakkal, rémület dúlta szemöldökkel állt az ágy lábánál, és ujjait nyomogatta. A gyűrött párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta elefántcsont arc s a halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek. A vastag selyempaplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test fölött. A kis udvarló leány előkötője csipkeszegélyét húzogatva állt az ajtó mellett. Zrínyi az ágy szélére ült, s izmos, vérmes tenyerével megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a fráj visszafojtott sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca lassan kipirult, s a megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve emelkedett félkönyékre, az erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni akart, de a mind bíborabbá váló arcban az elfehérült ajak csak remegni tudott. Egyik kezével az ágy szélébe markolt, a másik az ura combjába vájódott, a háta ívre görbült, s aztán elkezdett köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrínyi mellére vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével akarta volna meggyógyítani, s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé. Eusébia fuldokolva köhögött.

A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét, felrántja az ajtót, eltűnik.

Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli, letekint. Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér a sovány karon, csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés, és kimerülve esik össze a hajlékony, karcsú derék a férfi ölében. Fölemeli, visszafekteti. A lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a fonnyadt kebel halma. Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború homlok verejtékét, a piciny száj vértajtékját, aztán fölemelkedik. Csak most látja a teljes iszonyatot, szájára tapasztja kezét, s görnyedten rohan ki a nyitott ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva, kongva ébred nyomában a folyosó csöndje. Falat érve, nekizuhan s dübörögve szakad föl a széles mellből a sírás. De fölveti fejét, visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül vonító zokogást.

- Angelo! - ordítja maga elé a sötétbe. - Angelo! - másodszor is.

Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az asszonyra nézni. Hálósubáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan összegombolja, aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol véres folt. A fráj ezalatt tiszta ágyöltözetet hozott. Zrínyi az ágyhoz lép, paplanostul fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót, s leül vele a nagy karszékbe, míg a fráj gyors kézzel vált huzatot. Int a frájnak, vigyázzon rá, hozza rendbe és elsiet. A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét, belesír csöndesen, aztán kisimítja szeméből az összegyűlt könnyet és továbbsiet.

Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott viaszkfáklyával. Zrínyi már a lépcsőről elébe kiált:

- Presto, presto, Angelo! Hamar az borbélyt!

- Légrádo...

- Hát Légrádrul! S még ez órában lovas megy az zágrábi fizikusért!

Zrínyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó világosság után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra érve benyitott egy szobába, s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott, kapu csikordult s csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklyalobogás jött imbolyogva, s eső fojtotta vörös világában ember és ló mozgott. A beszélgetés hangja közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután újra csönd és sötétség. A felvonóhíd láncai csörögtek messze, majd a lázadva, de lenyűgözve lobogó fáklyaláng jött vissza lassan.

A szobában újra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertyaláng remegő füstfonálba nyúlva libegett, a habos fehér párnákon nyugodtan feküdt az elefántcsont arc, s az ágy lábánál valami kézimunkán pepecselt a fráj.

- Mingyárt jüvök! - súgta a lánynak, s lábujjhegyen lépkedve átment a másik szobába átöltözni.

Eusébia aludt, s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserépkályhában.

- Térjen kegyelmed nyugovóra! - súgta újra Zrínyi visszatérve.

A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A lány kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolatdarabkáit és ment, közben megkaparta a tüzet, s az ajtóból visszasusogott:

- Nagyságos uram, az tűz...

Zrínyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott, egy karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az alvón a selyemdunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját, nehogy a fúvásra felébredjen Eusébia, s szembe ült a tűzzel. Nézte, nézte, s gondolata a havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád felé, Zágráb felé.

Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya, akinek tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek kivágásán, sebek kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén. Keveset tudott tanácsolni, azt is elfogódva tette. Eusébia a délelőtt folyamán újra vért hányt. Aznap éjjel aztán megérkezett a zágrábi orvos is füvekkel, porokkal, tanáccsal, komolyan, és Zrínyi megnyugodva nézte a beteg körül való halk forgolódását.

Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult. Zrínyi az ágya mellett töltötte minden idejét, éjjelenként ott aludt az ágy lábánál a nagy karszékben, s nappal döbbent megadással figyelte a halál markába vergődő életet. Mindennap gondosan kikérdezte az orvost, tudni akarta minden megfigyelését, minden hozzávetését, bizonyságát, sejtését. Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan, komolyan elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról, aztán Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni orvosról, Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek fölfedezéséről, s újra Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás gyógyulásáról. Gondjait magára vehette, aki akarta, a várnagy, Migliani, Patachich, vicebánja, Orehóczy, törődött is ő vele.

Március elején az orvos megkérte Zrínyit, hívasson még valakit Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos gyakorlásban, s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az órában indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele Pozsonyba a híres Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már hallgatagabban küzdött a didergésből izzó lázba szökő enyészet és diadalmas követe, az omló vér ellen: a pusztulás mintha korbáccsal hajtotta volna ki az életet a hervadt testből, hogy csak aszú csontot és bőrt dobhasson majd ravatalra. A zágrábi fizikus mind kevesebbet beszélt a betegről, s ha szóba kényszerítette a bán aggodalma, Eusébia állapotának festéséről szinte észrevétlenül tért át a kémiára, patikaszerek készítésére, Paracelsusra, a jatro-kémia megalapítójára, szíves lomhasággal magyarázta el, hogy az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha megbomlik az arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén lázt okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és... De mondatát nem fejezte be, ahelyett visszatért Paracelsusra, a gyógyításra alkalmazott kémia nagymesterére.

Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatú fiatalember megvizsgálta Eusébiát, összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán mosolyogva kért egy kis türelmet Zrínyitől, s az öreg kollégát maga elé bocsátva átvonult a szomszéd szobába.

Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán, Zrínyié komor nyugalommal a becsukódott ajtón.

Mikor újra megjelent a nevető arcú emberke, a feszült csendet tréfával törte meg. Odaállt az ágy elé, és beszélt, beszélt, folyékonyan mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte Eusébiát, legyen nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás, a sápadt, álomtalanságtól dúlt arcú Zrínyit aludni küldte, a frájt is megfenyegette, hogy ne makacskodjék, feküdjön ő is ágyba, ő csak egy beteghez jött, s nem akarja, hogy mire az meggyógyul, másik kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás, szapora szóval alázatosan, s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért. Mikor aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha tüzét, betakarta a beteget, és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen szobában.

- Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! - súgta oda a másiknak később ablakcsukás közben -, merthogy az tisztátalan béavik mindenben, s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen szülő anyjává.

Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia, s lekívánkozott az ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e, intett a másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán, felnyalábolták a beteget, s a kamoraszékre ültették.

- Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? - suttogta döbbent hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett.

- Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! - felelte rémülten az öreg fizikus.

- Közelben vagyon az vég!

- ...hát monddsza csak kegyelmed...!

S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a két orvos reggelig.

De a dagadtra aludt szemű bánt újra csak vidám kedveskedéssel fogadta: hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is csináltak volna? elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott.

- Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod könyvesházának híre futamatot veve mind széllyel az hazában. Könyvek szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod bibliothecáját látnom. Supanich úr collega uram itten marad az nagyságos asszonynál.

Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és színes bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott bennük, bólogatott és egy szót sem szólt.

- Nézze kegyelmed, ez rézben metszett figurákkal illustrált Theatrum anatomicum-ot! - szólt most a folyton másra gondoló elmerüléssel kalauzkodó Zrínyi.

Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve tartotta, majd halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a megzavart sort, s csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz:

- Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája nem mai keletű, s most annál erősebben tört ki, mert évekig lappangva szünetelni látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó katonának a halál ellen tusakodó orvos. Az én tudományom és minden tudomány elégtelen már itt, csak két orvosság van még hátra, a szeretet s az utolsó kenet.

Zrínyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre, s hideget árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata világosságába Mors imperator.