Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Barta Lajos: A Macska-zugban

Barta Lajos: A Macska-zugban
V.

Egy-két hónap múlt el így, már február végefelé jártak. A nagy téli hidegben a fagyoskodó Komoróczy nagyon sokszor gondolt a nénikéjére, aki régente olyan nagyszerűen tudta őt bebugyolálni, hogy sohasem érezte, milyen az a hideg, mely a csontig és a vesékig megy, belehúzódik az ember térdébe, és mint valami ecetes lé, marja az arcot... Ebben a kemény télben még tragikusabbnak találta az egész életet, és még jobban meggyőződött arról, hogy elviselhetetlen sorsát csak a házasság tenné elviselhetővé. A házasságra gondolva, mindig beleérezte ebbe a gondolatba hegyfalusi nénikéje bagyuláló meleg kezét, és a leendő otthonára gondolva, mindig egy kép jelent meg előtte, azt a képet látta maga előtt, amikor egy tollas zsákba kötözve a nénike szobájában a kályha mellett a sarokban, a padlón ült és párolgó főtt krumplit majszolt. Hogy a Gedenk Böske piros fiatalsága és ezek a képek hogyan fognak majd egyesülni, erre nem gondolt sohasem...

Délután volt, és megint ott ültek a megszokott szobában a megszokott asztal körül. Az esteledő hangulat mélyén valami tragikus csend és halálra emlékeztető, szívekbe markoló szomorúság úszott. Olyan perc volt ez, amelyben különös erő van, melynek láthatatlan atomjai kivarázsolják az emberből életének mélységeit, és anélkül, hogy az ember maga tudná, hogyan és miért történt: finom és megrendült pátosszal lengik körül mulandóságát...

Komoróczy fölszívta magába a levegőnek ezt a láthatatlan elemét, ez volt az a hangulat, melybe tragikus életérzéseivel a legszívesebben elhelyezkedett...

- Itt maguknál olyan jól érzem magam - mondta -, majdnem boldog vagyok.

- Na siehst du! - szólt az öregasszony -, mindig mondom a lánykáknak: ez a rokon már egy nagy fiatalember, mégis olyan kedves, mint egy kis pubkó!

- Ha itt vagyok, mindig a nénikére gondolok. Ez a legszebb, amit önöknek mondhatok. Talán nem is fogják egészen méltányolni tudni ezt. De evvel a jóságukat akarom illusztrálni. A nénike volt az egyedüli az életben, aki énrám vigyázott és most önök. De mondhatom, a nénike nagyszerűen értett is ehhez! Sohasem volt szabad mezítláb járni, mint a többi fiúnak Hegyfalucskán, mert az ember mindjárt elüti a lábát, és az ujjáról leesik a köröm, világért sem engedett fára mászni, mert az ember leesik, és aztán kész a szerencsétlenség. A jégre, oda éppen nem eresztett. Az ember elesik, összetöri a térdét. És amit sohasem lehet elfelejteni: a nénike nagyszerűen tudott fűteni. Nem hiszem, hogy még valaki a világon olyan kellemes meleget tudna csinálni! Kisztihand! Pardon! Igazán: csak éppen nagysádék! Azért is olyan jó itt kegyeteknél! A hivatalban, ott rettenetes! az ablak bal sarkában van egy kis repedés, ott egész nap jön be a hideg. Nem úgy jön, mint az utcán a szél. A szél, az kérem olyan, mint egy nagy lepedő. Télen jeges lepedő, de nyáron vannak jó langyos, sőt forró lepedők is!... Hanem ez ott a hivatalban, ez olyan hegyesen jön, éppen, mint valami szög. Itt, pont a negyedik borda fölött, itt megy be a testembe, és egyszer azt hiszem, hogy egy tüzes szög, egyszer, hogy egy jeges szög. Az ember kapja azt a szűk fizetést, és még az életet is elveszik tőle az ilyen szögekkel.

- Ó, oh! - mondta hamis meghatottsággal Gedenk Böske -, igazán nagyon sajnálom magát, szegény Komoróczy.

Komoróczy hálás és meleg tekintetet vetett rá, és a pisze lány szemtelen ábrándossággal viszonozta ezt a tekintetet.

- Na, én segítek a bajon - mondta az ötletnek örülve Anna -, majd varrok magának valamit a hideg ellen.

- Mit tetszik varrni? - kérdezte szenvedő, de kötelező önfeláldozással Komoróczy.

- Majd meglátja, mit varrok!

- És tetszik gondolni, hogy az segít majd a szög ellen?

- Veszek egy darab vastag, meleg flanelt, azt is kétszeresen veszem, kiszabom olyan formára, mint egy tarisznyát, varrok rá köperből egy nyakbavetőt, és aztán a nyakába akasztja, az ing alatt, úgyhogy a flanel épen ott lógjon, ahol az a szög a bordák közé megy, és aztán vége lesz az egész szögnek.

- Azt tetszik gondolni? Csakhogy az ing alatt nem lehet.

- Miért nem lehet?

- Mert tetszik tudni, hiszen el is mondtam már! - a tüdőmre nagyon kell vigyáznom, én trikót is viselek!

- No és aztán! Fölhúzza a trikó alá!

- Miért nem a bőre alá varrsz szegény fiúnak egy tarisznyát! Miért hagy magával így viccelni? - fordult Komoróczyhoz Gedenk Böske.

- Csakugyan! Egy kicsit, azt hiszem, komikus lesz!

- Ugyan ne nyafogjon! - tört ki a mellőzöttség haragja és az egészséges nyers jóakarat Annából -, hiszen az a maga baja, hogy úgy lelógatja mindig a fejét, mint valami beteg pulyka.

- Jesszusom! - csapta össze kezét Gedenkné -, már megint ilyen gorombaság! Na ez te vagy! Das bist Du!

Komoróczy Böskére nézett, segítséget várt tőle.

- Ugyan, ne lamentáljanak! - kiabált Anna -, egyszer csak meg kell mondani neki, ha az ember igazán szereti. Nincs magának semmi baja, csak éppen hogy a kedves nénikéje agyonbugyolálta, attól olyan, mint az éretlen szilva. Tudom én istenem, hogy embert csinálnék magából! Egy kis hideg víz, édes barátom! Egy kis szél! Semmi trikó, semmi dupla talp, meg tudom is én, micsoda frász! Csak én lennék a maga felesége, majd embert csinálnék én magából!

Komoróczy fölállt, tragikus szomorúság ült az arcán, és függött a hosszú, petyhüdt vonásain: Jézus Mária! - mondták a vonásai -, ilyen szörnyű nő!

- Bocsássanak meg! - mondta aztán -, de ezek után, azt hiszem, el kell mennem... Ahol így bánnak velem, és semmi tekintettel sincsenek az ember egyéni méltóságára!

- Fenét kell elmennie! - harsogott Anna. - Azért, mert én megmondom az igazat? Azt hittem, hogy már százszor megunta ezt a buta tespedést.

- Hiszen, igen, igen! - szólt némi engesztelődöttséggel Komoróczy, mert néha csakugyan gondolt erre, de olyankor mindig ijedten fordult el ettől a lehetőségtől, mert úgy érezte, hogy a vakmerő gondolattal még megbántja végzetét...

- Hová menne? - lépett hozzá Gedenk Böske is, és úgy tudott a karjára lógaszkodni, hogy a mellével végighúzott a hátán. - Üljön le rögtön!

- Az Anna - magyarázta Lujza, és ő is a vállára tette a kezét, az ujjaival halkan, mint a lehelet, mintha nem is volna igaz, és mégis asszonyosan érintette Komoróczy arcát - ezt nem úgy gondolta. Neki csak a természete az, hogy úgy beszél, mint egy őrmester. Magának azonban igen finom kedélye van, és ezt ő persze egyáltalán nem tudja honorálni. De én meg tudom magát érteni!

Komoróczy hagyta, hogy a két leány leültesse. Pillanatnyi várakozó csend támadt, akkor bizonyos ünnepélyességgel és egész különös nekikészülődött modorossággal megszólalt:

- Mert önöknek kérem, talán nincs is egészen fogalmuk arról, hogy az embernek mennyit kell adni az egyéni méltóságára! Ha az ember csak a jelenben élne! Az ember a múltban, az őseiben és a jövőben, a gyermekeiben is él... Ez az igazi tízparancsolat, amelyik azt mondja. harmadíziglen, negyedíziglen, tizedíziglen! És erre nagyon kell vigyázni! Különösen az olyan esetben, mint az enyém. Az én egyéni méltóságomnak az alapja: az őseim szenvedése. Mikor Eperjesen Karaffa, a vérszomjas vámpír uralkodott, az én egyik ősöm, Bezzegh György irtózatos halállal halt meg. Ott állt a vérpad Eperjes piacán. töméntelen nép vette körül, mindenki szánakozott, siránkozott. Az ablakból nézte az egészet az ördögök kutyája: Karaffa. A vérpadon ott álltak piros ruhában a hóhér és az utálatos legényei. Fölvezették szegény ősömet, az ősz Bezzeg Györgyöt, hogy kivégezzék. De nem egyszerre ölték meg! Hanem előbb levágták a bal kezét, azután levágták a jobb kezét, levágták a bal lábát, levágták a jobb lábát. Csak azután tették a tőkére a fejét. Már el akarták vinni a vesztőhelyről, de akkor tajtékos fekete paripán egy lovas érkezik. Már messziről kiált, de nem értik, hogy mit mond? A levegőben forgatja a kardját, sarkantyúzza a tajtékos fekete lovát és úgy kiáltoz. Végre keresztülveri magát a tömegen, mikor a vérpadhoz ér, föláll a nyeregben, és úgy tudatja a hivatalos személyekkel, hogy pénzt hozott: meg akarja váltani az apja szívét. Ez a lovas Bezzegh György fia volt. Az édesapja szívét aztán odaadták neki, azt hazavitte, otthon elégették a szívet, és a hamvát egy urnában őrizték... Tetszik látni: ilyen dolgok vannak a múltban! Az embernek a szíve folyton terhes ettől a múlttól. Az ember nem alázhatja le ezt a múltat avval, hogy az egyéni méltóságához nem illőn viselkedik, vagy eltűr olyan bánásmódot, amely ezt a méltóságot sérti. Az ember a múltjának és a jövőjének tartozik evvel!

Anna és Gedenkné sírt. Anna mindenáron kimutatta egyébként őszinte meghatottságát és könnyeit, Komoróczy maga is sírni kezdett, és finom mozdulatokkal törölgette szemét. Lujza is meg volt rendülve, a szív, amit hamuvá égettek, ez az élete mélységébe hatott. Csak Gedenk Böske nem volt meghatva. A képezdéből a történelemtanárát látta maga előtt kusza szakállával és bortól vörös orrával, aki diszkreditált mindent, ami hagyomány. Buta és vidám kis dolgokra, amik ördögien csiklandozták kedélyét, rikoltó kontrasztokra gondolt. Hirtelen kikapta a retiküljében levő iskolai munkának készült hegyes, fehér bébésapkát, és ráhúzta Komoróczy fejére. Most még a sírók is elkacagták magukat: Komoróczy a történelmi pózzal úgy állt ott, mintha fehér habbal öntötték volna le fejét...

- Ez nagyon brutális volt! - mondta aléltan. - Ez nagyon durva volt! Ennél rettenetesebb dolog nem történhetett volna velem.

Nem is tudta hamarjában, hogy mi bántja jobban? Az, hogy Gedenk Böskében ilyen rettenetesen csalódott, hogy szerelme, házassága, boldogan kirajzolt jövője, de különös vaskossággal maga ez a lány pottyant a földre, mint ahogy az alma kiesik a kendőből, mely hirtelen elszakad.

- Önök - mondta - most már látom, csak gúnyt űznek belőlem! - megint fölállt, és most vad és keserű fájdalommal lelkében, görcsös, belső zokogással el volt szánva arra, hogy elmegy. - Ezek után igazán...

Ebben a felfordult pillanatban fölébredt az öreg Gedenk.

- Das Luder! - kiáltotta el magát, de aztán ráeszmélt a valóságra.

Komoróczy most is mindenekelőtt az illendőségre gondolt, az öregember felé ment és kezét nyújtotta neki.

- A! habe die Ehre! Hogy tetszik lenni? - kérdezte Gedenk. De nem várta be a feleletet, hanem a dohányzacskója után kutatott.

Gedenk Anna még törte a fejét, hogy mit tegyen, amivel megbotránkozását és ragaszkodását kifejezze, hogy most, amikor Böske ígérete szerint lefricskázta fiatalságáról ezt a beteg csigát, meghódítsa magának. De Gedenk Lujza már odament Komoróczyhoz, belekapaszkodott a karjába, és a testével egészen közel ért a testéhez:

- Nem látja, hogy heccet csinál magából! Semmi érzése sincs a bánat és a méltóság iránt. A tradíciókhoz még kevésbé. És tanítónő akar lenni! De ha nem akarja azt, hogy én nagyon szomorú legyek, akkor csak maradjon szépen itt nálunk!

- Az nehéz dolog lesz ilyenformán. Nehéz dolog! - szólt, és nem tudta, hogy mit tegyen.

De már jött Gedenkné, az asztalra tette a párolgó kávét, mondván:

- Csak semmi háborúság! Inkább egy kis jó, finom kávécskát!