Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Figyelő

Balázs Béla: Mária évei

Kaffka Margit első regényéről, a "Színek és évek"-ről megállapították, hogy a kisvárosi pusztuló gentry életére világított rá, és evvel új rétegét ásta fel ennek a mi magyar lélekbányánknak. (Véres, nagyszerű bányászás!) Állapítsuk meg most, hogy "Mária évei" is abban a talajban fülnek és fulladnak el. Úgy látszik, ez Kaffka nagy témája, legmélyebb élménye, és megíratott a "Színek és évek" alkalmával már, hogy mily nagy jelentőségű ez a téma magában véve is. Mert ami a magyar gentryvel most történik, sok háborúnknál nagyobb és világfordítóbb eseménye ez ország históriájának. Művészi témának pedig - két regény bizonysága - keresve sem találhatott volna gazdagabb életet és színesebb halált. Halálos mikrobák nyüzsgésének gazdagsága ez, és a századokra hátra és előre érző fajnak tarka emberöltőktől örökölt színei.

Az emberábrázoló művészetnek azonban két poláris témája van: az egyén és a faj. Az egymást kizáró és egymás nélkül mégsem lehetséges pólusok paradoxona feszül minden művészi emberábrázolásban. Hiszen egyénekben mutathatjuk csak a fajtát, viszont jelentéktelen, súlytalan minden alak, melynek gyökereit nem érezzük a raceban, melynek matériája nem folytatódik bele valami nagy háttér matériájába, ami mozdíthatatlanná, monumentálissá teszi. Mégis nyilvánvaló, hogy a művészi formák egyik vagy másik pólus felé hajlanak. Teszem a dráma életsokféleségből kihámozott, meztelen dialógusai szinte légüres térben rajzolják az egyént. De a fajta, a tömeglélek művészi ábrázolásának egyedüli lehetősége a nagy regényben van, ahol elég a hely a dolgok szótalan életével összefüggő millió földalatti vonatkozás megszövésére. Márpedig nyilvánvaló, hogy művészetben, valamint természetben minden elsősorban arra rendeltetett, amit csupán ő végezhet, amiben semmi más nem pótolhatja. Tehát a regénynek katexsochén feladata a race, a tömeglélek, a millió egyén és millió dolog határtalan hemzsegéséből szövődő életfluidum ábrázolása volna. Talán minden művészetnek végcélja e mindenekben áramló életfluidum éreztetése. De a dráma keresztülömleszti ezt az egyéneken, mint feszülő, izzó kürtőkön a lángot, a regény pedig szélesen ömlő folyamát festi e misztikus életfluidumnak, amelyben benne úsznak és felolvadnak az egyének.

Kaffka Margit első regénye az egyik pólus véglete felé billent el. A Színek és évek-ben a kisvárosi gentryélet levegője volt csudálatosan, szinte fullasztó sűrűségű realitással megírva. Egy társadalom életének, tudat alatti, vegetatív erőinek áramlását rajzolta meg oly intenzitással, hogy benne az egyes alakok belevesztek a típusba. Ahol legmarkolhatóbban sűrű e regény levegője, ott olvad fel benne leginkább az egyes alakok víziójának plaszticitása. (Jellemző, hogy a mellékalakok a legláthatóbbak. Mily éles például a Grószi pompás, finom profilja.)

Kaffka Margit nyilván elégedetlen volt evvel. Második regénye mintha egész új útnak elölről kezdése volna, mintha most a túlsó oldalról akarna közeledni célja felé. "Mária évei" egyetlenegy karakternek végtelen finomságokig kidolgozott rajza. Az első regényben az alakok elsüllyedtek a miliőben. Itt egy hisztérikus asszony monomániája irreálissá tesz minden miliőt, mert mindenütt saját levegőjében él és álmait proiciálja. Íme a másik véglet, mondanók. Igen, de valami kabbalisztikus csudával az történt itten, hogy Kaffka Margit magával vitte az egyik véget a másikhoz. Nincs egyébről szó ebben a könyvben, mint Mária hangulatairól, egy önmaga körül kerengő görcsös cirkulus viciosusról, mely mégis tükrözi környezetét (a Színek és évekből ismert vidéki gentry életet), mint a kis, kerti üveggolyó a világot. Ennek az asszonynak konok passzivitásáról lecsurog az Élet. Távoli hullámverése morajlik csak ebben az óriási monológban - de mégis az egész végtelen tengeré. Nagyobb, vadabb hullámú az az áradás, mely ebben a lélekben belülről kifelé tör, és nem tud kijutni. Miért? - - - A fajtája fátuma ül rajta. Mint valami óriás lidérc ködképe rémlik ebben a regényben az, amit a "Színek és évek" apró valóságokból épített össze. Egy zseniális művészi próba Kaffka Margit második regénye: egyetlen egyént rajzol, de olyan intenzitással, hogy kiboncolja benne az összes idegszálakat, melyeken a faj-ösztönök áramlásai vezetnek keresztül.

Ha valóban ott tartunk, hogy a női nem felszabadul, hogy ezentúl nem kapja másodkézből kenyerét, gondolatát, egész életét, ha ezentúl rá lesz utalva és nevelve arra, hogy a valósággal valóságosan éljen, akkor Kaffka Margit könyve a kultúrhistóriának mérföldköve lehet, legnagyszerűbb pszichológiai múzeuma a régi asszonyléleknek, tudományos teljességű, pedáns részletességű adattára, kórtana annak a megkötött, megnyomorodott asszonypsychének, melyet zárda és internátus és mindkettőnél homályosabb és fülledtebb családi odú és társadalmi korlátok tenyésztettek.

Olyan teljes, mondom tudományos értékű, minden részletre kiterjedő kórtörténet ez, hogy szinte megbontja Mária egyéni kontúrjait, és klasszikus iskolapéldává lesz. Pedig egy egészen más, külön tónusú tragédia is szövődik Mária sorsába, melyre rásóhajthatnók Ady szavait: "Ilyen bánat-folt nincs fölvarrva e kerek földön senkire, csak a fajából kinőtt magyarra". Mert talán ez szegény Mária életének és halálának egész magyarázata. Hisztériája vágyatta ki talajából, és helyét nem lelő idegen vágya tette hisztérikussá. Bizony a fajából kinőtt magyar bánata... Hát még ha csak asszony, hát még ha nem is "vállal magasb", nem is feszíti növése szét a falakat, ha csak éppen egy hüvelyknyivel nőtt túl. Odáig, ahol nem tud már lélegzeni. Nincsenek itt véres összeütközések, csak a nyakát nyújtogatja szegényke és megfullad. Milyen gyönyörű és finom ennek a regénynek a befejezése, hogy nem valami nagy katasztrófa bunkózza le, hogy nem is volt akkor különösebb oka a meghalásra - csak éppen kifogyott.

A "Mária évei" - valóságízétől terhes nyelve dacára - mégis kissé teoretikus. Nem hibája az ennek a regénynek, hanem a vállalt feladattal járó sorsa. Nem is az eseménytelenség teszi (mely itt végül is halálos katasztrófává lesz), hanem az, hogy rajzának összes vonalai egyetlen centrumból sugározvák, nincs ellene álló objektum, mely metszené, úgy, hogy még mese, még álomrealitásnyi valóságot sem érzünk sehol. Hiszen való igaz, hogy Mária monomániájának éppen ez a legkifejezőbb illusztrálása. (Milyen karakterisztikusak e regény valószínűtlen nevei: Seregélynek hívják az írót és Apostolnak a tanárt.) Mégis hiszem, hogy Kaffka Margit következő regényében legalább még egy ember lesz ilyen belülről, ilyen intenzíven megrajzolva, hogy nemcsak az olvasóval, hanem egymással is szemben állva harmadik dimenziót kapjanak az alakok.

De még ennek a - mondom nem hibának - hanem elkerülhetetlen egyoldalúságnak is kitűnő hasznát tudja venni Kaffka Margit művészete. Avval, hogy minden Mária hangulatában jelenik meg és él csupán, sikerült ebben a regényben az egész megírt világot egy síkra hozni, egy hangnemre transzponálni. Mária érzései az egész regény modelláló matériája lehetett, és ez az egyanyagúság páratlanul artisztikus hatású.

Azt az eseménytelen irrealitást, melyet e regény témája magával hoz, szinte teljesen egyensúlyozza azonkívül Kaffka Margit nyelve. Magyar íróink között nem tudok egyet sem, akinek szavaiban annyi apró valóság gurulna, nyüzsögne, mint Kaffkáéban. A pipereasztal gazdagsága ez, a gazdasszony ezer apró dolgot számon tartó leltáráé, ami végtelenül megnyugtató pozitivitás-érzést ad az embernek. És híres, pompás jelzői sem úgy hatnak, mint szeszélyes fantázia kitalálásai. Mint ahogy nem is azok. Kaffka Margit tudja a dolgok nevét. Nincs az ő finom idegzetének olyan alig rebbenő neszelése, melynek kifejezésére ő fordulatot, jelzőt ne tudna, de a hitelest, "ahogyan mondják", a nyelv vegetációjában magától nőttet. Ez is azért lehetséges csupán, mert annak a társadalomnak, fajtának, melyet tollahegyére vett, idegeibe szívta nagyszerű nyelvi kultúráját is.