Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXV.

Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus végi este nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A báljemez-ágyúk piros posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a tikkadt mocsárban ívként görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő cölöpös kávéház fabódéjára s az odább túl messze elnyúló zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint küldte Allah-hoz péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és sűrű pára ült a réteken, a városon túl, a keleti dombokon még meg-megcsillant egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán.

Az utcák deszkajáróin burkolt fejű asszonyok kopogtak sietve, mereven, egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból, mecsetekből és dsámiból hetyke sarkantyúrázással jöttek ki kurta bőrdolmányaikban, magyaros szabású birkabőr nadrágban a kanizsai végház török vitézei. Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen lépegetve, magas, tollas, hátukra csüngő végű fehér sapkával pompázó fejüket. Turbános fejű, vánnyadt arcú öregek igyekeztek görbe háttal a keletre nyíló Szigeti-kapu felé, amelynek magasra nyúló tornyában már megszólalt a katonazene dobja, réztányérja, sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős, karcsú oszlopokon könnyű tetőt hordó londsa-kösk deszkapadlóján törvénytudók, orvosok, költők korra, arcra, ruházatra igen-igen különböző kis csoportja üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi verseinek szépségein vitatkozva művelt emberhez illő ékes perzsa nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló, lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein az utcaseprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra, vizestömlőjük jött, ürült. Az egyszerű, kicsiny és magos faházakból tűzön süstörgő vaj tömött, finom illata szállt ki az utcára, a földszinten dobogva zizegtették a szénát a jó melegben kedvükre vidult kényes török lovak. A cölöpös kávéházban nagy csend és kis findsák mellett merengett a vendég. A várfal alatt szinte alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni hűsölő helye, lassan-lassan kiürült, s helyette benépesedett a széles várfal teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándzsával tűzdelt sírhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők lugasos, ápolt kertecskéi váltották föl, ahol az urak csöndes dohányzással enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós tésztájú fálákát okozta nagy jóllakottságot.

Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból érkezett vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot nézegette, Ali gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást, fésülgette ujjaival szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez ide? látogató vagy konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali hátrébb taszította izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi széles prémű süveget, s intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg került eléjük s melléje egy-egy bársony vánkos, a szőnyegre dohányzó szerek, apró findsák.

- Háj! Huj! Háj! Huj! - harsant fel odébb a toronyból az őr kiáltása.

A kíséret, szolganép elvonult. Leültek.

- Óh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! - fohászkodott föl a vendég.

- Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! - udvariaskodott Ali.

- Nemde? - kérdezte fáradtan a vendég. - Hogy érzi magát magas személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomáshelyén, e paradicsomkertben?

- A próféta - Allah áldja és üdvözölje őt! - szolgáinak legkisebbike méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava tetszik-nem tetszik-et mondjon magasröptű elméd kitüntető kérdésére! - válaszolta Ali, míg magában azt gondolta, majd éppen, szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja Budán vagy a császári kengyel előtt.

Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes távolban maga alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta kaftánját, s pöngetve igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A keleti kapu fölött most buffant utolsót a katonazene nagy dobja. Rákezdte a gyerek lágy magas hangján:

- Miért panaszkodjam, szerencse, ellened?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Kikeletkor áldasz a szép zöld erdővel,
Szerelmes fülemile éneklésével,
Égi madaraknak sok külömbségével,
Víz lassu zugással, szél lengedezéssel.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,
Szép ciprus-árnyékokat, hüvös szeleket,
Gyönge tűvel varrott szép sátorernyőket,
Szomjúság megoltó jó szagos vizeket.

Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen mozgolódásra. A bihácsi úr kaftánja virágait simogatta, s fél szemmel pislogva neszelt a körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja kerekedett föl a csendben, a tömegből most kivált a várparancsnok alakja s utána egy büszke kanizsai vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé valami rongyos, öreg magyart.

- Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy együgyű szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen - alázkodott meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a várparancsnok, míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a vendég drágaköves markolatú kardját.

- Éber szemű dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? - kérdezte kissé türelmetlenül Ali.

Az óvatos dizdár hol a vendégre, hol az énekes ifjúra nézett.

- Sürgős, fontos? - kérdezte fél szemmel hunyorítva, halkan, parancsolóan Ali.

- Az, valláhi! - bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve meg az illemről, a várnagy.

- Nagy türelmű, higgadt elnézésed szultánom, talán meg fogja bocsátani - fordult mosolyogva Ali vendégéhez -, legilletlenebb, legneveletlenebb szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel a két becsületes igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral.

- Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső parancsod előtt?

Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé, odaérve durva szóval fordult vissza a várnagy felé:

- Oktalan barom, no, mi az?

A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét, s a vitézre mutatva hátralépett.

- Nagyságos pasám! - szólt nyugodtan amaz -, történt, hogy elfogyott a lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura felé. Ez a piszkos vallású ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját a szérűskertbe, éppen az övében voltunk. Rimánkodik, hogy ne bántsuk a szénáját. Mondom neki: De még a fejed is a nyeregszíjamon fog lógni mindjárt, ha sokat ugatsz. Erre felel: Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot tudok. Mondom neki: Ki a szóval, tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát várjatok csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk - feleltem. Aztán fölraktuk a szénát meg az öreget is. Itt van!

Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a fiúnak abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára hagyni! Mit fog az róla mesélni?

- Nyissad fel az szádat, aggeb! - rivallt rá tiszta magyarsággal az öregre.

- Igen is, nagyságos uram, de ez kettő - bökött a hüvelykivel hátra a paraszt.

- Te! - szólt Ali -, ha semmi érő, aprólék dolog, kit előbeszéllesz, ez helybül rúglak az mocsárban! - azzal intett s a két török távolabb vonult.

A paraszt végighúzta markát egyik hajfonatán, s letekintett a magas várfalról:

- Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas marhát hajték az légrádi piacra. Csuda nagy gyülekezések vagyon ottan az hadaknak. Ki-ki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az menetel.

Mefisztói derű fátyolkodott elő finoman a pasa arcán.

- Kik? No, elsőben is Zrini!?

- Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység, osztán az fejem is jó helyt vagyon az nyakamon - célozgatott válaszadás helyett a paraszt.

- Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz táler-gurust kapsz, ha vakot vétesz szavaddal, patkószöget veretek mind az húsz körmöd alá, úgy vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan?

- Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám, sok egyéb urak is vagynak ottan.

- Batthyány kapitán?

- Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlyel szerént honn marada, az mint egy hajdújátul, régi jó hiteles atyámfiátul értém.

- Nagy had?

- Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De tudom, hogy ez éjnek évadján kelnek át az Murán.

Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett a dizdárnak. Egy szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a szolgák csapatja omlott ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre bilincs került, s az maradt őrzője, aki hozta. Ali a sötétben egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire látta, s egy patyolat kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor odalent a házak között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg, udvarias mosolyt egyengetett arcára ujjaival, s visszaindult vendégéhez.

- Szem előtt legyetek! - szólt közben az őrnek.

Az öreg magyar lekuporodott a földre, s magában elrablott szénája, napi munkája értékét igyekezett levonni valahogy az ígért pénzből. A nehéz számadás sokáig elgyötörte.

- Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem érdemlő, vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba beszéde intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül maradván, a legjobb társaságban voltál.

- A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán az eléggé meg nem vethető keresztények támadtak ez égig érő, meedsudsi falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg, szultánom, hogy melletted keressem a vitézség kelyhének mámorát.

- Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide éppoly meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való gondviselésem, ha nincs ellenedre, még egy ideig ébren tartana. Ha akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk.

Lent a várban fénypontok ugráltak, árnyak kavarogtak s búgott, csörgött a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos hangyaboly nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal, a bihácsi vendég ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai basánál a bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és szomorún a művelt Kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán, s ott, tengeren túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld, ott lakott, mint becsületes síita, míg szunnitává s törökké nem lett. Ó, távoli föld, szép Mázenderán! Megszólalt:

- Örök rózsa pompáz virágkert ölén,
Vadon kél a jácint hegy menedekén,
Liget lenge bokrán a bülbül hizelg,
Halmos rónaságon vidám őzi lejt...
Aranyszín föveggel kegyes, bölcs papok,
Aranyszín övekkel kevély lovagok!

Ali derültebb arccal nézett föl vendégére:

- Ó, Khoraszán gyönyört adó szavú bülbülje, Firduszi! - ismerte föl a verset a kanizsai váli.

- Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! - szólt szomorú meggyőződéssel a bihácsi úr.

- A padisáh kegyelmes...

- A padisáh?! Ugyan, szultánom, mit is törődik a világ menedékhelye velünk? Mit törődik a birodalommal? Isztambulban a császári szeráj környékén rég nem hallik már a müezzin imára hívó szózata, elnyomja a dorbézolástól zúgó szeráj szünet nélkül való zaja.

- Tudsz valamit?

- Esküdj, hogy szád szómnak koporsója lesz! - szólt közelebb húzódva a vendég.

Ali égre emelt mutatóujjal hívta tanúul az Istent.

A bihácsi úr perzsa szava finoman zengett: az elégedetlenség nagy, a janicsárok között kezdődött a szó nyíltabb kimondása, de most már az ulemák is Ibráhim ellen fordulnak lassan-lassan... Isztambul forr... mindenki tudja, csak a padisáh nem... Holdas éjjeken aranytól, kövektől csillogó csolnakában háremlányokból rakott ágyon hallgatja a Bogház icsi beszédes hullámainak csacsogását...

Harsányan hangzott a karcsú torony erkélyéről a müezzin hajnali ezán-ja: nagy az Isten:

- Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Tanúskodom, hogy nincs istenség, csak Allah!... Az imádság jobb az alvásnál! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Lá-iláh ill-Alláh!

Mire Ali elvégezte a reggeli imádságot, mosdást, a kanizsai vitézek egy része már kint ügetett a réteken, hogy alkalmas helyen elrejtőzve lest vessen a magyarnak, akinek csapatjai már a Szent Miklós domb túlsó lejtőjének lábához lapulva várták hadnagyuknak, Zrínyinek rendelkezését. A hajnali nap finom, párás csillagokat táncoltatott sisakon, mellvason, rákfarkas combvérten. A vezető urak valamivel odébb tanácskoztak.

- Kivonnyuk az szablyát, osztán vágunk véle! - mondta boros fővel a nyergében is dülöngöző Bocskay János.

A fiatal Dessich és Laczkovich elmosolyodtak, amint egy percre visszafordultak az idegen táj lelkes bámulásából.

Csanády János valami óvatos, nagy kerülőkkel dolgozó támadási terv előadásába kezdett. Zrínyi Péter ásítva nézett farkasszemet a keleti ég tüzes korongjával: ő majd csak üt, beszéljen más.

Zrínyi Miklós, a kaland vezére, megjegyzés nélkül hallgatta végig a véleményeket, s most kiadta a parancsot:

- Csanády uram, kegyelmed előre mégyen az vármegyei néppel olyképpen, mint valamely portyázó csata, az törököt el-kicsalni az várbul. Osztán, ha mán kint lészen az ürge az mezőben, hegyikben esünk mi, az derékhad.

Csanády sarkantyúba kapott lova ágaskodva szökött hátra kényesen egyet-kettőt, s mikor földet ért két első lába újra, elnyúlt iramodással kerülte a dombot Kanizsa felé. A kurjantásra dobbanva zúdult nyomába a megyei könnyű had.

Erdődy Farkas megrázta fejét:

- Ejh! oktalanságot mívelünk!

Zrínyi sértődött döbbenéssel nézett a heveskedőre, szólni akart, de Erdődy már a domb tetejére vezető ösvénynek hajtotta lovát.

- Utánam! hé! - kiáltott vissza szinte félútról.

Négy szál lovas utána is rúgtatott.

Zrínyi gúnyosan nézte a dombra kapaszkodókat: a Vuk! magyar hadviselés! szófogadatlan bolond vitézkedés!

Erdődy most tűnt el az ösvény fejénél a fák között... Csönd. Csak a lovak nyihognak s halkan csörög a fegyver... Puskalövés!... Újra több! De hisz ez egész közel... Amott már vágtat fölfelé az a négy! Istenem! mi ez? Erdődy... Újra puska ropog... De messzebb, ez határozottan messzebb!... Csönd... Csattogva búg a messzeség...

- Lest vetettek! - bődül fel Zrínyi keserűn. - Indulj, Patachich, indulj! - ordítja rekedten s a légrádiak elkavarognak.

A domb alatt remeg a lovak ina, fakulnak az arcok. Egy kéz fölemelkedik s minden szem az ösvényre fordul: üresen kaszál a kengyel egy lerohanó ló oldalán...

- László, az Vuk! - szól elfúló hangon Laczkovichnak, s int a domb felé Zrínyi.

S míg egy kis csapat a dombnak üget, vágtatva sikamlik ki a derékhad Kanizsa felé!

Zrínyi őrjöngő dühvel rikoltja élükön:

- Jézusom anyja! Jézus!

Gyorsan fogy a tér, egy pillanat, s zökkenve ütődik neki a viaskodó csoportnak a két Zrínyi népe. Mintha két hatalmas tenyér szorítaná össze a küzdőket, összébb nyomul a kavargó boly.

Ali s vendége a vár fokán állnak némán, a távoli harcot figyelve. A pasa keze most ökölbe szorulva emelkedik föl, mintha korbáccsal akarna közéjük sújtani: hátrálnak! Dühösen mormolja fogai között az istenkáromlást:

- Azt a tetves kalmár fajtáját annak a medinai csalónak! - Lovat! - kiáltja hangosan, s a lépcsők felé indul. Vendége utána. Nyomukban a merev kíséret. Végig a fal mentén a Bécsi-kapuig hangtalan gyors cikázás a rohanásuk. Mocskos víz fölött kopog a fahíd deszkája. A külváros sövényei, viskói szaladnak mellettük hátra. Új híd, új dübörgés. Itt a mező!

Elnyúlt lófejek, rengő szügyek, vágtatást kalapáló paták, halottmerev arcok, libegő köntösök: jön vissza a menekülő kanizsai had.

Aliban az istenkáromló szenvedélyt vallásos rajongássá neveli, nemesíti a muszlim harcos akarat.

- Hitharcosok! - kiált eléjük égre meresztett két nyitott tenyérrel s torpanva áll meg a futó had -, hol hagytátok az iszlám dicsőségéért lobogó vitézségteket? Kanizsát az ellenségnek ajándékozzátok-e? Mért vonjátok ígyen fejetekre a padisáh rettenetes haragját s a hitetlen Kjáfirisztán minden népeinek megvetését? Vissza! Előre! A kegyelmem kegyelem, haragom halál! Előre! Tegnap születtem, ma meghalok! Előre!

A seregben rés nyílt s a párolgó testek sikátorán kardot rántva száguldott előre Ali, paripáját biztatva:

- Bre! bre! babám!

Mellette a bihácsi úr: aranyos kaftánja libegve úszik utána, fején vitézi darutoll remeg.

A magyarok már hadi rendbe álltak. Fejük fölött mint vihar előtt csüggött nyelére a sok címeres, szűzanyás nehéz selyem zászló s a könnyű, fecskefarkú csíkos standár. A hosszú trombiták, tárogatók föl-kimeredve recsegtek, busongtak, lova nyakán buffogtatva csépelte a két rézüstöt a dobos.

- Allah! Allah! - hehezte amott a sok mély torokhang a zöld és vörös zászlók alatt, s zenekaruk oboája, sípja, cintányérja, csengő acélrudacskája dobpergésen úszva ideget remegtetett.

Már egymáshoz érnek.

Egy ló rúgtat ki a magyarok sorából, dülöngöző lovasa a levegőben hadonász s lova nyakához kapkod. A jelenség nyílként fúródik a törökök közé s tűnik el tömegükben.

Összerobbannak.

A föld dobogó kebléről üvöltés, csattogás, zeneszó kavarog porral a levegőégbe, nyugatabbra zsombékon, sárban cuppog a viaskodó gomolyag.

- Ó, Mázenderán! - ordítja valaki halálra váltan, félig a sárba taposva.

Fent a magasban vadludak v-je lüktetett biztosabb tanyára, s tüzelt a déli nap.