Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám

Halász Imre: Szalay László
Egy fejezet a magyar-német vonatkozások 1848-iki alakulásához

Szalay László emléke főleg mint történetíróé él a művelt magyar közönség tudatában. Szellemi hagyatékának legnagyobb s talán legértékesebb része valóban a történetírás körébe tartozik. Szalay László azonban csak élete második szakában, azokban az években, melyeket a forradalom lezajlása után külföldön töltött, választotta hivatásául a történetírást. A teljesen megdermedtnek látszott jelenből a múltba menekült. Szalay László hajlamainál, géniuszának természeténél fogva eredetileg publicista és politikus volt.

Most, midőn az Akadémia és a Kisfaludy-társaság készül ez illusztris tagja halálának ötvenéves fordulója alkalmából felújítani emlékezetét, bocsássák meg nekem az öreg publicistának, hogy Szalayt elsősorban a magyar publicisztika egyik nagy őséül, a magyar politikai journalizmus családfájának egyik díszéül reklamálom. Igen is, Szalay volt a maga korának legképzettebb, legnagyobb tudású, legszélesebb látkörű magyar publicistája. Az új Magyarország amaz úttörőinek csoportjához tartozott, melyet az akkor kicsinylő, sőt gúnyos jelzőnek használt "doctrinaire" szóval szokás jelölni. Kicsiny volt e csoport, de az új Magyarország fölvonulásában ez masírozott a csapat élén. És e csoportban Szalay László volt a legnagyobb erő. S ha arra a korra visszatekintünk, ma már csak a tisztelet hangján ejtjük ki a "doctrinair" jelzőt.

Kossuth ragyogó journalisztikai föllépése után, mely azonban a Landererrel való meghasonlására következett időben szűkebb körre szorult, a doctrinairekre szállt a megújhodó Magyarország sajtóbeli vezetése. Kossuth után Szalay László lett a Pesti Hírlap szerkesztője. Csak utána egy évre került Csengery Antal a lap élére. A lap körül kiváló erők csoportosultak: b. Eötvös, Trefort, Csengery s mások. Ezek közt Szalay volt a legalaposabb képzettségű vezércikkíró, ami összefügg azzal, hogy ő a jogtudománynak észt fegyelmező disciplináján át jutott el a publicisztikához. Mint publicistának, oroszlánrész jutott neki a reformeszmék tisztázásának amaz alapvető műveletében, mely nélkül az 1848-iki nagy és gyors átalakulás aligha történhetett volna meg.

Szalay László, önmagába vonuló lényének ösztönszerű szerénysége mellett is joggal magának és elvtársainak vindikálta azt az érdemet, hogy a nemzetet a 48-i reformokra előkészítették. Egyik remek cikkében meggyőzően fejtegeti, hogy az ő munkájuk eredménye az, hogy ezek a reformok közelebbről vizsgálva tulajdonképp konzervatív szellemben - a legjobb értelemben vett konzervatív szellemben - vannak tartva. Osztrák radikálisok részéről emiatt nemegyszer kellett a magyaroknak gúnyos bírálatot hallaniok.

De Szalay önérzetesen tűrte az effajta szemrehányásokat. Egyébiránt mi tagadás benne, neki és a többi "centralistáknak" fájt az, hogy nem ők, hanem addigi ellenfelök, a municipalista Kossuth volt az, ki a párizsi februári és a bécsi márciusi forradalom után az alkalmas pillanatot megragadva az ő eszméiket megvalósította. A 48-iki törvényekben foglalt eszméknek nem Kossuth volt az apja és nem a forradalom volt az anyja. Ezeknek anyja az európai szellem, apja a magyar nemzet géniusza volt. A forradalomnak a bába szerepe jutott, ki a megszületés nehézségeit legyőzni segítette.

Bizonyos azonban, hogy ha Kossuth nagy agitátori lángelméje az alkalmas pillanatban nem állott volna a magyar centralisták által propagált eszmék szolgálatába, ezek akkor semmi esetre sem lettek volna beiktatva a magyar törvénykönyvbe.

Szalay László emlékének megünnepléséhez értékes adalékkal szolgált István testvérének unokája, báró Szalay Imrének fia, Gábor. Nagy szorgalommal gyűjtötte össze Szalay László leveleit, s nagy gonddal és hozzáértéssel írt hozzájuk - a legtöbb esetben éppen nem felesleges - magyarázó jegyzeteket. E kegyeletes és irodalmi szempontból is értékes munka módot nyújt, hogy bepillantsunk az 50 év előtt elhunyt nagyérdemű férfiú intim lelkivilágába, közelebbről megismerjük az érző és küzdő s érzelmeiben és küzdelmeiben mindenkor nemes embert. Leveleit olvasva az az érzés lep meg, mintha az a típus, melyhez ő tartozott, napjainkban nagyon megritkult volna. Legyen itt megemlítve, hogy az a nemes hölgy, kinek a levelek összegyűjtője munkáját ajánlotta, özv. Havas Imréné, Szalay Zsófia, Szalay Lászlónak egyetlen lánya. Egyetlen fia aránylag fiatalon, rég elhunyt.

A Szalay László leveleiben megnyilatkozó politikai elemet kutatva, ez a férfiú mint Kossuthnak egyik erős antagonistája bontakozik ki előttünk. Flegler barátjához, az angol Blackwellhez és másokhoz írott - az 50-es évek elejéről való - leveleiben Szalay elismeri, hogy Kossuth nagy tehetségű ember, nagy szónok, ha úgy tetszik egy mágus, de tagadja, hogy igazi államférfi és igazi nagy ember volna. Az utóbbi cím szerinte csak oly gazemberekkel szemben illeti meg, mint akik a bécsi kormány zsoldjában ellene írnak.

Egyébiránt nem titok, hogy Kossuth a magyar emigráció nagy részénél nem volt népszerű. Gróf Batthyány Kázmér, a 49-iki külügyminiszter, ki már a kiutahiai számkivetésben is feszült viszonyban állott vele, valamint más emigránsok is röpiratokban és cikkekben 1852-ben erősen támadták Kossuthot. A radikális "Examiner"-ben erős támadások jelentek meg ellene. Érdekes, hogyan ítéli meg Szalay ezt a sajtócampagnet? Nem tagadhatta e támadások jogosultságát, de mégis sajnálta, hogy megtörténtek. Mert - úgymond Fleglerhez írott egyik levelében - ha Kossuth nem az a nagy és nemes egyéniség is, akinek a világ tartotta, de mégis a magyar forradalom kizárólagos inkarnációját látják benne, s vele együtt valamennyiünket el fogják ítélni.

Ha eddig is nem tudtuk volna, leveleiből világosan látjuk, hogy Szalay László abszolúte nem volt forradalmi szellem, s jóllehet a "liberális" táborhoz tartozott, ő is, mint annyi más, jó értelemben vett konzervatív volt, csakhogy őbenne volt is elég önismeret, hogy ilyennek érezze és vallja is magát. Az ilyfajta beismerések annál jellemzőbbek, ha visszaképzeljük magunkat az 1849 utáni évekbe, azokba az időkbe, melyeket egész 1855-ig Szalay félig kényszerű, félig önkéntes számkivetésben töltött, mikor legjobb barátai, olyanok, mint báró Eötvös és testvérje, a helytartótanácsos József nem mertek válaszolni leveleire, mert üldözéstől tartottak, sőt még itthon Budán időző családjától is húzódoztak. Milyen jól esett neki, mikor megtudta, hogy legalább a gyermekek barátkoznak, hogy báró Eötvös fia, Lóránt, jó pajtása az ő Pali fiának! És ez a sokat üldözött s a honvágytól kínzott ember meg tudott őrizni annyi stoicismust, hogy nemcsak maga forradalmárrá nem lett, de ismételve kárhoztató ítéletet mondott az emigráció forradalmi mozgolódásairól. Mikor Bach miniszterhez intézett beadványát olvassuk - ebben a hatalmas minisztertől, kit még Frankfurtból ismert, azt kérte, hogy adjanak neki útlevelet, mellyel Schweitzból Németországba utazhasson, mely kérelmét azonban nem teljesítették -, mondom, mikor ezt a beadványt olvassuk, azt hinnők, hogy csak a miniszter jóakaratának kinyerése céljából beszél így. De ugyanígy beszél legbizalmasabb barátaihoz írott leveleiben is.

Szalaynak minden forradalmi mozgolódását elítélő emez okoskodásaival ismét olyanformán vagyunk, mint mikor az imént a 48-iki törvényekben letett reformeszmék megvalósulását mérlegeltük. Ezek megvalósulásához nélkülözhetetlen volt Kossuth merész agitátori ereje. Ahhoz pedig, hogy a világ el nem felejtette az 50-es években, hogy még magyar nemzet is van ezen a földön, és ahhoz, hogy Bécsben elvégre tanácsosnak ítélték, tenni valamit a magyarok megnyugtatására, valljuk be, a passzív ellenállás magában nem lett volna elég, szükségesek voltak azok a forradalmi mozgolódások is. Hisz bizonyos, hogy minden valószínűség amellett szólott, hogy sikert felmutatni nem lesznek képesek, sőt - mint az 1853-iki milánói forradalmi kísérlet után történt - a terror időleges kiújulását idézték fel, nem csuda tehát, hogy egy oly hidegen ítélő értelmiség, mint Szalay volt, káros fantazmagóriákat látott bennök. De hát mikor hátrált meg a kényuralom puszta észbeli argumentatió előtt? A tapasztalás azt mutatja, hogy észretéréséhez egy kis félelem nagyon hasznos.

A doktrinairek lélektanához egyébiránt hozzátartozik minden forradalmi eszköz elutasítása. Ezzel függ össze, hogy a mi doktrinairjeink szereplése is, arányítva tudományos készültségükhöz, a gyakorlati téren szerény keretek közt mozgott. Báró Eötvös vitte közülük legtöbbre, de nála az előkelő arisztokrata s a költői géniusz varázsa segítségére jött a politikusnak. Az egyszerű hivatalnokcsaládból származott Szalay nem volt ily előnyös helyzetben, ő még a képviselőházba is csak későcskén s akkor is csak a szerény Korpona város mandátumával jutott be. A többi doktrinairek sem csináltak fényes karriert. A reformeszmék hirdetőin gyakran teljesedik be az ismert dal: én ültettem a rózsafát, más szedi le a rózsáját.

A 49-iki törvények szentesítése és a Batthyány-minisztérium megalakulása után Deák Ferenc osztályfőnökké nevezte ki Szalayt az igazságügyminisztériumba. Tehát most már nem ugyan a publicistát, de legalább a magánjogi és büntetőjogi tudóst kecsegtette az a remény, hogy megvalósíthatja fiatalkori ideáljainak egy részét. De ez is csak illúzió maradt. Az első magyar minisztériumnak nem jutott ideje reformokra. Szalay hivataloskodása csak néhány hétig tartott. Már májusban elküldötték - ifj. Pázmándy Dénessel együtt - Frankfurtba, mint a magyar kormány megbízottját a frankfurti német alkotmányozó parlamentnél. És ezzel elérkeztünk Szalay szereplésének legkimagaslóbb fázisához.

Legyen szabad megragadnom ezt az alkalmat, hogy rámutassak azokra az összeköttetésekre, melyek az 1848-iki német egységi mozgalom és az ezzel egyidejűleg végbement magyar átalakulás között fennforognak.

A német egységi mozgalomnak határozottan magyarbarát jellemvonása mindjárt a frankfurti parlament megnyitása után megnyilatkozott. Szoros és okozati összefüggésben áll ez az ugyanakkor megindult hatalmas szláv mozgalommal, melynek félreismerhetlen törekvése egyenesen a magyarság és minden magyar állami alakulás megsemmisítésére volt irányozva.

A prágai pánszláv kongresszus és a frankfurti német parlament, mint két ellentétes pólus tűnik fel az 1848-iki nagy nemzeti föllendülés evolúciójában.

A német egységi mozgalomnak szlávellenes jellemvonása mindjárt a frankfurti parlament megnyitása után igen határozottan megnyilvánult. Ez a szlávellenes jellemvonás idézte elő a frankfurti parlamentben mutatkozott magyarbarát tüneteket.

Csehország volt az első botránykő, melybe a német egységi mozgalom merész idealizmusa beleütközött. Csehország tudvalevőleg ősidők óta tagja volt a német birodalomnak. A frankfurti parlament tehát ragaszkodott ahhoz, hogy a többi osztrák-német tartományokkal együtt Csehország is benne legyen az alakítandó egységes német birodalomban. A cseheknek azonban - ami nagyon érthető - semmi kedvük sem volt beleolvadni a németségbe, s vezérük, Palacky Ferenc, kit a németek beválasztottak a frankfurti parlament 50-es bizottságába, hatalmas tiltakozás kíséretében utasította vissza ezt a megtiszteltetést.

A frankfurti parlament deputációt küldött Prágába a csehek kapacitálása végett, de ennek semmi eredménye nem volt.

Minél makacsabbnak mutatkoztak a csehek, annál nagyobbra nőtt az osztrák németekben a német egységért való lelkesedés, annál jobban megerősödött bennük az az igyekezet, hogy minél szorosabbra fűzzék a kapcsot a német szövetséghez tartozott összes tartományok és a megteremtendő egységes német birodalom között.

A prágai szláv kongresszus merész deklarációja megsemmisítéssel fenyegette a magyarságot. Az osztrák németek zömének gondolkozását fejezte ki a prágai deputáció egyik tagjának következő okoskodása: A csehek, amúgy huszita modorban, ki akarják irtani a magyarságot, s romjain egy nagyszláv birodalmat alkotni. Azután a németekkel is így akarnának elbánni. De mi, 7-8 milliónyi osztrák németek, Németországhoz akarunk csatlakozni, s nincs okunk tartani a csehektől, ha a magyarokkal szövetségben idejekorán elejét vesszük a bajnak.

A magyarokkal való szövetkezés gondolata uralkodott a lelkeken a német parlament többségénél, mikor Szalay és Pázmándy Frankfurtba megérkeztek és ott nagy kitüntetésekkel fogadtattak. Fokozta a németek magyar rokonszenveit az a körülmény, hogy a magyar kormány, illetőleg István nádor, mint teljhatalmú királyi helytartó a Bundesrath mellőzésével egyenesen a frankfurti parlamentnél kívánta hitelesíttetni a magyar megbízottakat, tehát ezzel a német parlament souverainitását elismerte.

Szalaynak és Pázmándynak frankfurti küldetése nem tartozott a közönséges diplomáciai megbízatások kategóriájába, hanem lényegesen több volt ennél, s egészen különleges konkrét célja volt. Május 20-a körül, mikor a magyar megbízottak Bécsen át útnak indultak, a német probléma megoldását maga a frankfurti parlament, valamint a német nemzet közvéleménye is így kontemplálta: Ausztriának a német szövetséghez tartozó összes tartományai alkotó részeivé, tehát alárendelt alkotóelemeivé válnak az új német szövetséges államnak (mely sokkal tömörebb egységet volt képviselendő, mint az eddigi Bund, mely államszövetség vala). Ebből az következett, hogy az osztrák-német tartományok a főbb állami ügyekben függni fognak az új szövetséges állam, a megalkotandó német birodalom központi végrehajtó hatalmától. Minthogy pedig Magyarország a pragmatica sanctiónál fogva kapcsolatban áll ezekkel a most már az új német birodalom keretébe beilleszkedő tartományokkal, helyesebben ezeknek összességével: egy új helyzet állott elő, mely egyfelől az új német birodalom, másfelől az osztrák tartományokkal csupán a pragmatika sanctió kapcsával összefüggő önálló Magyarország közt forgott fönn és szabályozást kívánt. Ezt a szabályozást a magyar kormány egy állandó jellegű nemzetközi szövetség alakjában kontemplálta, természetesen Magyarország önállóságának szigorú fönntartása mellett. Erről még alább lesz szó.

Tehát egy nemzetközi szövetség, éspedig állandó jellegű nemzetközi szövetség megkötése volt az a föladat, melynek megoldása végett a magyar megbízottakat Frankfurtba küldötték. A magyar kormány úgy volt meggyőződve, hogy a magyar királyi követség Frankfurtban nem sérti a 48-iki törvények amaz intézkedését, mely szerint a külügyek kezelése az egész monarchiára nézve közösnek nyilváníttatott s a magyar törvény külügyminisztériumot nem alkotott, hanem ez irányban megelégedett a király személye körüli miniszterrel, kinek a külügyek tekintetében is, mint egyebekben, feladata a magyar érdekekről való gondoskodás. Szalaynak magának egy cikkében foglalt okoskodása szerint is, minthogy a monarchiának előbb a német szövetséghez tartozott, most pedig in thesi a német központi hatalom alá került tartományai szükségképp egészen más viszonyban fogtak volna állani a német birodalomhoz, mint a magyar koronának ettől független országai: természetesnek látszott, hogy ha a célba vett német egység megszilárdul, akkor a magyar kormány ama szövetség megkötése után is állandóan képviselve leend a Frankfurtban székelő német birodalmi központi hatalomnál.

Egyelőre természetesen a magyar részről kontemplált s a német részről is helyeselt állandó jellegű szövetségi szerződés megkötése volt az első föladat. Mikor harminc évvel később Bismarck és Andrássy a ma is fönnálló békeligát megkötni készültek, Bismarck előtt egyenesen ez lebegett, midőn azt a reményét fejezte ki, hogy e szövetség a nemzeti szabadelvűek előtt is népszerű leend, "mert - mint ő maga írja - egy írott szövetség Ausztriával oly útnak fog előttük föltűnni, melyen az 1848-iki circuli quadraturához közelebb lehet jutni".

Az a körülmény, hogy Szalayék küldetésének célja kapcsolatos volt az Ausztria és Magyarország közti államjogi viszonnyal, s ennek mintegy kiegészítését volt hivatva létesíteni, igen határozott kifejezést nyert Szalayéknak 1848. május 20-án kelt megbízó levelében is, melyet maga István nádor írt alá és Batthyány Lajos miniszterelnök ellenjegyzett.

A fentebbiekből meg fogja érteni az olvasó azt is, miért mutatták be a küldöttek Bécsben megbízó levelüket herceg Eszterházy Pál őfelsége oldala melletti miniszternek, és miért tartotta szükségesnek Eszterházy a Frankfurtba induló magyar küldötteknek adott utasításokat báró Pillersdorf osztrák miniszterelnökkel is közölni, ki is ezeket tudomásul vette, s írásban tudatta Eszterházyval, hogy azokat a maga részéről is helyesli.

De bármily nagy lelkesedéssel és kitüntetéssel fogadták Frankfurtban a magyar küldötteket, annak a többször említett szövetségnek, mely első és legfontosabb föladatuk lett volna, a nyélbeütése nem ment könnyen, sőt a dolgok természete szerint elhúzódott, mert a német szövetséges állam központi végrehajtó hatalma még nem volt megszervezve.

Ez is megtörtént azonban. A német parlament június 28-án 510 szavazattal 35 ellen kimondotta, hogy a Bundestag megszűnt létezni, június 29-én pedig megválasztotta a német szövetséges állam kormányzójává - Reichsverweser - János főherceget. Szerveztetett az új birodalmi minisztérium. Pázmándy ekkor már nem volt Frankfurtban, mert a júniusban megnyíló képviselőház elnökévé lévén kiszemelve, hamar hazament.

Szalay, ki most már egyedül volt hivatva képviselni a magyar kormányt, szükségesnek tartotta, hogy újabb megbízólevéllel most már közvetlenül a Reichsverwesernél legyen hitelesítve. Július 1-én tehát ez iránt kérelemmel fordult a magyar kormányhoz, és egyúttal részletesebb utasításokat kért a megkötendő szövetség tárgyában. Azt kérte továbbá, hogy hatalmazza föl őt a kormány, hogy arra az esetre, ha Magyarország függetlensége biztosíttatik, kilátást nyithasson arra, hogy Magyarország az ausztriai államadósság aránylagos részét kész magára vállalni, mert mint helyesen megjegyzi, ez ha valahol, hát Frankfurtban, az ausztriai állampapírok e domiciliumában, előnyösebbé teendi a magyar ügy állását.

A magyar kormány válasza soká késett. Időközben a Németország és Magyarország közt kötendő szerződés eszméje Frankfurtban erősen foglalkoztatta az elméket. Erre nézve jellemző, ami a frankfurti parlament július 22-iki ülésében történt. Midőn Wydenbruck, a nemzetközi választmány előadója azt mondotta, hogy a Magyarországgal kötendő szövetség iránt csak később fogja előterjeszteni véleményét, a centrum egyik tagja így szólott: Uraim, emelkedjenek föl székeikről annak tanúsítására, hogy a magyar nemzettel haladék nélkül akarnak szövetséget kötni. Erre az egész gyűlés fölemelkedett.

E manifesztációt a magyar képviselőház augusztus 3-án viszonozta. Ugyanis e napon egyhangúlag elhatározta, hogy a kormány eljárását, melyet a német kérdésben követett, helyesli, a német nemzet egységét rokonszenvesen üdvözli, elvárja a kormánytól, hogy a német nemzettel kötendő szövetséget eredményre fogja vezetni. Végül kimondja, hogy ha a bécsi kormány a Frankfurtban összpontosult német hatalommal háborúba keverednék, Magyarország pártolására ne számítson. (Ez utolsó mondatban már a harcra fölvonuló reakció előrevetett árnyéka mutatkozik.)

A magyar kormány új megbízólevelét és utasításait Szalay László csak július vége felé kapta meg. A nap pontos megjelölését nem találom meg följegyzéseiben.

Nem is ez a fontos. Fontosabb az, hogy Szalay, jóllehet az előbb távol volt Reichsverweser Bécsből már visszatért Frankfurtba, nem látta célszerűnek sietni megbízólevele átnyújtásával. Éspedig azért nem, mivel a központi birodalmi minisztérium elnöke, a később Ausztriában nagy szerepre jutott Schmerling Antal lovag, ez időben ideiglenesen a külügyi tárcát is viselte. A frankfurti parlament többi osztrák tagjai mind lelkes hívei voltak a parlament által megteremtett rendszernek, s ezzel az önálló Magyarországgal kötendő szövetségnek. Csupán Schmerling - s némileg Mühlfeld - tekintetében voltak Szalaynak eleitől fogva aggályai. Be akarta tehát várni, míg Schmerling a külügyi tárcát másnak adja át, amire rövid időn belül kilátás volt.

Közbevetőleg megemlíthetjük, hogy Szalay legjobb viszonyban volt a Szent Pál templomi parlament centrumával, de voltak barátai a baloldalon is - természetesen, mert hisz ez az oldal akarta az osztrák-német tartományok teljes beolvadását a német birodalomba. Tartott fönn Szalay egyébiránt összeköttetéseket a konzervatívekkel is, kik közül bensőbb viszonyban állott Radowitz Józsefhez, a későbbi nagytehetségű porosz államférfi atyjához. Radowitz nagyatyja Nagy Frigyes idejében Magyarországból költözött ki Poroszországba. A család magyar neve "Rádoczy" volt. (Rádoc magyar falu Vas vármegyében.) Egy beszélgetés alkalmával Szalay László Radowitznak magyar rokonszenvére utalva, ezt a magyar közmondást alkalmazta rá: "Látom, hogy a vér nem válik vízzé!" Radowitz mosolyogva így felelt: "Én német s csak német vagyok, de jól fog esni, ha meggyőződésemet követve és a német ügyet szolgálva, atyáim hazájának is tehetek szolgálatot, s ha ekképp a magyar példabeszédet igazolhatom." (L. Szalay Lászlónak vezércikkét a Pesti Napló 1861. október 30-iki számában.)

Július vége felé, mint említettük, megérkezett Szalay Lászlóhoz a magyar kormány újabb megbízólevele, s ezzel együtt megérkeztek a magyar kormány részletes utasításai is, melyek értelmében meg kellett volna kötni a tervezett szerződést a német birodalommal.

Röviden jelezni kívánom ez utasítások tartalmát.

Az első pont a kötendő szerződés részleteivel foglalkozik. Egy neme lett volna ez a véd- és dacszövetségnek. Mindegyik fél kötelezte volna magát 100 000 főből álló hadsereg kiállítására, s köteles lett volna a másikat támogatni, "ha a német birodalom vagy Magyarország határai a szláv elem által, vagy a szláv elemmel szövetkező más hatalmasság által megtámadtatnak." A második pont ugyanezt a kötelezettséget a nyílt belső támadás eseteire is kiterjeszti. (Kinek nem jut itt eszébe a Bismarck és Andrássy közt megállapított s ma is fönnálló védőszövetség I. cikke, mely azt mondja, hogy ha a két birodalom valamelyike Oroszország részéről megtámadtatnék, akkor a szerződő felek egymást birodalmaik egész erejével támogatni kötelesek!)

Az államadóssági kérdésben a magyar kormány utasítása nem helyezkedik ugyan a teljes és föltétlen negáció álláspontjára, amennyiben kész a francia háborúk idejéből származó magyar kameralis kötvényeket elvállalni, de különben elég rideg s érdemben elutasító magatartást tanúsít, kimondván, hogy a többi adósság Magyarországot nem terhelheti, mert "Magyarország beladminisztrációja költségeit maga fedezte, s a hadsereghez is a törvényes király és az országgyűlés közt időnként megállapított egyezkedések nyomán s évenként egyenes adó útján tetemes összegekkel járult."

Szalay Lászlónak később alkalma volt új megbízólevelét is átnyújtani, de szerződés kötésére irányult igyekezetének eredménye nem lett. Éppen ezekben a napokban, midőn ezeknek a dolgoknak végre dűlőre kellett volna jönni, egyszerre nagyot fordult a világ sora. Radetzky tábornok július 23-án Somma Campagnánál, július 25-én Custozzánál fényes győzelmet aratott Carlo Alberto szardiniai király seregei fölött. Ez volt a jeladás arra, hogy az Innsbruckban tartózkodó Ferdinánd császár és király, helyesebben az a környezet, mely az ő eljárását irányozta s tényleg helyette uralkodott, melyet akkor rendesen kamarillának szoktak nevezni, elérkezettnek látta az időt arra, hogy levesse az álarcot. Eddig látszólag jó arcot vágott a Frankfurtban történő dolgokhoz, s Magyarországgal szemben is csak titokban szította a horvát és szerb lázadást. Most már nyílt sisakkal kezdte meg a harcot, úgy a frankfurti német alakulás, mint a magyar 48-iki törvények ellen. A frankfurti német kormány körében is, melynek élén pedig János főherceg állott, a reakció hűvös szele fújdogált. Bécsben már nem az a Pillersdorf-kabinet parancsolt, mely májusban Szalay és Pázmándy utasításait helyeslőleg vette tudomásul, hanem az a Wessenberg-Doblhof-kormány, mely a magyar 48-iki törvényeket semmiseknek mondó hírhedt "Staatsschriftet" dolgozta ki, s melynek a később lámpavasra került Latour, a horvát lázadás szervezője, Jellacsics protektora volt a hadügyminisztere.

A frankfurti centrális német kormány még fönnállt, a Reichsverweser még János főherceg volt, de ennek külügyminisztere Heckscher, ki Schmerling lovagtól a külügyi tárcát átvette, a magyar ügyre nézve semmivel sem bizonyult jobbnak, mint Schmerling lett volna.

Nálunk itthon megkezdődött a nyílt összeütközés a dinasztia és a jogait védő nemzet közt. István főherceg nádor augusztus 22-én fölmentetett helytartói állásától, Jellacsics serege szeptember 9-én átkelt a Dráván, ugyane napon a Batthyány-minisztérium beadta lemondását. Azért nem lephetett meg senkit, hogy a frankfurti Reichsverweser külügyminisztere Szalay Lászlóhoz szeptember 15-én intézett iratában ennek megbízólevelét - formailag István nádornak királyi helytartói állásától való fölmentését adván okul - megszűntnek kívánta tekintetni. És ezzel véget ért Szalay László életpályájának legérdekesebb epizódja.