Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 11. szám · / · Disputa

Lehr Albert: Tisztelt Főszerkesztő Úr!

(ha jobban tetszik: Kedves barátom!)

A Nyugat május elseji Figyelő-jében szíveskedett ön rólam, egykori tanáráról megemlékezni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a megemlékezés nem esett jól. Jól esett, meghatott. Nem röstellem, könnyekig. Sokszor tapasztaltam örömmel, hogy vannak hálás tanítványaim, de így még sohasem éreztem e szavak igazságát:

"Kőrödbe gyülnek a felnőtt fiak,

(Egy ember-öltő) s érett férfi észszel

Köszönve a mit ifjakért tevél,

Legszebb jutalmad így tőlük nyered."

Tudom én bölcsen, hogy ily esetben nem hallgatni ízléstelenség. De ez nem is kenyerem. Hogy most mégis tollat fogok, arra nagy oknak kell lenni. Ne vegye ön rossz néven, mint volt tanítványom, hogy egy kissé megleckéztetem. Amit ön rólam ír, az több is, kevesebb is kelleténél. Igaz, hogy vannak érdemeim (megvallhatom Goethe biztatása nélkül is), s kívánom, hogy mások is elismerjék. De az, amit ön mer mondani, hogy "Blahánén kívül én tettem legtöbbet arra, hogy az idegenből magyarrá lett budapesti intellektualitás beleérezze magát a magyarságba" - oly magasztalás, mely csakugyan több kelleténél, s melynek mentségére nem elég felhoznom Kazinczyval, hogy:

"Nagyítva látni a mások érdemét

A tévedésnek egyik szép neme."

Mentsége egyedül a hála túlbuzgása s (mert ön költő) a képzeletnek szertelensége. Mit szólna ön ahhoz, ha én az ismeretes megtréfáló rébuszt: "Hol kél a nap, nyugaton-e, vagy nyugoton?" nem így fejteném meg: "keleten", hanem így: "Nyugaton"? Nemde tiltakoznék? Pedig közelebb járnék az igazsághoz, mint ön. Biz én elmosolyodtam az ön nagy szavain, amint elmosolyodtam, mikor némelyik esztendőn így mutatott be Sz. K. b. Wesselényi Miklósnak: Legjobban tud az országban magyarul.

No de ez a kisebb baj. Van azonban az ön cikkében egy is, más is, amivel ön engem, nem mondom, hogy kisebbít, de akaratlan is "alább tesz a valónál". Nem annyira ugyan, mint ahogy a székely szokta mondani: "Derék, becsületes ember, templomkerülő, istentagadó". De olyakat állít, amiket kötelességem megigazítani, hogy tisztán lássunk. Elsőben is kijelentem, hogy nem vagyok Adolf (mért nem Dolfi?), s nem vagyok "hetven éves" (ezt ön tudhatná, ha belepillant valamely lexikonba vagy az akad. almanachba), csak tiprom a hetvenediket. Ez utóbbi hibás adat egyébiránt kettős öröm nekem: egyik, hogy fiatalabb vagyok, másik, hogy esztendőre (ha megérem) újra s igazabban fog ünnepelni a Nyugat-Ignotus. Azt állítja ön továbbá, hogy én "kevés tanítványomat ismertem közelebbről, s ön iránt, mint német újságíró fia iránt, az iskolában némiképp elfogult is voltam". Úgy látszik, ön az, aki engem nem ismert, ma sem ismer. Mert hogy tehetne föl elfogultságot énrólam, akit tanári működésemben (köztudomás szerint) mindig a kérlelhetetlen igazság vezérelt? S elfogultságot ön iránt? amért mindenki által tisztelt édesapjának német betűket vetett ugyan a keze, de a szíve magyarul vert? amért ön komoly törekvésű ifjú volt, aki nem tudott farkát csóválni, stréberkedni? Jól emlékezzen, egy ízben ezt a tételt adtam fel "zárvány-munkának":

"Fájdalom a boldogságnak

Egyik alkatrésze" -

s ön fél óra alatt oly mélyrehatóan fejtette meg a kérdést, hogy (a megérdemlett dicséret után) a tanári szobában ily drasztikus nyilatkozatra fakadtam: "Ennek a sörényes kölyöknek több esze van, mint az egész osztálynak!" Csupa képzelődés tehát az is, hogy az én figyelmemet önre csak az a meleg méltatás fordította, mellyel Gyulai fogadta "Slemil keservei"-t. Ebből az az igaz, hogy büszkélkedve emlegettem önt Gyulainak: az én tanítványom volt. S bizony semmit se kellett "jóvá tennem", midőn akkoriban (az utcán találkozván) kezet szorítottam önnel.

Azt állítja ön még, hogy "nem voltam jó pedagógus". Meglehet. Taposott úton nem jártam, ellensége voltam mindennek, ami sablon, s tanítványaimra (azokra akikre) kevésbé az iskolában hatottam irányítólag, mint az iskolán kívül. S ha ön nem férkezett hozzám közelebb, annak nem én vagyok az oka, hanem ön maga, akiben vagy a szerénység volt több, vagy az - önérzet.

Legnagyobbat vét ön ellenem, mikor rólam ezt írja: "ez a teljesen elmagyarosodott soproni ember". Ha az volnék is, nem elmagyarosodtam volna, hanem meg. De nem vagyok az. Elgondolhatta volna ön, hogy az én magyarságomat nem lehet, csak az anyatejjel szívni magába. Színmagyar paraszt faluban születtem s gyerekeskedtem. Abban a faluban, ahol Petőfi is két évig járt - apám eleibe. Sopronnak mást köszönök.

Ennyit tartottam szükségesnek megjegyezni a magam védelmére. Már most önön a sor, hogy alkalomadtán kezet szorítson velem - jóvátevően.

Közölje levelemet, ha jónak látja. Vagy tegye el emlékül.

Híve

Lehr Albert m. p.