Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 11. szám

Supka Géza dr.: Hampel József
(1849-1913)

Hampel József! Név, ama szürke milliók közül, amelyek belevesznek a semmiségbe, anélkül, hogy valaha vezércikket írtak volna róluk, anélkül, hogy a "Jelenvoltak" sztereotip névsorába tartoztak volna, anélkül, hogy csak egy szűzbeszéddel is megmentették volna a hazát. Póz nélkül való polgárnév, melynek viselője mégis a halála percében már felemelkedett nagyjainknak klasszikus sorába, aki antik szépségben, harmóniában, antik ritmussal ment át az életen, s kinek élte munkája: az ország szellemi tőkéjének az értékek beláthatlan sorával van öregbítése.

*

Az a historikus, aki valamikor a XIX. század utolsó harmadában Magyarországon uralkodó eszmék történetét fogja megírni, olyan jelenséggel fog szükségképpen számolni, amelynek eddigelé - tudtommal - alig jutott szerepe az ország ideológiájában. A magyar emigránsoknak hazatértével előálló erjedési processzusra gondolok, amellyel ezek az Európát, Amerikát megjárt egyének, egész táblabírós, bezirkeres horizontukat egyszeriben viharba korbácsolták. Csupa nagyvonású, kemény fából faragott ember. Amikor a külföldi metropolisokba érkeznek, ott elébb szánalommal fogadják őket, majd kíváncsisággal kísérik minden léptöket, életük minden berendezését. Csakhamar csodálat váltja fel a publikum eddigi érzéseit, s ezek a "félvad" földről odakerült idegenek a világvárosok társadalmainak kristallizációs pontjai lesznek. S abban a mértékben, amint növekszik a kör, amely egy-egy emigráns személyét körülveszi, úgy emelkednek ők maguk is az emberi gondolkodás magaslatjai felé, ahol a szem erősebb fényhez, a tüdő élesebb légjárathoz szokik, ahol dinasztikus kisded spekulációk és sokszínűre festett sorompók a gyerekkori játékok tarka mozaikjába vesznek bele. Hazatértükkor persze sokszorozott mértékben elfojtja lélegzetüket az a sok kicsinyesség, provincializmus, helyiérdekűség, ami a haza egész létét-lényét akkoriban kiteszi. Mint amikor valaki hosszas út után megérkezve, belép szobája tompa, fojtó légkörébe, s legelébb is az ablakokat rántja fel, hogy friss, szabad levegőt, fényt bocsásson be, az alkotmányos élet helyreálltával visszatért emigránsoknak sincs sürgősebb dolguk, mint világosság teremtése ebben az oly szűkös, oly kedves országban. Türr István nem restell egy népoktatási kört megalapítani, amely a felnőtt analfabéták tanításával foglalkozik. Eötvös báró az általános iskolakötelezettséget hozza magával Svájcból, és felekezetnélküli állami iskolák postulátumát állítja fel. Ahol azonban legélesebben jelentkezik az új éra, az a nemzeti múzeum, amely az egész századon végig az ország intellektualitását képviselte. Három név támad itt a hatodik évtized végén, amely egymás mellett, egymást kiegészítve szinte elválaszthatatlan egységet jelent a magyar kultúrában. Rómer F. Flóris, Pulszky Ferenc és Hampel József. Mint a Herbart-féle hármas törvény megtestesülése, úgy áll előttem e három embernek a működése. Az anyaggyűjtés, az analízis és a szintézis törvénye. Rómer, a bámulatos energiájú gyűjtő, szervező egyéniség, aki a nemzeti múlt emlékeinek egybegyűjtésével bátorságot akar a már-már csüggedőkbe önteni, Hampel, aki a "szittya" s egyéb jóindulatú, de gyilkos mérget rejtegető hazafias babonák visszanyerésével, a jelenkor józan követelményei felé irányítja az ország figyelmét, és Pulszky Ferenc, aki az egész világot átölelő lelkével, új utakat, új világokat, új lehetőségeket nyit meg a magyar psyche előtt. Rómernek talán legnagyobb a szerepe a tudományos alapvetésben, a Herbart-féle anyaggyűjtésben, Hampel az egybegyűjtött anyagot aprólékos pontossággal analizálja: a kultúrkapcsolatokat a formák, az ornamentika ezernyi szövevényes csomóiból bogozza ki, s végül Pulszky Ferenc, a legragyogóbb tehetségű szintetikus, aki intuícióval, érzék szerint megálmodik kultúrákat és népeket ott, ahol az előtte való kutatás csak gomolygó, üszkös füstöt s azon keresztül legföljebb kutyafejű szörnyetegeket látott.

Csupán egy hibája volt - a sors szeszélyéből - ennek a hatalmas triásznak, az, hogy a sorrendjük felcserélődött. Ha a Hampel analízise nem követi, hanem megelőzi Pulszky szintézisét, akkor Pulszky sok fenségesen szép tévedéstől menekült volna meg, és Hampel kutatásainak nem lett volna az a tagadhatatlanul skolasztikus jellege, amelyből az ítélet kihámozása maga is már feladat, bár érdemes és nem hiábavaló feladat, a kutató számára. Pedig amit Hampel József dolgozott - közel négyszáz tételnyi könyvét és dolgozatát számoltam össze -, annak rövidesen át kell mennie a magyar kultúra húsába és vérébe, szervesen bele kell kapcsolódnia magyar életünkbe, mert sok mézesmérgű ábrándunk törik le általuk, amelyek csak hátrányára lehetnek az emberiség magaslatjai felé való törekvésünknek, s másrészt, mert sok históriai bizonyíték rejlik munkáiban a magyar föld antheikus erejéről, végtelen szuperioritásáról a földünket béklyóként szorosan körülfonó népelemek felett. Munkáinak ezt a mérlegét minél előbb, annál jobb vonnunk.

*

Sajátságos: mind a három ember, mintha tudta volna, mennyi teremteni, mennyi pótolni való van ebben az országban, szinte gigászi arányokban dolgozik, s ami fő: a polihisztorságot megközelítő univerzalizmussal, anélkül, hogy valaha a dilettánsság útvesztőjébe tévedtek volna. Rómer a természettudós, aki élte derekán túl csap fel archeológusnak (Hampel mindig idézte Rómer travesztált mondását: "Archaeologus non nascitur, sed fit"), Pulszky, a diplomata, a politikus szintén csak élemedettebb napjaira tér át a régészetre, amely aztán tulajdonképpen való életeleme lett. Hampel eredetileg jogásznak készült, a báni méltóságról készült tanulmánya az alkotmányos éra helyreálltával alapvető szerepet játszott a horvát kiegyezési kérdésekben. Ám szakjában magában is oly bámulatos sokoldalúságot mutat, amely ma sok céhbeli embernek a rosszallását hívná ki. Úgy mondogatta különben, hogy mennél inkább kelet felé megyünk, a tudósoknak annál inkább univerzálisabbnak kell lennie, nyugat felé mindinkább differenciálódik a tudomány. A kelet pedig - Budapesten kezdődik. Nem is volt korszak a mai magyar föld történetében, egészen le a modern időkig, amelyikkel ne foglalkozott volna, amelyikről ne írt volna alapvető tanulmányt, amelyhez az évek során ne tért volna újra meg újra vissza, hogy az igazi tudós szerénységével el ne ismerte volna, ha az idők sora valamelyik térelét tévedésnek minősítette.

Az ország őstörténetével a hetvenes évek derekán kezdett már foglalkozni, utóbb három vaskos kötetben kiadja a magyarországi bronzkor emlékeit, ahol - akkor még szokatlan éleslátással - belekapcsolja ezeket az igénytelen kis emlékeket: sarlókat, vésőket, tűket, kardokat, ruhakapcsokat egy nagy világfejlődési miliőbe, a középtengeri kultúra kisugárzási körébe. Hirth állapította meg a két nagy művelődési fókuszt: a középtengert és Kelet-Ázsiát. Hampelnak másik őskori tanulmánya a skythák mesebeli népéről ide vezetett ehhez a második kulturális centrumhoz, s a még eddigelé is igen gyér leletanyagból lehetőleg szilárd ethnikus képet alkotott meg, bár ezzel igen fájdalmasan érintett sok "érző kebelt", akik a szittya-komaságot csak nehéz küzdelmek árán engedték a nemzet családfájából kioperálni. Technikai momentumok alapján foglalkozott az őskor egy másik problémájával, a Pulszky által a magyarországi területnek vindikált rézkorral.

A klasszikus korral kétféle minőségben foglalkozott. Egyrészt, mint az egyetemen az archeológia tanára, az antik művészet gyújtópontjait kutatta, másrészt e művészet sajátságos emanációi a római provinciákban különös előszeretetének tárgya voltak. Az aquincumi római telep felfedésében és a históriai makrokozmoszba való beállításában nem kis része volt: két évtizeden keresztül gyűjtötte az adatokat és emlékeket, hogy a római birodalmi határ e sajátságos életű végvárának, ahol rómaiak, germánok, görögök, szirusok, perzsák és hunok adtak egymásnak találkát, a világos rekonstrukcióját adja. Természetes, hogy e tanulmányai nem maradhattak a kis határőr-városka falai keretén belül, mind szélesebb területre kellett kutatásait fektetnie. Életcélja lett az, hogy a fennmaradt monumentális és lapidáris emlékek alapján megrajzolja egész Pannónia kultúrképét. Három évtizedes munkája - örök kárára a magyar tudományosságnak - torso maradt, amelyből itt-ott megjelent egy-egy töredék a pannóniai legrégibb síremlékekről, a pannóniai kőemlékek stílusáról, pannóniai kosztümképekről, megannyi érték, de hiányzik már a kéz, amely egységes monumentummá illessze azokat.

Sajátságos vonzóerővel voltak rá a rejtett, burkolt problémák. S ha hibájául rótták fel, hogy az antik műtörténetnek szélesre taposott országútját nem járta be újra meg újra a nyugati "művésziskolákat" gyártók kényelmes módja szerint, én éppen értékelni tudom benne, az archeológusban, hogy a formák csábos felszíne alatt sohasem szűnt meg a tartalmi, a tényleges kulturális és a históriai kapcsolatokat keresni. Kutatásaiban mindig az izgatta, ami több volt, s ami kevesebb volt a tetszetős formánál. Ami több: az archeológiai tartalom, s ami kevesebb: a primér, a "művészi akarás" nélkül megtermő egyszerű művészeti megnyilatkozás, az ornamentum. Nem az izgatta őt, hogy miért fordul elő a provinciában ez vagy az a klasszikus típus, hanem, hogy miért így fordul elő s nem másképpen. Talán legbriliánsabb ez irányú kutatásai közé tartozik a Duna-vidéki lovasistenségek kultusának összegyűjtött emlékei: apró kis márvány, bronz vagy ólomtáblácskák, körülbelül félszáz, amelyeket a magyarországi Dunától a Fekete-tengerig találni, s amelyeken antik mítosz és burjánzó keleti fantázia egészen sajátságos vallási szimbólumokat teremtett, bármiféle eddig ismert vallás keretébe bele nem illeszthetőket. Problémakutatásának az ókor terén egy másik fényes eredménye az araviszkus népnek revellálása, amelyről semmi történelmi nyom nem maradt, s amelyet tisztán régészeti indiciumok alapján teremtett újra.

Legsajátosabb kutatási terrénuma, amelyen önmagának világtekintélyt s a magyar tudománynak múlhatatlan dicsőséget szerzett, a népvándorlások kora volt. Német nyelven megjelent publikációjáig ezt a hatszáz évet (a IV-X. századig) minden tudós csupán a "sötét századok" néven aposztrofálta. Senkinek se volt bátorsága ebbe a tudományos darázsfészekbe belenyúlni. Ami elvégre nem is csodálatos, ha elképzeljük azt a Höllenbreughelt, amelyet húsz egynéhány, tolongó, életéért, kenyérért, legelőért, aranyért tülekvő, élethalálharcot vívó népnek apokaliptikus küzdelme, halálvívódása nyújt. Történelmi emlékekről persze itt alig-alig esik szó, melyik római vagy bizánci historikusnak is jutott volna eszébe ebbe a kavargó kráterbe leszállani, amelyikről csak annyit tudott, hogy éhes torkát tátongva nyitja fel a boldog délvidék kincsei felé. S a szebb, boldogabb vidékek felé harci robajjal robogó népek elé tárt kapu Magyarország volt, amelynek küszöbjén mindenik nép megbotlott, s botlása közben elhullatta kincseit, ékszereit, drágaságait, mielőtt utolsó haláltusájára indult volna, itt rejtette el legféltettebb ékességeit, hogyha majd visszatér a dúló csatákból, nyugalomban élvezhesse a bírás örömét. A tulajdonos elhullott lent a bizánci fal előtt, s a kincsek rejtve maradtak, hogy a nyáját őrző juhpásztor évszázadok múlva botjával kitúrja azokat ott, ahol az isten kardja kivillan a földből. S amit ezek a népek Ázsiából és Európából mindenünnen összerablottak, ősi patríciusok gonddal őrzött családi kincseit, ázsiai khánok aranypoharait, pitykét, gombot egyaránt, a magyar föld szertelen zagyvaságban tárja azokat fel: ember legyen, aki rendet teremt bennök. (A magyar föld leletgazdagságára mondogatta Hampel, hogy azért, ami még a föld alatt van, szívesen odaadja az egész Nemzeti Múzeumot.) És Hampel József bámulatos analitikus elméje, éles formalátása rendszerbe tudta önteni ezt a ragyogó tohubavohut. Négy főcsoportra osztva különválasztotta a germán, a szarmata, az avar és a magyar népek emlékeit, mindeniket a saját alosztályaival (gót, longobárd, szláv), mindeniket - esetleges éremmellékletek alapján - időbelileg is lokalizálta. Mint a bűvészmester szavára rendbe illeszkedtek a szerteforgácsolt képek. Ahol legnagyobb a fény, ott legnagyobb az árnyék. Érzem, tartozunk annak az igazságnak a kimondásával, hogy ahol elérkezett géniuszának klimaxához, ott csuklott meg polihisztori ereje. Analizáló tehetsége szinte felülmúlhatatlan volt, ahol azonban szintetikusan világokat kellett egybekapcsolni, ott megszűnt bizalma a saját kritériumának erejében. Amikor bátor szóval irányt kellett volna mutatni arrafelé, ahonnan Európának egész középkori regenerálódása származik, ahonnan az erőteljes robusztus formák, ahonnan a szín és az örökké friss fantázia származott át hozzánk, akkor megrettent annak a felelősséggel teljes ítéletnek kimondásától, amelyre soha nála hivatottabb egyén nem volt: hogy ti. a vándorló népek egész kultúrájának legmélyebb forrása ott buzog valahol a csodáserejű Gangesz forrásánál, ahol az örökké nyugtalan Mája, a megújhodás istene, fonogatja szüntelen fényes szálait.

Pedig ismétlem, nála hivatottabb ítélőbíró e kérdésben nem lehetett. Keze alatt volt a nagyszentmiklósi (most Bécsben őrzött) ún. "Attila kincse" a maga sajátosan perzsa díszítésével, keze alatt tárult bámuló szemünk elé, napról napra gazdagabban az egész honfoglalás kultúranyaga, amely - minden finn rokonság ellenére is - a legtisztább szasszanida-török-mohamedán befolyás alatt áll. S a történeti igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy Hampel József napról napra mindinkább közeledett e megismerés felé, mind tisztábban látta a Keletnek elhatározó fontosságát. Ha 1896-ban még csak távolról, a keleti szőnyegek virágos fátyolán keresztül közelíti meg a problémát, az 1907-ben kiadott honfoglaláskori újabb tanulmányaiban hangját mind határozottabban véljük ez irányban hallani, hogy végül az 1910. évi müncheni mohamedán kiállításról szóló tanulmányában felcsendüljön a szó az iszlám és a honfoglaláskori művészet közös forrásáról.

Jelen voltunk a lelkiismeretes tudós eme önmagával való tusakodásának minden fázisánál. A klasszikai tanszék egyetemi tanára csak lassan tudott megbirkózni a gondolattal, amely addig éltető eleme volt: Róma mindenható uralmának tagadásával. Keserves dolog is volt az antik istenek ledőltével Brahmaputra és az újgur Buddhiszatvák művészeti uralmával megbarátkozni. S mégis szentül hiszem, ha a sors másképp nem intézkedik, Hampel József fiatalos energiával nekilátott volna újabb fárasztó analíziseknek, amelyekkel a korai iszlám emlékeit taglalta volna honfoglalási anyagunk szempontjából. Így is azonban örök érdeme marad lelkiismeretes kutatásainak, hogy a mitikus legendás ősmagyar ködfátyolképek helyett, szilárd gerincű vázakat adott: a külső formák felrakása egy későbbi nemzedék feladata marad. S még egy érdeme, hogy kiirtotta gyökerestül azokat a jóindulatú mendemondákat, amelyek szerint a magyar kocsis pántlikás kalapja a szasszanida fejedelmi koronáktól származnék.

Ugyanilyen szigorú kritikával kísérte végig a "magyar stílus" történetét (egyetlen kemény tollharcát ebben a kérdésben vívta meg). A "magyar stílusról" kimutatta, hogy az nem korábbi a reneszánsznál, és nincs semmi összekötő kapocs, amely a honfoglalási kor díszítésével kontinuens fejlődésbe hozhatná. Történeti "magyar stílus" nincs, de megvan minden feltétel egy ornamentális modern "magyar stílus" egészséges fejlődésére.

Egyébként is élete fogytáig kutatta a német polgárcsaládból származott tudós a magyar művészi lélek jelenségeit. Közép- és újabbkori ötvösségünk terén bőven nyílott erre alkalma. A Kolosvári ötvöstestvérek, Márton és György érdekes sorsa, akit a német császár hív meg messzi hazájukból Prágába, hogy ott szobrot állítsanak, éppen úgy érdekli Hampelt, mint az aacheni magyar zarándokkápolna, ahol Anjou-fejedelmeink vagyonokat érő, magyar mívű kincseket ajánlanak fel a templomnak. Kimutatja két zománcozásmódnak részben autochton, részben sajátos magyar voltát, s e két technika, a sodronyzománc és az erdélyi zománc emlékeit gyűjti minden lépésében, amerre útja a világban elviszi. Az őáltala kreált műszavak az egész világ irodalmában programszerű szerepet visznek.

Egyetemi hallgató-kora óta nem szűnik meg múzeumi kérdésekkel a legintenzívebbül foglalkozni. A fővárosi és vidéki múzeumok berendezése, anyagi kérdései, a kincsleletek jogi problémája, az ingó és ingatlan műemlékek lajstromozása, új múzeumok alapítása, tervszerű múzeumpolitika évtizedeken át figyelmének és tanulmányainak tárgya. Alig van a kontinensnek múzeuma, amelyet ne ismerne töviről hegyire, amelyről ne volnának jegyzetei. A monarchia területén újabban épülő múzeumokhoz - a szűkebb külföldön - mindig kikérik tanácsát. Egy fájdalomgyermeke van csupán: a Nemzeti Múzeum régiségtára, amelyben uralkodó térszűkéről már 1887-ben panaszkodik a nagy nyilvánosság előtt, s amelyet azóta se tudott megváltásához közelebb vinni, annak dacára, hogy évről évre hol nyomtatott betűben, hol bizalmas jelentésekben nem szűnt meg efelett a szégyenteljes állapot felett panaszkodni.

Hampel oeuvrejének kaleidoszkópszerűen sokoldalú képe hiányos volna, ha ne említenők meg, hogy amilyen alapossággal dolgozott szaktudománya terén, olyan élannal ír, ha kell, a műcsarnok tárlatjairól, olaszországi útjairól, a világkiállításokról, hazai kalendáriumokról s más miegyébről. Ilyenkor egész fényében felragyog benne a tudós mellett az ember, aminőnek őt máskülönben a személyes érintkezésben ismertük. A korábbi évek alatt hivatali érintkezésében mutatkozó ridegség álarc volt csupán, amely alól, gyerekes fényben sugárzó szemein át minduntalan kikandikált a melegség, az együttérzés minden bajjal, az őszinte, nem fitogtatott, de annál valódibb liberalizmus, a szív. Hány elfojtott sóhaj könnyebbült meg az ő havonta titkon kiosztott koronái által? Hány embert segített csak azért is talpra, mert mások elnyomták? Szerénysége nem csupán a tudományos térre, hanem a magánéletbe is elkísérte. Polgárember akart lenni és maradni. Amikor, állásánál fogva udvari tanácsos lett, eleve megtiltotta tisztviselőinek és deákjainak, hogy őt méltóságozzák. "Én az uraknak professzora vagy direktora vagyok és nem méltóságos ura." Dékánátust nem vállalt az egyetemen, sok minden egyéb okon kívül azért sem, mert a "mágnásruha nem való polgáremberre". Hiúság egyáltalán soha nem bántotta. Tudományos munkaelvét őszintén elmondogatta: "Ha az ember valamiről valamit nem tud, előadást tart róla, ha semmit sem tud róla, akkor cikket ír, s ha éppen fogalma sincs arról, akkor könyvet ír róla: így egész biztosan meg fogja tanulni, amit nem tud." Ugyanilyen értelemben önmagáról is szívesen használta a latin közmondást: nemo ultra posse tenetur, és bárhányszor ismételgette azt a kedvenc tételét, hogy ha a mi tudományunk (az archeológia) nem léteznék, azért az ország még nem fordulna fel, sőt mégcsak meg sem érezné. Ez a tetőtől talpig ember minden ízében europäer volt, a szó legnemesebbik értelmében, csodás keveréke a konzervativizmusnak, aki életében egyszer használta a telefont és legmesszibbmenő modernizmusnak, aki a Molnár Ferenc "Liliomját" a klasszikusokhoz sorozta. S mindenekfelett ember volt, akinek mindennapos olvasmánya Goethe volt, s aki évek hosszú során át megfigyelte a Gellérthegy minden virágjának fakadását és elmúlását.

Kedves egyénisége talán legmelegebben, legmeghatóbban bontakozik ki a külvilág előtt akadémiai emlékbeszédeiben, kivált abban, amelyet öreg barátja és mestere, Rómer Flóris halála felett tartott. "Nagyok és kicsinyek - írja Rómerról - egyaránt tisztelték, mert kellett őt tisztelniök. Tudom, mert igen közel állottam a boldogulthoz, hogy minden külső elismerésnél, mindig nagyobbra becsülte azt a jutalmat, melyet becsülettel végzett munkája után éber lelkiismerete adott neki."

S amikor Hampel Józsefről való ezt az emlékezést zárom, ismét csak az ő szavaihoz fordulhatok, amelyekkel ő vett búcsút Rómer Flóristól: "Halaványak és gyöngék az én szavaim azon nagy emlékezethez képest, amelyet mindenki róla táplál, aki igazán ismerte, lehetetlen, hogy aki e lapokat el fogja olvasni, ne érezzen valamit abból a kegyeletes tiszteletből az elhunyt iránt, amely őiránta e sorok íróját élte fogytáig leköti."

Paroxizmusig tagolódott korunknak oly fixpontja lesz Hampel József életműködése mindig, amelyhez az eljövő idők történetírói szükségképpen folyton vissza fognak térni.