Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 11. szám

Nagy Samu: A topolyai doktor

A drávatopolyai fiatal körorvos emígy monologizált:

- Mindent meg lehet szokni. A falut is. Mások is megszokták, végül meg is szerették. Nem tételezhetem föl, hogy éppen én vagyok a legkülönb mindazok között, akik falura kerültek és csupán az én kivételes kvalitásaimnak életszükséglete a városi levegő. Lám, már egy cseppet se vagyok ideges, nem is lázongok. Egészen nyugodt vagyok.

Megállt a könyvesszekrény előtt és kivett egy kötetet. Megnézte a címét:

- Shakespeare? Az is jó.

Az egyetlen karosszéket az ablakhoz állította, és benne kényelmesen elhelyezkedve, lapozgatni kezdett a kötetben. Ráakadt a Téli regére, melyet még nem ismert. Hozzáfogott, s egyfolytában végzett vele, közben pedig elfogyasztotta az egész üveg aszúbort, melyet maga mellé készített. Az olvasmány nagy hatással volt rá, és az aranysárga itallal együttesen besegítették a doktort valami tiszta, derűs és mindent átfogó hangulatba, hogy egy-egy mondatot, mely mélyebben hatott rá, szinte átölelt a lelkével, ilyenkor térdére fektette a könyvet és gyönyörittas szemekkel, mosolyogva tekintett ki a késő őszi alkonyba boruló falu sáros kocsiútjára. Később a csizmadiáné, akinél lakott, behozta a petróleumlámpát, és a doktor ennek pislogó világánál fejezte be olvasmányát. Bort akart még tölteni, de az üveg már üres volt.

- Nem baj - gondolta. - Inni sem kell sokat. Vannak az életben egészséges és tartalmas szórakozások, amelyek falun is föllelhetők.

Hátradőlt a karosszékben, és fütyörészve nézte a mestergerendát.

- Végtelenül tudom méltányolni ezt a Téli regét - dolgozott a doktorban a bor és a rajongás. - Azt hiszem, senkit sem kapott meg annyira, mint engem. Mindenesetre vannak benne részek, melyek egyenesen hozzám szólnak. Mert ehhez az én helyzetem kell. A kipihent, kialudt kultúrember idegzete és az a disznóól, a falu. Csak az a merész fantázia alkothat ilyent, amely innen akar szabadulni - Drávatopolyáról.

- No és most? - Hét óra. Itt benn kormozva ég a lámpa, a sarkok és a mestergerenda homályban vannak. Az öthatosos Mária-kép úgy néz le a falról, mintha aludnék. Ha meg kinéznék, látnám, hogy sötétségbe és sárba fulladt a falu. Hajh! - drága Perdita! - most Pest kellene! A kávéház. Ott leadni a Téli regét - kultúrembereknek. Inni azonban mégis kell.

Új üveget bontott, és lassanként annak is a végére járt. Hangulata és gondolatai egyre változtak, mint a mozidráma képei. Később bonhomiával és némi cinizmussal vegyült hangulat hatalmasodott el rajta, s mintha titkot leplezne le maga előtt, pajkos mosollyal és gondtalan vállrándításokkal kísérve folytatta derűs társalgását önmagával.

- Beatus ille! avagy, mi, boldog falusiak. Például, hogy én most ebben a mestergerendás szobában monologizálok, meg klasszikust olvasok, továbbá, hogy szép lassan, de egészen biztosan kezdek egyedül berúgni és lecsúszni - ez falusi idill. A legpompásabb falusi idill. Hm! hiszen jól van - nevetett a doktor -, arról szó sincs, hogy rosszul érezném magamat. De azért valljuk meg, hogy becsületesen baromi dolog ez az egész. Az egyszerű, jámbor falu, az szennyes és vigasztalan, mint a szemetes szekér, amely ködös téli hajnalon végigcsilingel a körúton. - A doktor tekintete vastag és esetlen nadrágjára, majd térdig sáros csizmáira esett. - Szerencse, hogy én éppen olyan piszkos vagyok, és így nincs mit egymásnak a szemére vetni.

Közben a vén csizmadiáné három-négyszer is megzavarta a doktor gondolatmenetét, bejövén a szobába, és mindannyiszor nagyjelentőségű híreket közölt a külvilág tényeiről. Mikor olaját töltötte föl a mécsesnek, mely a doktor tilalma ellenére is ott égett a szentkép alatt, bejelentette, hogy hál' Istennek, elállt az eső, de mintha Gécsér felől újabb fekete felhők jönnének. Másodízben a vízhordó Máriról adott le szigorú megjegyzéseket, s mivel az ajtót nyitva hagyta, s Mária egy sajtár vízzel éppen a pitvarban csoszogott, úgy tetszett, hogy erről a nedves nőről a sarkvidék minden köde, fagya és sötétsége beárad a szobába. Az öregasszony fújni kezdte a kályhában a parazsat, s közben elmondta, hogy az előbb arra ment a segédjegyző, és feltűnően sietett. A csizmadiáné félóráig tanakodott a szokatlan jelenségen - hogy miért sietett a segédjegyző -, végre azzal a föltevéssel nyugtatta meg magát, hogy talán azért, mert szakadt az eső, és a fiatalembernél nem volt esernyő.

A falu, az időjárás és a vízhordó Mári eme apró intimitásai azzal a hatással voltak a mámoros doktorra, hogy magában durva, kultúrátlan és főképpen piszkos bestiának mondotta a csizmadiánét, és merészröptű fantáziájában odaállította diadalmas pesti hölgyismerősei mellé, akik közül az egyik úgy jelent meg előtte, amint finomságot, szellemet és tisztaságot sugározva, halk kacagással hátradől székén, és ő, a szőke bajuszú, szinte kontúrokat vesztetten tiszta és üde fiatalember lány odahajlással a fülébe sugdos. Félig lehunyt szempillái alól a lámpa sercegő lángját egyetlen, mélytüzű szikrának látta, melyben később csupa tiszta és illatos báli hölgyeket vonultatott fel és tiszta és finom frakkos urakat, látta a tánc lágy hajlásait, lelkébe hatott a keringő elsikló üteme. Bál után a kávéházak: a csillárok alatt gomolygó füstfelhőbe, mint rakéták röppennek fel és pattannak szét a diszkrét pikantériák - Gréte kacagása oly rövid és tüneményes, mint a tükör lapján elsikló fénysugár. Ő volt a bohém medikus, a zeneértő, az irodalmi doktor, az előtáncos, kinek színek voltak az érzéseiben és lendület a beszédében.

Ahogy a bor és az elmélázás elbágyasztották, emeletnyi piszok terhét érezte magára szakadni. Szétvágta magát a karosszékben, mintha egyetlen tempóval akarná elrúgni magától a vén csizmadiánét és a szutykos vízhordó Márit, s mintha menekülni akarna a sáros csizmákból, melyekbe térdig belesüllyedt, a szakáll borostás rétegéből, melybe egy hét alatt rozsdásodott bele és a fehérneműből, melyet még a tegnap esti korcsmafüst itatott át.

Homályosuló szemekkel felállott, s az üvegből egyhajtással kiitta a bort az utolsó cseppig. Egy percig habozott, aztán kivágta a ruhásszekrény ajtaját - a szekrény egyik részéből a tiszta fehér ruhák villantak elő, odább meg a kivasalt, jól szabott férfiruhák álltak hetek óta érintetlen sorban komolyan és némán, mint a főúri lakájok.

A fiatalember tekintetével végigsimította a gazdag ruhatárt, majd előkeresett egy illatos, égszínkék selyemkendőt s beletemette az arcát. A kendő illata az emlékeknek egész orkeszterét zendítette meg benne. Felgyúltak a szemei, fütyörészni kezdett, s a sáros csizmákat berúgta a sarokba. Mire a pirosrózsás parasztóra nyolcat ütött, a doktor karcsú alakja kimosdottan, üde arccal és kifogástalan estélyi öltözetben hajolt meg maga előtt könnyed és elegáns lendülettel a szekrény tükrében.

...Percekig élvezte az újjászületés szenzációját, tánclépéseket váltott, mimikájával valami szaloni vígjáték jeleneteit kísérte végig, és mozdulatai kecses és kifejező gesztusokba simultak. Arról szó sem lehetett, hogy levesse estélyi pompáját, és ismét magára öltse esetlen, falusi jelmezét. Illúziói, melyek széles vonalú fővárosi képeket varázsoltak eléje, oly mélyen fogva tartották, hogy most már ellenállhatatlanul társaságra vágyott, lehetőleg, sőt föltétlenül női társaságra, melyben visszhangja kel ötleteinek, ahol választ kap kérdéseire, s melynek izgató jelenléte kiváltja és kiteljesíti gondolatainak szárnyalását. Nem is habozott soká, végre is, sok választása nem maradt. Kiskosékhoz, a boltoscsaládhoz fog menni, hol most egész női társaság van együtt: maga a ház úrnője, továbbá felnőtt leánya, Birike és Kiskosnénak éppen itt időző nővére, a szomszéd falubeli kisbérlő felesége. A mámornak bármily kápráztatón színes köde ereszkedett is a fiatalember látása elé, azzal egy percig sem áltatta magát, hogy a hölgyek, kiknek társaságát élvezni fogja, valami pompázatos és ellenállhatatlan példányai volnának nemüknek. De mit tesz az? Néki semmi köze e hölgyek értelmi világához, néki környezet kell, mindenesetre nők, akik ingereket kelthetnek, akik előtt hajlonghat, kezet csókolhat nekik, és akikhez akkor is hozzá fogja vágni a Téli rege méltatását, ha szemeikből válaszul egy álmoskönyv unalma és butasága fog is rámeredni. Mindenesetre le fogja vezetni ezt az egész színes felbuzdulást, s ha kedvez a szerencse, hogy mind az utolsó percig, talán a hajnali órákig ott maradhat, míg illúzióinak utolsó foszlánya is szépen, simán, erőszak nélkül szétoszlik, akkor megnyugodva hazamehet aludni a mestergerenda és a Mária-kép alá.

A falvak sötét éjjelén használatos kicsiny lámpáját maga előtt tartva tiporta a sarat, monologizált, barátságos bővített mondatokban intette le a csaholó ebeket, s néhány parasztház apró ablakán oly ravasz és kizárólag gáláns kalandorhoz illő mosollyal kacsintott be, mintha ott benn a napkirály egy kegyencnője hámozná ki magát báli ruhájából.

Alacsony, szalmafödelű és füstös pitvarú házban volt Kiskos bácsi boltja. Ahogy a doktor benyomta az odafagyott üveges ajtót, megszólalt a csengő, jelezve az örvendetes eseményt, hogy még e késő esti órában is elkel egy skatulya foszforos gyújtó, vagy egy darab mosószappan. A bolt közepén gyér fényű olajlámpa búsongott és egyhangú sercegése azt sejttette, hogy az idő rohamos múlására akar figyelmeztetni. A levegőt sokféle illat keveréke itatta át, de ebből is kivált az ostorszíjak nyers és éles szaga. A boltban pedig e szíjakon kívül alig volt egyéb látható néhány fióknál, sok, ügyesen gúlába rakott mosószappannál és azoknál az üvegburáknál, melyek a parasztgyerekek vágyakozásának értékes tárgyait, a sípoló, trombitáló és a zenei képességekkel egyáltalán nem bíró, különböző cukordarabkákat tartalmazták. Ez minden. Az egész bolt alig néhány száz koronát érő tárgyaival a primitívségnek s a szegénységnek oly sivár benyomását keltette, hogy a doktor napközben - erre jártában - már gyakran elgondolkodott azon, hogy a garasoskodásnak miféle tudományával élhet meg belőle egy nyolctagú család.

Kiskos bácsi letette a képes újságot, melyet olvasott, homlokára tolta szemüvegét, s erélyes hanghordozással, széles gesztusokkal üdvözölte a doktort. Nem tudni, hogy a mondanivalóknak, vagy a megfelelő kifejezéseknek volt-e állandó fogyatékosságában a boltos, fogyatkozását mindenesetre pótolni igyekezett azzal, hogy amit mondott, azt a végtelenségig ismételte, s oly önérzetes, kiabáló hanghordozással, hogy a szerényebb igényeket e téren is föltétlenül kielégíthette. Egyebekben vastag szűrös kabátot viselt, mely ontotta a petróleumszagot, s keze, amelyet a doktor felé nyújtott, vörösre volt fagyva, bár azt az ujjak középső ízületéig kötött kesztyű védte.

A doktor csak néhány percet időzött a boltban, s ez alatt szigorúan megőrizve mámoros fővárosi illúzióit, azokat a híreket gyúrta bele Kiskos bácsiba, melyeket az amerikai pénzpiac helyzetéről s egy fővárosi bank válságáról legutóbb olvasott. Ha nem is a haute-finance egy tagjával, de mindenesetre közgazdásszal állván szemközt, nem szórakoztathatta Leontes és Hermione házassági drámájával, s ha Kiskos bácsi valaha nem tudott ellenállni az illúziók mámorának, az orvos fejtegetései nyomán bátran a jegybank kormányzójának képzelhette magát. Hálás is volt érte, s a doktor kijelentéseit ellentmondás nélkül ismételgette hangosan és sokszor. Végre betessékelte a kedves fiatalembert a szobába, melyet üvegajtó választott el a bolttól.

Az üvegajtó szürke függönye pedig nyájas és meghitt családi képet takart. A törött ellenzőjű lámpa alatt ültek az asztal körül, mely kéken erezett fehér viaszosvászonnal volt behúzva, s ennek közepén lerágott csonthalmaz: a vacsora maradványai. Visszataszító egy dolog ez, s a szoba félhomályával együtt az első pillanatban valóban veszélyeztették a belépő doktor nagyvilági ábrándképeinek kereteit, de szerencsére, a félig vetkőzött gyermekek, a vetett ágyak s főképpen az ételnek, a megromlott levegőnek és sok egyébnek beivódott savanyú szaga idejében figyelmeztették a fiatalembert, hogy minden csekélységtől ne riadjon vissza. S a tűzpróbát dicsőségesen ki is állotta azzal, hogy lendületes meghajlással "nagyságos asszonyom"-nak címezte Kiskosnét, és kezet csókolt neki, bár e gondozatlan, feltört kézből egy vöröshagymás kert minden hangulata feléje áradt. A boltosné elragadtatva köszönte meg a kézcsókot, de nem így a bérlőné, akit az elegáns fiatalember udvarlása arra emlékeztetett, hogy ő, a bérlőné, valamikor az apácák nevelőintézetébe járt, miért, miért sem: a kiöltözött, kifinomult orvost kezdte lekicsinyelni, száját gyűszűnyire összehúzta, karját összefonta, s szemeit állhatatosan egy csirkecsontra szegezve visszavonult világfájdalmának hangtalan sáncai mögé. Kiskosné időnként ragyogó tekintetet vetett nővére felé, akit a fiatalember parádés kivonulására akart figyelmeztetni, ami kétségtelenül Birike kedvéért történt. A bérlőné nem mozdult előkelő elszigeteltségéből.

Birike összefont karokkal úgy ült helyén, mintha karót nyelt volna. Fejét oldalt hajtotta, álmos szemeit kitágította, s mindenképpen rajta volt, hogy érdeklődést és megértést sugározzon. Megértést affektáló mosolya pedig, mely szellemi homályát leplezte, olyan volt, mint egy virágos szőnyeg valamely tátongó hegyszakadék fölött. A doktor szadista önkínzással ujjongott fel magában:

- Ostoba liba! Ostoba, ostoba, mint egy falusi szűz.

A családban élénk feltűnést keltett az, hogy a kisasszonyt egyszerűen Birikének szólította.

- Ehh, Birike, hagyjon engem békén tavasszal, napsugárral, liliomfehérséggel, ibolyaillattal. Nem vagyok én mai gyerek, Birike, átjátszott pesti fiú vagyok én. Fájdalom, ott tartok, hogy előttem már a női plasztika sem egyéb a zsiradék tetszetős elhelyeződésénél. Túl viharon, tapasztaláson, túl kétségen és kíváncsiságon, tudja, Birike, mi kell az embernek? Tudja?

Csend. Birike hallgat, mint egy topolyai szfinx.

- A mese. Az kell, Birike. Goethe szerint csak a humor marad meg. De ez vérmérséklet dolga. Én például Montaignevel mondom: mit tudom én?! Sőt: mi közöm hozzá! Azt hiszem, ez eléggé tisztult életbölcseleti álláspont. Nem az?

- Igen - válaszolt Birike.

- Hagyjanak engem békén rejtélyekkel és bonyodalmakkal. Egyszerűség és naivság kell nekem. Azt hiszem, ez valami infantilis visszaütődés bennem. Ahogy gyermekkorunkban az anyánk szoknyája mögé menekültünk a rémek elől, most az élet ijesztő rejtélyei elől én a gyermekkor egyszerű érzés- és gondolatvilágába sáncolom el magamat.

- Bizony - szólt közbe a boltosné meggyőződéssel, és mint akit a doktor félremagyarázott szavai anyai kötelességek teljesítésére intettek, az egyszerűség és naivság mellékelt ábrájaként táplálni kezdett egy visító gyermeket.

Közben Kiskos bácsi becsukta a boltot, s bejött a szobába, melynek üvegajtaján át leselkedett a bolt sötétsége.

- Mit iszunk, Kiskos bácsi? - legénykedett a doktor. Hányaveti volt a modora, s a faszéken oly hanyag előkelőséggel nyúlt el, mintha a mágnáskaszinó karosszékét érezné maga alatt. És nem tréfált. Miután a család illemtudó vonakodással engedélyt adott, Zsuzsával néhány liter bort hozatott a kocsmából. A szenvedélyes alkoholisták perzselő szomjúságát érezte torkában, amit csak növelt minden pohár bor, melyet felhajtott. Kiskos bácsi meg úgy ivott, mint egy görög bölcs. Egész este egy szót sem szólt, s arcának boldog ragyogása elárulta, hogy most legfőbb gondja az ivás.

- Hát igen, kedves Birike, a mese. Persze, maga ennél sokkal többre becsüli Strauss Richárd vagy Manet formatombolásait - folytatta igaz meggyőződésének szemérmetlen megtagadásával a doktor -, de nincs igaza.

- Én most Nagypálit olvasom - szólt közbe egyszerűen Birike.

- Kit? - ha szabad kérdeznem.

- Nagypálit - válaszolt vak bizalommal a leány. Nagypáli Aladárt.

A doktor ivott és megdöbbent.

- Nem ismerem.

- Nagyon érdekes - mondotta szenvtelenül a leány. A "Szerelem örvényei"-t olvasom most tőle. A papa a boltban árulja a Képes családi kört, és ebben van. Nagyon jó tolla van.

A doktor hátravágta magát a széken. Cigarettája füstjét belefújta a petróleumlámpába, és olyan hangnemben kezdett vitatkozni Birikével, mintha a leánynak Shakespeare ellen volna kifogása.

- Egyebekben: Nagypáli - Nagypáli... nem ismerem a fiút. De ismerem a faját. Jóravaló, derék fiúk. Csak éppen, hogy albérletbe dolgoznak. A bérlő húsz fillért kap sorjáért, s nékik, a nagypáliknak ötöt fizet. Azért Páli vagy Pali. Tudja, mi a Pali? A balek. És ki nem az? Nagyságos asszony, tegye már le azt a gyereket, mert megerőlteti magát. Én pedig voltaképpen a Téli regéről akartam beszélni. Shakespeareről.

Hej, azt a mindenét! - gondolta a doktor -, hát fonográf vagyok én, hogy megszakítás nélkül beszélek, és senki sem szól közbe? - Megállapította, hogy a hangulat kicsúszik a kezéből. A mámor vibráló káprázatán át is észre kellett venni, hogy ezek az emberek fáradtak, álmosak, és hogy ha ez még néhány percig így tart, a fővárosi csillogásból mindjárt lezuhanunk Drávatopolyára. Helyi ügyeket kezdett tárgyalni, teleszkópszerűen nagyítva a kereteket és személyeket.

- Nos, a jegyzőné - haha! - és ivott a doktor -, nincs-e igazam: topolyai Bovaryné. Nagyságos asszony, csókolom a kezeit - fordult a bérlőnéhez -, ismerje el, hogy a hasonlat jó.

A bérlőné visszaemlékezett ifjúságának ama büszke mozzanatára, hogy egy ízben katonatisztekkel táncolt a letenyei kaszinóban, kevés megértéssel, de annál határozottabban bólintott a fejével.

- No és a férje! Az elsőrendű közigazgatási kapacitás! Annak tartja magát a hülye, az állat. Kérem. Kiskos úr. Ez magához szól. Mondja: van ennek az embernek sejtelme a modern közigazgatásról? A városfejlesztésről, városi üzemek létesítéséről. Van ennek halvány fogalma arról, hogy míg ő itt gyilkos nyugalommal lópasszusokat állít ki, addig kívül, a nagyvilágon a forradalom ökle rázza a társadalom kapuit. Fenn száll a vörös lobogó, barikádokon zúg a forradalmi dal, s Drávatopolyán lópasszusokat állít ki a közigazgatási jegyző. Ez valaki? Ez tekintély itt? Birike, hát eszméljen! Könyörgöm, Birike! Hiszen maga nő. Kiben lobogjon az eszményiség lángja, ki hallja meg a jövő zenéjét, ha nem önök, ah, Birike, ha maga emelné föl a forradalom lobogóját itt - Drávatopolyán -, Corday Sarolta a mi homokos sivatagunkon, Biri, hát, Birike, könyörgöm, szóljon, nevessen, csak mosolyogjon, csak intsen s ne üljön ily szoborszerűen, ily fásultan - ily: nyélbeütötten, mintha karót...

...A doktor fejéhez kapott. Megdöbbenve körülnézett az álom dermedt csendjében, mely a homályos zugban leereszkedett. Semmi hatás, a megütközésnek semmi nyoma. A bérlőné a csirkecsontot nézte, a boltosné szoptatott és Kiskos bácsi szunyókált.

A fiatalember csüggedten hajtotta le fejét, majd egy pénzdarabbal zörgetni kezdett.

- Fizetek.

Mosolygott. Keserű elszánás támadt benne, hogy új lángra élessze ezeknek az embereknek pislogó világát. Mert mi lesz most? Hol csillan meg az egész faluban egy másik mécsvilág? Vagy hazamenjen, s egyedül holtra igya magát? Felállt, támolygott.

- Nagyságos asszony, nagyságos asszonyom, csókolom a kezeit - fordult a boltosnéhoz -, talán ha hajnalig együttmaradnánk. Egyszer. Miért ne? Igaz-e, Kiskos bácsi? Kirúgjuk a fűszerüzlet ajtaját, és potyogni fog a mosószappan, mint a jégeső. Hehe! Téli rege -

Birike álmos feje lekonyult a mellére, majd ismét felkapta, lebocsátotta s járt, mint az óra ingája. Kiskos bácsi szuszogott. A bérlőné aludt. Ez mind semmi. De a boltosné, ki már aludni vitte kisdedeit, hangos, korlátlan szilaj ásítás zenéjétől kísérve, lenyúlt az asztal alá, s ritmikus mozgásai elárulták a műveletet, melyet ott végzett.

- Elalszik a lámpa - mondta a doktor.

Kiskos bácsi csutakra égett szivarja mögül megjegyezte:

- Kiégett a petróleum.

- Talán föl kellene tölteni - vélte a doktor.

A boltosné szája elé emelte kezét és vontatott, éneklő hangon megjegyezte:

- Most már - talán - ha gondolod, Bertalan, de reggel - nagymosás lesz.

- Nagymosás? Nagymosás lesz, nagyságos asszonyom? Az egy kiváló magángazdasági tény. A tisztaság a közegészség első föltétele. Fizetek.

- Fizetek! riadt fel újra harsányan a doktor, s Birike tágranyílt szemekkel tekintett fel rá.

Magára öltötte bundáját, és fogta a lámpáját.

- Csókolom a kezeiket. Nagyságos asszonyok! Bérlőné nagysága! Nagysám, Birike, óh, Birike, szunnyadó Jeanne D'Arc-ja Drávatopolyának, isten önökkel. Fogytán a dal s az ital, én megyek aludni a Mária-kép alá. - Zsuzsa, a kapuhoz!

Az udvaron a nedves agyag visszaverte a kézilámpa fényét. Zsuzsa botorkálva, félálomban és vakarózva haladt a doktor mögött, s nagy nekifohászkodások között nyitotta fel a kaput. Kinn a sárba és sötétségbe fulladt Drávatopolya. Most hová?...

- Ma nagyon parádésnak tetszett lenni a tekintetes úrnak - súgta Zsuzsa bizalmasan.

- Bizony, bizony.

- Ám a Birike kisasszony nagyon házias leány és van hozománya is.

A doktor a kapuban állva belemeredt a viaszos sötétbe. Valami hatalmas zuhanást érzett magában.

- Hisz ez a falu - csak a sár és a sötétség...

Mint mikor katonákat vezérelnek rohamra, úgy nyomult fel a torkába minden keserű utálat és megrázó fájdalom.

- Ehh! - ordított bele a sötétbe, és lámpáját hozzávágta a kapufélfához. Az üvegcserepek csengését a kihűlt és dermedt falu visszhangozta. Néhányat előre lépve bokáig süllyedt a sárba, és a férfi vad, szaggatott zokogásával belesírt a sűrű feketeségbe.

Zsuzsa melléje lépett s vállára tette a kezét.

- Jesszuskám, Máriám - nagyon be tetszett rúgni...

A doktor átölelte Zsuzsit, s fonnyadt keblére hajtotta fejét.