Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám

F. Kernách Ilona: Pissz!

- Kendnek egy szava sincs erre a borzalmasságra?!

- Mi legyen.

- Mi legyen... hogy egy apának mi legyen, ha a tulajdon egyetlen lányát jól elverik?

- Az ura verte el.

- Hisz épphogy az. Hogy alig hetes házas, máris csupa kék fót. Kő, vagy mi van a kend szíve helyén?!

- Mert vóna csak idegen egy ujjal is nyúlni hozzá. Dejszen!

- Hát ez ki? hát ez mi? az a gyüttment, ma egy hete még majd úgy hogy senki, semmi, most meg már mindent szabadjon neki!

- Biz' az úgy. Te tyúkeszű. Hát elfelejtetted? Vagy, merte vóna csak valaki az én dógomba ártani magát akkor - te kapartad vóna ki a szemit!

- Mer' én olyan bolond vótam. Az vót a baj, hogy világ életembe' nagyon is jó vótam...

- Ilyen mind az asszony, elébb nagyon is makrancos, aztán meg nagyon is kezes.

- Nem szégyelli magát?

- Azt' még én szégyelljem magam, mi? jó adod.

- Vénségire...

- Hát, az fáj neked is, a vénség, áztatott kötél jobb is vóna még a hátadon, mint ez a fogatlan beszéd az orrod alá.

- Vót részem benne, siralmas életemben, elég.

- Úgy láccik, kevés vót mégis. De hát, ilyen mind az asszony, akármilyen hetyke-petyke, ha megvénül, se sava, se borsa, még a puflóg se esik jó rája.

- Most meg mit akar kend kikezdeni velem? jó, hogy nem hányja szememre Ádámot meg Évát is! Mit ártya magát az én dógomba, az én szerencsétlenségembe, az én siralmamba! Ahogy van, úgy van! eltűröm. De a gyerekemet nem engedem, érti? hogy az én sorsomra jusson, hogy így elsenyvedjen. Nekem mán hozhattyák a szentmihálylovát, de annak a gyüttmentnek kikaparom a szemit! Mer' mán látom, nincs annak a boldogtalan magzatnak se senkije a világon, csak ez az egy szegény, szegény anyja. De én nem is hagyom. Hazahozom!! Haza, még máma.

- Ugyan. Hm. Csak úgy. Fityre. Kérdezés nékül.

- Kérdezés nékül?? van itt valaki is, akit kérdezni köll? Tán kendet! a drágaszívű apját...

- Hát az igaz, hogy én se az ágy alól mondanám a kukkot. De az ényim mégis csak az első szó vóna, a második az uráé, de az utolsó, tromfnak: a lányodé!

- Hát egészen megbolondult kend, hogy azt hiszi, hogy az én gyerekem így le hagyná magát alázni, hogy annak még kérdezés kéne? Mikor alig hetes házas, mikor úgy elverte. Mikor csupa kék fót!

- Fiatalok, marakoggyanak, törjék egymást, addig forr a bor, ameddig új.

- Egyetlen szóért! Így elverni.

- Száz fija lehetett annak.

- Gyünnek haza a táncból, se szó, se baj még, egyszerre csak lecsap a ménkű.

- Hm...

- Ércse meg kend, hogy egyetlen szóér, mer azt mondta neki, hogy: pissz.

- Hogy pi-i-isz... neki??

- Azt, erre se szó, se beszéd, csak úgy pofonvágja, hogy leszédül az ágy alá.

- Hellyit találta...

- Hellyit a papucsa! Mer a lelkem se vót rest, úgy a pofájába vágta, hogy csak úgy szikrázott a szeme annak a maflának.

- Ugyan! A kis cudar, ki se néz belüle...

- Akkor aztán, mintha ez neki nem is vóna elég, csak akkor esik neki igazánba a lelkemnek, azt ahun éri, kékre-ződre.

- Nagyon joó vót...

- De én kikaparom a szemit! Én hazahozom!! Én nem hagyom, én még kenden is körösztülgázolok, ha az életembe kerül is. Ha még úgy röhög is kend.

- Hehehe. Hát hogyne röhögnék: mikor a tyúk kukorékul. Hogyne röhögnék, mikor, nézz csak ki annyuk, már el se köll menned, gyünnek helyedbe, kérdezés nékül, a lányod meg a vejünk...

Az öregasszony meghunyászkodva húzódik odébb, a fiatalok jönnek be, elöl az ember, képén csak úgy ragyog a sok friss egészség, teliség, jóság. A fiatal menyecske szégyenlősen sompolyog mögötte, két orcája, mint a rózsa, egyik a pofontól, a másik nem a pofontól. Köszönnek, az emberek kezelnek. Az öreg ránéz vejére, csak úgy dagad a mája:

- Hogy vagytok, Jóska!

- Köszönjük, nagyon joó...

- Hát csak azér, mer' én is így gondoltam... Hát teneked édes lányom tán nem vót időd vacsorát főzni, azér gyüttél el anyádnak segíteni? Úgy-e, annyuk!

- Ne kínozza kend is ezt a boldogtalan gyereket... Hát van szíve így bánni velünk, hát nem látta, hogy úgyis milyen sze-ren-csét-lenek vagyunk.

- Jó, jó, azér még nem köll a főd alá süllyedni egyiktöknek se...

- Éd's anyám aggya csak ide a sajtárt nekem, majd én mék ki fejni.

- Nesze édes lányom... Jaj, istenem, de hun is az a szakajtó, egész elfelejtettem a jércéket megetetni én is...

- Majd én, édes anyám.

- Majd én, édes lányom.

Míg az asszonyok zavartan kapkodnak, tesznek, vesznek, látszik, hogy a tálnak se mernek szeme közé nézni, nemhogy egymásnak, és igyekeznek is mielőbb kisompolyogni, addig a két ember nyugodtan ül az asztal mellett, a fiatal széleseket mosolyog, az öreg pipál, fújja a füstöt, néz, mint aki gondolja, minek ide a szószaporítás... de aztán mégis csak fölbugyborékol benne valami, hetykét köp a fődre:

- Hogy még: még űk mongyák, hogy pissz!