Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XI.

Rövid, zaklatott álom után undorodva ébred, gyomra még most sincs rendben, s a keserűséget nem bírja elmosni torkáról. Csúnyának látja tegnapi viselkedését, komoran vet számot magával, hogy többet sosem iszik, de megbánást nem érez. Minek? Amit Zrínyi tesz, jól van téve. Legalább jó lecke volt, s a tanításért meg kell fizetni. Öltözködés közben dacosan szidja magát:

- Bort szomjúhozott az ínyed? Fehérnép köllött paplanyod alá? Hazudott Zrini Zrininek! Veresd föl álmokból inasidat, nyergeltess, indulj! Ki ura Zrini akarattyának? Hohó!

Büszke-kihívóan nézett szembe a fölkelő nap párában úszó nagy vörös tányérjával, de azért szinte szökve indult ki Csáktornyáról. Elöl lovagolt egyedül, szolgái, a landkocsi s a szekér messze mögötte maradtak. A lovak alig bírták az erőltetett menetet, a nagy landkocsi recsegve, kattogva, szökkenve himbálózott a széles úton. Vásárosok ekhós kocsijai, ijedt parasztot döcögtető szekerek, vágtató lovas szolga, sunyi pofájú, boros kóbor katonák, port verő marhacsorda, ki háttal, ki szembe, cikázott el mellettük hol az egyik, hol a másik oldalon. Zrínyi semmit se nézett, vágtatott lova nyakára hajolva az északi szél ellen. Kőszeg táján eső érte őket utól, az úr beült a landkocsi párnáira, s az üvegablakon keresztül nézte a tájékra leereszkedő szürke esőfüggönyt. Lelkére is kezdődő szomorúság csöndes esője permetezett, és úgy érezte, hogy enyhe lejtőn ismeretlen örvénybe ereszkedik alá. Az üvegnek koppanó esőcseppek gyors szaladással iramodtak le rajta kövérebbé és kövérebbé válva, majd piciny patakocskákká folyva szét. Miért e szomorúság? Eső veri az utat, bánattal esőzik a lelkem! Miért? Mi az oka s mi lesz a következménye? Semmi! Talán a mellettük elvágtató lovas ember viszi a haditanács levelét Csáktornyára, s Júliája biztosan epedve gondol reá. És mégis szomorú! Mocskos kutyák rugaszkodnak, bámész parasztok néznek az úr falujokon keresztülgördülő kocsija után, amely büszke lomhasággal fröccsenti szét rájuk a sarat.

Enyhe illatú este, bágyadt melegű őszi verőfénnyel érnek be Hefflányba. A kastélyhoz vezető úton egymást éri a sok friss kerék-, patanyom, s az udvaron idegen csatlósok, laufferek, lovászok jönnek-mennek, álldogálnak vagy évődnek hosszú dolmányú, sárga bőr gomboló harisnyás, kajla bajszú, fülük előtt göndörödő hajtincses lengyelekkel.

- Hm! Nádasdy uram itt mulat? - ismer rá Zrínyi a szolgahad ruhája színére, címerére. - De az lengyelek? Iratos népet fogadott apám uram?

Zrínyi a kertben találta a társaságot, éppen fölkészülődtek az ebédlő palotába. Elöl ment az öreg udvarmester, utána a nádor egy széles, magas homlokú, nagy orrú, nagy szemű, kis savanyú arcú, kerek rövid állú legény-emberrel, akinek kuszán pelyhedző bajsza ritkásan feketéllett keserű ívbe hajlott szája fölött. Mögöttük Júlia két sor gyönggyel prémezett, arannyal átszőtt tengerszínű szoknyában, jobbján egy fiatal férfi bíbor talárban, széles karimájú, lapos vörös kalapban, a karimán átfűzött, füle mellett kétoldalt leereszkedő, mellén összecsomózott bíbor zsinór, s a kalap alatt fejére borított vörös köpenynek vállaira leomló szárnya vénasszonyossá keretezték az érdekes borotvált arcot.

- Isten hozott, fiam! - fogadta vendégét kissé pártfogó és hideg kedvességgel Esterházy.

- Jó napot kegyelmednek, jó napot! - üdvözölte túlságos nyájassággal Nádasdy.

Júlia semmitmondó tisztesség-tudással, a bíboros lengyel királyi herceg szórakozottan köszöntötte az újonnan érkezett mokány kinézésű magyart.

A menet újra megindult, Zrínyi Júlia balján lépegetett a kastély felé. Egy szót se szólt, neki csak a lánnyal van beszéde. Beszél helyette Kázmér herceg eleget. Előttük Esterházy csóválta aggodalmasan fejét Nádasdy bizonygatásaira. Zrínyit nem érdekelte se a lengyel udvari élet, se Nádasdy fontoskodó, halk szava. Beszélni szeretne a lánnyal! Akadály elé torpanva, szomorúsága haraggá vált. Unta az étel előtti ceremóniákat: a kézmosást, az asztaláldást, az ételeket felfedő asztalnok lassúságát... az egész pereputtyot! Neki a lánnyal van beszéde!

A fiatal kardinális csak Júliával beszél, kellemes torokhangú kiejtése szerelmessé lágyítja kastélyaival, váraival dicsekedő csacsogását, leteszi majd a bíbort, a pápa feloldja papi fogadalma alól, megházasodik és vár. Mire? Talán a trónra! Nem lesz rossz dolga a feleségének... A lány kedves mosolygással hallgatja, aztán Zrínyi felé fordul és ránevet.

De nevet az apjára is, nevet Nádasdyra is! Mindenki jó neki? De mi az, mit mondott Nádasdy uram?

- Hála légyen religiónk erős Istenének! - bólintja rá a nádor. - Én itthon hiában nógatom az vármegyéket, hogy ű fölsége mastani nagy szükségében hadi népet fogadjanak, addig ottan bécsi generálok megfutamtatják Lipcse falai alul svécusok seregét.

- Lutheranus ebek! No, Torsterson uram, pokol kötele tekeredjék az nyakad köré! - epéskedik Nádasdy tovább -, mast ugrálj, lutyi! Friss az fáma, de igaz, kit előbeszéllek. Bécs? Tyühühü! Fársáng vagyon minden házban, uccán, korcsomában, nagy az öröm, mivelhogy Victoria istenné szálldosa császár urunk hada fölött.

- Úgy? Bizony mondja kegyelmed? - fordul Kázmér is udvarias érdeklődéssel a nagyot játszó, eszes gyerekember felé.

- Bizony mondom, eminentissime princeps, Casimire, mert pecsét alatt jüve nékem az hír.

- Úgy mondá kegyelmed, nem forog veszedelmekben királ urunk hada - kérdi kétkedően Zrínyi.

- Imént elucidálám az dolgok mibenlétét, nem hallá kegyelmed? Vót svécusnak tízezer hajdúja, elhulla bennek hétezer, sok kára vagyon lovasában is, ott pusztult három generálissa, nyolc ezeredesse...

Hát ezért nem válaszol Bécs az ajánlkozásra, ezért nem váltja be ígéretét a király a generalatusságot illetőleg, és itt uralkodó házbéli herceg és Magyarország leggazdagabb főura udvarolnak Júlia körül - gondolta Zrínyi. Elmerengő szemmel nézett maga elé, mintha látná, hogyan omlik össze nagyravágyó és szerelmes képzeletének két ragyogó palotája.

A pohárnokok színültig töltötték a serlegeket. Nádasdy késsel csapta el a serleg szélén túl domborodó nehéz bor tetejét, s fölemelve a drágakővel rakott ezüst edényt, fölkiáltott:

- Adja Isten császár királ urunk tellyes győzödelmét! - s lassan, akadozva, de fenékig fölhajtotta.

A két férfi szintúgy. Zrínyi nézte őket.

- Kapitány úr, uram! - intette a köteles udvariasságra Zrínyit Nádasdy.

- Ű fölsége győzödelmét tiszta szüvembül kévánom, de megbocsásson kegyelmed csekély szolgájának, bort nem iszom. Adná Isten kévánságomat vérem hullásával pecsételnem - válaszolt komoly, merev udvariassággal Zrínyi.

- Hogy az néhai való jó György bán uram fia ne igyék! - hitetlenkedett Nádasdy a hallatlan különcködésen.

Kázmér érdeklődő mosollyal nézte a furcsa magyart.

Esterházy most hercegi vendégére köszöntött egy hatalmas kupát, aki sietett az udvariasságot viszonozni, aztán Nádasdyért ittak, meg újra Esterházyért, s egymás után Leopold főhercegért és Piccolominiért, a császári sereg vezéreiért, bécsi és magyar nagyurakért, a lengyel királyi ház tagjaiért...

- Szeretsz-é még? - kérdezte halkan a lánytól Zrínyi a zajosan pokulázók mellől odább vonulva.

- Igen! - bólintott szelíden Júlia.

- Leánynézők? - faggatta tovább a két férfi felől a lányt.

- Igen!

- Melyikhöz még? - kérdezte, mint egyaránt lehetetlent, Zrínyi.

- Nem tudom, apám uram választ - felelte egyszerűen Júlia, mintha a világ legtermészetesebb kérdésére válaszolna.

- És én? - sziszegte a foga közül Zrínyi.

Szerelmesen, csillogó szemmel nevetett Júlia feleletet.

A nádor belső inasa lépett most az ebédlő palotába, ahol álmosan koppantgatták a gyertyák hamvát a szolgák. Egyenesen ura felé ment, kezet csókolt neki, s halkan jelentett valamit.

- Eminentia Vestra - fordult Kázmérhoz Esterházy -, lovas posta jüve Cracoviábul.

- Rendöljön nagyságod, palatinus uram, prebendát lovának, magának! Lakozzanak, aluggyanak. Megolvasom reggel az levelet - intézkedett mámoros mosollyal a herceg, s a széles mozdulatban kéken csillant meg a kardinálisi gyűrű zafírja. - Mint mond nagyságod? Most? Sürgetős? Ebadta beste szolgája, mit zavarog most itten? No, gyüjjön bé!

Julia lesütötte szemét az illetlen beszéd hallatára.

Sáros, piszkos, fáradtságtól sápadt, lázas szemű legény lépett be a palotába, egyik kezében süvege, a másikban a levél. Rekedten szól valamit lengyelül, ura elé térdel, megcsókolja az írás szélét s úgy nyújtja át.

Kázmér packázó nemtörődömséggel, fejét ide-odahajtogatva bontja föl a levelet. A kibontott írás aljára tekint, hogy kitől jön, aztán szívére teszi a papírlapot, majd ajkához érteti az első sornál. Bólogató fejjel olvas és pislog. Látszik, hogy most már megerőlteti a figyelmét. Hirtelen elkomorodva mordul egyet, aztán széles, elégedett mosoly fut át a sima arcon.

- Mondd, készüljenek, megyünk! - kiált lengyelül a szolgának.

A legény megcsókolja a földön söprő bíbor köntös szélét és elsiet.

- Üstököket vonnyák otthun egy a másnak királ és rendek. Osztán fölséges bátyám uram beteg is... Ha talám hamarost új királ köllene otthun, azért mégyek haza - mondja Kázmér egyszerűen, félig öntudatlanul és fölkel. - Júlia leányasszony... hát sajnálom, útra köll kelnem. Azt kévánják tüllem, ha bátyám meghalálozik, hogy feleségül végyem az... Eh!... Mit mondjak! Az igazat, haza köll mennem. Bátyám uram, köszönöm kegyelmednek hozzám való akarattyát. Isten áldása kegyelmeden és egész házanépén.

A két férfi összecsókolózik, összeölelkezik. Kázmér kedves hanyagsággal, Esterházy illő gyöngéd tisztelettel.

Nádasdy udvariassága serleget emelve az idők elébe vág:

- Az utolsó serleget Polonia hamar üdőn új királának egészségére, hosszú és dicsőséges kormányára köszöntöm.

Kázmér most már gőgösen, a két magyar úr csöndes buzgósággal iszik. Sorra kezet csókolnak a kardinálisnak, aztán megindulnak a gyertyás, fáklyás szolgahad között az udvar felé, ahol patkó kattog, fáklyafény libeg, ló nyerít a hosszú, suhanó árnyékok s a pillanatra meg-megviláguló arcok között.

- Isten áldja kegyelmedet, húgom asszony, majdnem mátkám nékem! - búcsúzik kedvesen Kázmér már lóhátról a vénasszonyával lakosztálya felé távozó leánytól.

- No, palatinus uram, mast is ollyan nehez lészen az választás köztem s emez nyalatlan medvebocs között? - gúnyolódik magában Nádasdy.

Zrínyi kezet ökölbe szorító, tompa kétségbeeséssel bámul egy fáklya lángjába.

(Folyt. köv.)