Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
VII.

Reggel, az ébredés után nagyon kényelmetlenül érezte magát Császi. Már amikor hazajött, a friss levegőn nagyon kijózanodott, most pedig egyenesen szidta, káromolta magát, és a fejét döngette. Nem félt, az élet semmiféle izgalma közben nem szokott hevesebben dobogni a szíve, a párbajt meg éppen semmibe se vette. Már technikus korában ifjúsági vezér volt, akkor is, azóta is nem egyszer verekedett, most se jutott eszébe, hogy valami baja történhetik. Ez a párbaj azonban sehogysem illett be a tervei közé. Maga a viaskodás is végzetes lehet számára - révparti svábok nem szeretnek krakélerekkel nagy üzletet kötni, hát még, ha kipattan a botrány, amely megelőzte, és napvilágra jut a botrány tulajdonképpeni forrása! Ez a fenyegető veszedelem egyenesen kétségbeejtette. Tegnap könnyedén kitérhetett volna minden komplikáció elől, és a saját ostobasága mindennél nagyobb bajba taszította. Nem tudta lecsillapítani magát, elérzékenyedve gondolt a derék kapitányra, aki nem is sejthette, miért kell majd most neki egy civilt megvagdalni, vagy néhány lapos vágást kapni tőle, s legszívesebben bocsánatot kérve borult volna a keblére. Minthogy erről nem lehetett szó, sürgősen felkereste legalább Ribári Pistát, aki jó külseje és vagyona mellett arról volt nevezetes, hogy a legbonyolultabb lovagias ügyek biztos kezű elintézője.

Legendák keringtek a botrányokról, amelyeket elsimított, az oktalan összekapásokról, amelyeknél radikálisan lépett közbe. Pedig nem volt komplikált elme, aminek bizonytéka az a nevezetes mód, ahogyan két derék városi tisztviselő, az adópénztáros és az árvaszéki ülnök lovagias ügyét elintézte. A két jámbor ember sörözés közben összekapott, és segédek után nézett. Baj is lehetett volna a dologból, de szerencsére a segédek között volt Ribári Pista is. Mint a felek, a segédek is sör mellett találkoztak. Szorgalmasan ürítették a poharakat egy-két óra hosszat, anélkül, hogy egy felesleges szót is vesztegettek volna a dologra. Végre Ribári Pista indítványozta:

- Most pedig vegyük fel a jegyzőkönyvet.

Papirost kért, és írta a következőket:

"Jegyzőkönyv, felvétetett a Károlyi János és Brenner Károly urak között felmerült ügyben. - Az ügy tárgyaltatott, és a lovagiasság szabályai szerint elintéztetett." A jegyzőkönyvet aláírták, átadták a feleknek, és mindnyájan nagyon meg voltak elégedve vele.

Császi tudta, hogy az ő dolga, akármilyen jelentéktelen is alapjában, nem tűri meg a tréfás elintézést. Azt is tudta azonban, hogy Ribári Pista nemcsak fölényes vivőr, hanem derék és megbízható ember, aki nem fecseg, aki nem szélesíteni, hanem szűkíteni fogja a botrányt, és mindent megtesz, hogy ok gyanánt még a gyanakvó, leskelődő révpartiak előtt is valami közömbös semmiséget tüntessen fel. Még délelőtt beszélt vele, már délután találkoztak is a segédek. Nagyobb komplikációknak elejét vette az, hogy a jóindulatú Fiber hadnagy nem adta át Császi üzenetét a kapitánynak olyan nyersen, mint ahogyan kapta, az egész dolog még a segédek előtt is jelentéktelen összekoccanásnak látszott. Valami ürüggyel sikerült a katonákat rávenni, hogy elhalasszák a párbajt néhány héttel, akkorra, amikor - úgy vélte legalább Császi - a városházán eldől a nagy csata, és a szóbeszéd, amely a párbaj körül minden elővigyázatosság ellenére is okvetlenül keletkezik, nem befolyásolhatja már a dolgokat.

Két napot vesztett ezzel a párbaj-históriával, és most csakugyan gőzerővel fogott a munkához. Gyurácz napokig nem látta, csak olykor, késő éjjel, ha megvárta a kávéházban, vagy felment az irodába, és Császi hangos, heves gesztusokkal és irgalmatlan szivarozással kísért diktálása után írt.

Császi új beadványokat készített. Kifejtette, hogy az Apolló-gyár a Nagyér vízügyi viszonyait, tehát a rendelkezésre álló erőmennyiséget és felhasználásának módjait éppoly kevéssé ismeri, mint az igazi szükségletet. Megmagyarázta, hogy a gyár nem végzett alapos tanulmányokat, mint ő, hanem, amikor az ő akciójának híre ment, a róla szállingó és természetesen téves hírek, meg egészen felületes felvételek alapján gyorsan összeütötte a terveket és az ajánlatot. Bebizonyította, milyen hibák, mekkora, az egész számítást megdöntő tévedések vannak benne, és milyen óriási kára származhat ebből a városnak.

- Nagyon büszke volt alapos, meggyőző és terjedelmes munkájára, és diktálás közben diadallal kérdezte néha Gyuráczot:

- Hát mit szólsz hozzá? Ez ellen csak nem lehet szólni?

- Lacikám - felelte Gyurácz -, engem meggyőztél. De az a kérdés, meggyőzöd-e ezeket a keményfejűeket, akik még kevesebbet értenek hozzá, mint én.

- Te javíthatatlan pesszimista vagy - ütötte el a dolgot Császi, és tovább diktált, számított, rajzolt.

Gyurácznak csakugyan az volt a titkos meggyőződése, hogy Császi alul marad, alul kell maradnia, mert egy nagy, régi, hatalmas, gazdag részvénytársaság áll vele szemben. Sajnálta a tömérdek munkát, amit Császi végzett, s úgy gondolta, hogy ha ennyit dolgozott volna pénzért, másoknak, igen csinos jövedelmet szerezhetett volna magának, egyszerű, de jó és nyugalmas életet, minden kockázat nélkül.

Erről a titkos meggyőződéséről azonban hallgatott, és kevés reménységgel, de annál több őszinte jókívánsággal várta, hogy eldőljön a dolog.

Már ki volt tűzve a közgyűlés határideje, már alig két hét hiányzott hozzá, amikor végre Császi abbahagyta a folytonos munkát, a beadványgyártást, az új meg új pótlásokat. Most pihent, ha ugyan pihenésnek lehet nevezni ezt az izgalmas várakozást. Nagy sétákat tett a városon kívül, órákon át gázolta a havat, és színes képeket festett magának a jövőről. Száz variációban, apró részletekig kidolgozta magának jövendő életét - mindig azon az alapon, hogy a terv sikerül, a vállalkozás övé lesz. Hogy másképp is történhetik, azt komolyan sohase hitte. Az egyik ötlete az volt, hogy ha lebonyolít mindent, és kezében lesz az egész nyereség - tekintélyes, nagy összeg -, akkor kimegy Amerikába, aztán ott nagyban folytatja, amit itthon, tengerentúli viszonyokhoz képest, kicsiben kezdett. Amerika bevándorlói tönkrement, esett emberek, pénztelenek és tudatlanok, üldözöttek, tehát gyávák, és mégis jórészük boldogul. Hátha jön valaki, kezében tisztességesen szerzett vagyonnal, igazi produktív tudással, széles látókörrel, vállalkozó kedvvel. Az meghódítja az országot, annak ölébe hullanak a legnagyobb üzletek, és zsebébe ömlik az arany. De miért kell Amerika? Miért kell átmenni a tengeren, miért birkózni idegen szokásokkal, nyelvvel, néppel? Hát más-e a föld egyik pontja, mint a másik? A munkának, a pénznek, a villamosságnak, a természet, az ember energiáinak más törvényei vannak-e ott, mint itt? Nem, nem. A levegőváltozás jó lehet a beteg ember számára, és a beteg munkaorganizmust is megváltoztathatja. De mi szüksége van reá annak, aki itthon is úgy dolgozik, számít, kombinál, mintha odaát volna, a korlátlan lehetőségek hazájában? Ez is Amerika, itt is a földön, az utcán, a vízben hevernek a kincsek, s aki észre tudja venni, meg tudja látni őket, az hódíthat belőlük. Mindegy, hogy hol van a vára: egy New York-i felhőkarcoló huszadik emeletén, vagy ebben a magyar városban, ahol megkezdheti, s aztán egyre messzebb elkalandozva folytathatja a hadjáratot.

Ezek a gondolatok, tervek, ötletek foglalkoztatták, amióta pihent, és most is, mikor egy csendes délután messze elkalandozott a szőlők közé. Az út egy magas fordulójáról lenézett a havas városra. Csupa tető, csupa szürkésfehér tető. Az egyik alacsony, szinte a földön van, a másik gőgösen a magasba nyúlik. Istállószerű házak mellett kétemeletes tűzfal, egy-egy sor olyan, mint egy kicsorbult fésű. A kanyargó vonalakba szedett háztömegekből még külön kinyúlnak magányos fogak, a templomok tornyai. Idomtalan kupola mögött a székesegyház, a vártemplom kettős, cifratetejű tornya. Az apácák templomának alacsony falú, de hosszú, hegyes süvegben végződő tornya olyan, mint egy törpe dárda. Még néhány, alapjában véve egyforma torony közül kiválik a barátoké. Négyszögletes, zömöknek látszik, mert széles, de nagyon magas, az alacsony zsindelytető úgy ül rajta, mint egy kis papi sipka, ablaka alig van, ami van, az is keskeny: ez a legrégibb, legfurcsább, véres, harcos idők emléke, középkori csetepaték tanúja.

Nagy csend volt, a messzi vasútállomásról idehallatszott a tolató kocsik zaja, amint sikongó hanggal ütköztek össze. Ez a hang jelezte csak, hogy a szürkébe borult város nem halt ki. Császinak jól esett a nyugalom, kedvvel nézte végig felülről a hangyabolyt, és kiválogatta az ismerősök házait. Csaknem az egész várost látta innen, és most azt találgatta, melyik része a legalkalmasabb lakóhely. A szelek többnyire nyugatról fújnak kelet felé, tehát legjobb lenne erre a nyugati szélen, ahol most van, de nem olyan magasan és nem olyan messze, hanem közelébb, közvetlenül a város szélén, ott, ahol a kis erdő kezdődik, amelyből városi parkot kellene csinálni. Vajon vannak-e ott telkek? Hát ha nincsenek, megvesz az ember két-három viskót, és lerontatja.

Annyira érdekelte ez a kérdés, hogy megindult a város felé, abban az irányban, amelyet most kikeresett magának. Csendes kis udvarok voltak itt, a házak meghúzódtak az udvarok belső sarkában, szerényen, mintha az utcáig nem mernének kijönni, és még itt is elbújtak a fák mögé, a kopasz ágak azonban most nem rejtettek el belőlük semmit. Néhány kerítésen benézett, lépéssel végigméregetett egy-egy telket. Aztán tovább ment, megint méregetett, annyira elmerült ebben a foglalkozásban, hogy észre sem vette, és már olyan helyre jutott, amely nem volt teljesen kihalt. Munkásasszonyok mentek el mellette, és erősen megnézték. Ugyan mit csinálhat itt ez az ember. Császi magába mélyedve lépkedett tovább. A túlsó oldalról egy szürkeruhás nő figyelte, Gábriel Aranka. Császi véletlenül pillantott arra, és hirtelen lekapta kalapját.

A nő kivette kezét a nagy, meleg muffból, karján korcsolya csörrent meg.

- Mit vizsgálódik erre? - kiáltott át nevetve a férfihez. - Talán ezt a szegény utcát is fel akarják túrni?

Császi átment, kezet fogott, és a legtermészetesebb hangon mondotta:

- Építeni akarok itten.

- Építeni? Kinek?

- Hát kinek? Magamnak.

- Jé, hát maga megházasodik?

- Házat építek. De megházasodni, az egészen más.

- Minek a ház egy magányos embernek?

- Hát nekem nincs jogom rendes lakáshoz, kényelemhez?

- Persze, hogy van joga. Csak... micsoda üres ház lenne az... csak úgy szokták. Node, építsen tovább, nem zavarom.

A lány ki volt pirosodva, a szűk, simuló ruhában, nagy prémmel a nyakában asszonyos volt, a kis kalap egészen szabadon hagyta finom arcát. Császi kedvtelve nézegette, nemcsak csinosnak, hanem egyenesen szépnek találta most és jóízlésűnek.

- Ha megengedi, most már én is megyek. Már kiépítettem magamat.

- És ez komoly? Maga megtelepszik itten? Én mindig azt hittem, hogy csak úgy átutazóban van itt, és egy szép napon csak azt hallom: a Császi mérnök elutazott, nem is jön vissza többet.

- Tudja - felelte Császi -, még ez is megtörténhetik. Minden a körülményektől függ. Lehet, hogy nem sokáig látom Révpartot, de éppúgy lehet, hogy csakugyan egy nagyszerű házat építek itt, egy valóságos várat. Mit lehet tudni...

- Hogy azt a villamos telepet megkapja-e?

- Ó, nemcsak attól függ. Ha megkapom, akár Bécsből is elintézhetek mindent, ha nem, azért még nem bizonyos, hogy elvesztem a kedvemet... De mondja csak, maga is építeni akart erre?

- Amint látja, korcsolyázni voltam.

- Hol van itt a korcsolyapálya? Az a város túlsó szélén van.

- Köszönöm, hogy meggyanúsít, de fel kell világosítanom, ha még nem tudná, hogy a Fiberék kertjében nagyszerű korcsolyapálya van.

- Igaz, igaz. És külön vonzóereje: egy nagyon csinos kis hadnagy.

- Jaj, maguk milyen egyformák. Száz közül nincs két férfi, aki hasonló alkalommal egy hasonló megjegyzést elmulasztana.

- Akkor a kilencvennyolcnak van igaza, aki megteszi.

- Hát legyen igaza. Azt mondta, hogy csinos kis hadnagy? Nagyon csinos, kedves, jólnevelt, művelt, egyszerű, természetes fiú...

- Elég, elég. Ha tudtam volna, hogy ennyi dicséretet provokálok, higgye el, nem szóltam volna egy szót se.

- Jobb is lett volna - durcáskodott Aranka.

A házuk elé értek. Egy pillanatig tétován álltak meg mind a ketten.

- Ad egy csésze teát? - kérdezte végre Császi, és olyan kérően nézett a lányra, mintha csakugyan attól félne, hogy nem tud egy kis meleg italt szerezni.

- Majd megpróbálom - felelte a lány. - Mindenesetre jöjjön be, mert látom, hogy nagyon átfázott építkezés közben.

Gábrielné csak egy percre jött hozzájuk és bocsánatot kért, hogy valami halaszthatatlan háztartási ügy, fehérnemű ellenőrzés, vagy ilyesmi, teljesen elfoglalja. Császi csakugyan fázott, és a cserépkályha mellett lábait melegítette. A szobalány jól megrakott tálcát hozott a tea mellé, és Császi kitűnő étvággyal falatozta a vajat, a süteményeket.

- Bocsásson meg - mondotta, mikor észrevette, hogy a lány a jó háziasszony örvendező csudálkozásával figyeli -, de nem volt puszta forma, hogy enni kértem. Csakugyan, roppant éhes vagyok. Két óra óta kószálok már.

- Szeret sétálni?

- Nem én. Nem szeretek. Általában sokkal szívesebben ülök a jó meleg szobában, de mostanában, nem tudom, miért, úgy rám jött. Azt hiszem, hónapokon át súlyos visszaéléseket követtem el a természetes életmód ellen, és most ennek a reakciója jön. Mostanában éppúgy éhezem vagy szomjazom a szabad levegőre, mint más táplálékra. A szervezetemnek szüksége van rá, tehát jelentkezik és nógat, hogy menjek a havat gázolni. Nagyon bölcsen van ez elrendezve.

- Magának mindenre van valami magyarázata, és azt úgy adja elő, mintha csalhatatlanul be volna bizonyítva.

- De nem ragaszkodom túlságosan hozzá. Maguk sokkal magasabbak az ilyesmiben.

- Ugyan - felelte a lány -, nekem például semmiféle elméletem nincs a világról. Én azt hiszem, minden úgy történik, ahogyan történnie kell, és ezen nem lehet változtatni.

- Á, hiszen ha így volna, akkor most is barlangokban laknánk. Az embernek akarnia kell, és akkor elér valamit, ha nem is pont annyit, amennyit szeretett volna.

- Az is a véletlen dolga - makacskodott a lány. - Jobb lesz azonban, ha rágyújt, és ha megengedi, én is veszek egy cigarettát.

Császi szivart vett elő, hátradőlt, füstölt, és e pillanatban nagyon meg volt elégedve a világgal. Egy finom és egészséges arcú, piros szájú leány ült vele szemben, egy szép és kedves asszonyi teremtés, igénytelen és formálható, megnyugtató, kedves beszédű. Igen, de mi köze neki hozzá? Egy félórát tölt vele csendes és jelentéktelen beszélgetésben, talán még néhány félórát, s aztán elviszi valaki, esetleg olyan, aki belőle is elégedetlen és követelőző, sok gyönyörűséget és még több szenvedést osztó szépasszonyt formál. - Nem engedem - felelt erre a gondolatra, aztán lehűtötte magát a tömérdek bajjal, harccal, ami még reá vár az elkövetkező időben.

- Min merengett el úgy? - kérdezte a lány.

- Nem vagyok nagyon mulatságos? Nem szolgálom meg az uzsonnát, ugye?

- Nálam bizonyosan mulatságosabb. Lássa, ezen az egyen szeretnék segíteni, szeretném, ha valamivel többet tudnék mondani az embereknek, tudja, olyat, ami mindenkit érdekel. De hát mit csináljak? Neveléstanról beszéljek? Úgy irigylem azokat, akik olyan színes történeteket tudnak. Velem nem történt semmi.

- Dehogynem. Mindenkivel történik.

- Annál rosszabb, akkor hát nem vettem észre. Nincs szemem.

- Vagy túlságosan kicsire becsüli az élete eseményeit.

- Hát mit lehet azon becsülni? Egyszer kint voltunk Gáspár bácsiéknál a mérai pusztán - van vagy tíz éve -, négyen feküdtünk egy nagy szobában, négy, körülbelül egyforma gyereklány, és az első napon, amikor megérkeztünk, lefekvés után bejöttek hozzánk. Hát fekete ágyban feketén feküdtünk mind a négyen. A lámpa füstölve égett két óra hosszat, és ellepett bennünket korommal. Nagyon nevetségesek voltunk, az igaz, de látja, ilyenek az összes gyermekkori emlékeim. Most kinevet?

- Dehogy nevetem. Ez nagyon mulatságos, és azon a pusztán bizonyosan sok kalandos dolog esett meg annyi gyerek közt. Az én gyerekkoromban is szerepelt egy puszta, nagy örömmel gondolok rá mindig.

- Én nem. Azon a pusztán, ugyanazon a nyáron, nagy bánat ért.

- Valami gyász?

- Nem, egyedül az én dolgom. Most már persze elmúlt, de olyan élénken emlékszem rá, mennyire fájt nekem, mintha tegnap történt volna.

- Csak nem volt szerelmes - kötekedett Császi.

- Ugyan - bosszankodott Aranka -, tizenegyéves voltam.

- A macskával esett valami baj...

- Inkább elmondom, pedig nem szeretek beszélni róla, hogy elhiggye, igazi nagy bánat, ami egy gyereket még jobban meggyötörhet, mint egy felnőttet.

- Gáspár bácsi felesége az anyám testvére. Az ő legnagyobb lányuk Juliska - a télen is volt nálunk -, valamivel fiatalabb mint én, szóval akkor talán kilencéves volt. Az anyám nyár elején vitt el a mérai pusztára, aztán otthagyott, mert fürdőbe kellett utaznia. Egyetlen gyerek voltam, kicsit elkényeztetett, kicsit nyafka, kicsit gyenge. A pusztai levegő nem jót tett nekem, talán a táplálkozás sem. Eleinte csak kényeskedtem, aztán ágyba kellett feküdnöm. Én már nem tudom, mi bajom volt, és azt hiszem, a falusi doktor se tudta, aki mindennap kijárt hozzánk. Gáspár bácsiék nagyon meg voltak ijedve, roppant szeretettel ápoltak, özönével hozatták nekem a játékokat. Nem volt nagyon rossz betegnek lenni. Az anyámnak persze nem írták meg, még akkor sem, amikor négy hét múlva felgyógyultam, talpra álltam. Csak mikor közeledett a nyár vége, a hazautazás, akkor írtak annyit, hogy néhány napig betegeskedtem, ne csudálkozzék tehát, ha nem talál nagyon jó színben.

Néhány nappal elutazásunk előtt eljött értem anyám. Csúf, esős nap volt, mi gyerekek a szobában vártuk. Én addig sohasem voltam ennyi ideig távol tőle, és most nagyon elfogódottan lestem a megérkezését. Végre megjött, Gáspár bácsi kíséretében lépett a szobába, összehúzott szemekkel nézett szét. Juliska volt közelebb hozzá, én ügyetlenül a sarokban álldogáltam. Anyám odaszaladt Juliskához, felkapta és összecsókolta.

- No Aranyom - mondotta neki -, hiszen nem is látszik, hogy beteg voltál.

- Én tágranyílt szemekkel néztem, azután elkezdtem keservesen sírni, egy székre borultam, úgy zokogtam vigasztalhatatlanul.

- Nem ismert meg! Az anyám, az én egyetlen anyám nem ismerte meg az ő egyetlen leányát. Olyan volt, mintha összeomlott volna az egész világ, mintha rögtön el kellett volna süllyednem. Akkor persze hiába magyarázták nekem, hogy az anyám rövidlátó, hogy nagyon hasonlítok Juliskára - csakugyan, most is testvéreknek tartanak bennünket, ha együtt vagyunk -, mindebből nem értettem semmit, csak annyit tudtam, hogy én már nem is létezem az anyám számára... Nagyon sokáig tartott, míg lecsendesültem, de még évek múlva is bánattal gondoltam a mérai pusztára. És higgye el, most se szeretek odamenni. Pedig azt is elhiheti, hogy az anyámnak... már megbocsátottam.

A szeme csillogott, mintha egy könnycseppet akarna elejteni. Aztán hirtelen észrevette, hogy még mindig elérzékenyül ennél a történetnél, és restelkedve, egészen más hangon mondta:

- Jaj, de nevetséges... Ne mondja el kérem, senkinek. Nem akarom, hogy mulassanak rajtam.

- Nem nevetséges - mondotta Császi komolyan. - És - folytatta -, maga azt hiszi, hogy... hogy nem tud emlékezni? Maga túlságosan is megőrzi az emlékeit. Túlságosan...

- Jaj, dehogy - igyekezett másra téríteni a beszédet Aranka -, én elfelejtek mindent, a történeteket, az embereket.

- Hát akkor én... én majd legközelebb megint eljövök, hogy ne menjek ki olyan hamar az emlékezetéből... Jó lesz?

Ekkor már búcsúzott Császi, a leány kezét fogta, miközben beszélt hozzá. Aranka vidáman bólintott.

- Nagyon jó lesz. Legközelebb, mikor mások is lesznek nálunk. Mert mindig reklamálják...

- Akkor is - felelte Császi megcsappant lelkesedéssel.

Az utcán még visszanézett a csendes házra, és amikor már rég elhagyta, az a gondolata támadt, hogy legjobb volna mindjárt visszatérni innen a hidegből a pattogó tűz mellé.

(Folyt. köv.)