Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
V.

Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt türelmetlen vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst olasz földre küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a kellő útravaló iránt rendelkezzenek, s hogy az uradalmi tisztek mindenben az érsek utasításait kövessék. Pázmánynak is írt és élénken érdeklődött az indulás ideje, a mentor személye, a kíséret iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme kísérte Olaszországba a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje főlovászmestere urának, királyának. A fiatal zászlós úrnak, aki könyvei mellől megilletődve figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát intéző eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem fogyott ki a magyarázatból.

- Gróf úr - szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló Zrínyihez -, nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket, az víznek kékségit az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal. Több érő ez itt, mint az ember. Híres nagy parázna hely... Ahun a, az ott az ducale palatium! Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind köntösöd húzza s biztat igen, hogy ű majd így, hogy úgy, hogy elviszen némely nagy szépségű híres fehérszemélyhez. Fársáng vagyon itt esztendőn által, álorcásan jün-megy itt még az becsülletes ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek. Légy te az legaljosb ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan ezer scudi az zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt az nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem láta ollyat nagyságod Grécben! No, megkövetem, ne szégyenelje nagyságod magát, gróf úr, tudom, tudja káros voltát, nem kévánja látását. Az Rialto nagy uccában, az Fejér oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre kelve megnézzük, valamit erkölcsében meg nem tántorétott, igaz körösztény megtekénthet, az arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű szigetbéli üvegcsűrt bizton.

Zrínyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek örömvárosában. A templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán kitekintve, hirtelen csak elszorult a szíve s halántékában dobogva hullámzott a vér, úgy érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben megpihenni, s nézni a körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz olyan egyedül van!

- Nem voltam-é eleddig is egyedül? Mérthogy mast érezem magánosságomat?

Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet, és vére hatalmas hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni vele, amit ér, rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő paripájú ellenség közé, és feszülő izommal sújtani, sújtani... Újra elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú, villódzó szemű leány, aki fekete selyemkendőbe burkolózva jött vele szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen tervek jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok éberségét, miként fog kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó gondolába, s hogy fog a holdfényen siklani csónaka sikátorok labirintján keresztül-kasul egy csendes ház elé, amelynek ablakában figyeli érkezését a villódzó szemű leány. Két meztelen barna kar...

- Ejh! - rúgta ki maga alól a széket feldobbanva.

A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a nagy csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát.

- Mit mível nagyságod?

Miklós - és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől - őszintén elmondta, hogy megkísértette a gonosz.

A kanonok úr elnézően mosolygott:

- Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk zabolán tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő, mikoron tekélletes erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt vissz ágyasházadban. De hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel egyetemben való veszésén munkálkodott, én épülésednek okáért könyvet vásárolék. Részben esméred az auctort, esmérd meg egészben amaz Tassót, ki nagy mesterséggel írá az ű Gerusalemme liberatáját, avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit.

Miklós fél éjjel olvasott, hatalmas képektől gomolygó képzelettel szinte rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos, kopjás gyaloghad, mint a tüskés borz... a perzselő napfényen izzó város fakó bástyái... a főpapi nyugalmú Godofréd... a bűvös erdő alakváltó, titkos, pokoli élete... a szerelem szigetének bódító szellője... haragos harcok... puhító szeretkezés... vér és láng... Isten és ördög...

A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a kúpos oltóval le nem fojtotta világát.

A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha csak azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon, de néha-néha villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét róla, elgondolkozott, s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje, meg-megjelent egy-egy könyvvel Zrínyi előtt.

- Legkülönb patikaszer! - mondta ilyenkor magában. A száraz erkölcsi prédikációkat se szerette, de meg azt is gondolta, jobb, ha a fiú maga intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se szőlőpásztor forralja, kiforr az magányosan is. Mert mindent elintézhet egyedül az ember, csak arra kell megtanítani, hogy hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és hogyan nézze, amit nem lát, a klasszikus világot. Magyarázott is Senkviczy, hogy mi ez, hogy mi az, hogyan futtatja a talián még most is a kertjét négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint Vergilius idejében, s mikor befejezte kertészeti magyarázatát, előhúzta zsebéből az Eclogákat, és a termékenységben zöldellő völgyeken ámuló Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni az olasz föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrínyi ettől a furcsa kis emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet az élettel magyarázni.