Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A kisfiú nagy barátai

Tersánszky Józsi Jenő: A kisfiú nagy barátai
2.

Este - vacsora után, egy darabig hallgatta a kisfiú az asztalnál, amint egyik nénje felolvas az újságból. Aztán vidámabb hangokat hallva a konyha felől, oda oldalgott ki.

Toncsi tartotta most is szóval az ottlévőket, az ajtófélnek dűlve. A szomszédasszonyt, aki tejért jött át esténkint, és Katit, aki dolgát végezve ült egy hársszéken az ágyfa vetette árnyékban.

Gyenge, sárga fénnyel világított a falról a konyhalámpa, s a kisfiú Kati mellé állott, szétvetett lábakkal, odafordulva Toncsira.

Hát a Toncsi meséje következőképp szólott.

*

Vásárra ment egyszer Toncsi szekeren a szomszéd városba. Nem messzire a várostól, vagy három tót szekér került elejbe az úton.

A tótoknak valamivel jobbak voltak lovai a Toncsiéinál, hát hogy őt megbosszantsák, közvetlen a szekere előtt kocogtak mindig, felverve a port orrába. Ám ha elejbök akart vágni, akkor a tótok is közibe csaptak lovaiknak, és nem hagyták.

Mégis csak megelőzött valahogy két szekeröket Toncsi. A harmadik, a legkonokabb tót azonban nem tágított, és nagyokat röhögött hátra az ülésdeszkáról a Toncsi sikertelen nekirugaszkodásain.

Egyszer aztán egy szemközt döcögő szénásszekér oltalmában, hogy a tótnak véletlen keskeny hely jutott az útból és csendesítnie kellett, a túloldalon mégiscsak elibe kapott Toncsi. De amint elvágtatott mellette, jóemlékképpen hatalmasat húzott egyet ostorával a tót nyaka közé. Hozzá olyan szerencsésen találta, hogy az ostor sugárja egy jókora lyukat csípett ki a tót félpofáján.

Nosza, feldühödtek a tótok. Nagy hajsza kerekedett. Csakhogy közben a városba értek, ahol meg kellett állani a vámnál. Itt aztán Toncsi elékapta kurta fejszéjét, hogy hárman se mertek beleveszni a tótok, csupán ordítoztak - elég az hozzá -, az lett a nagy csetepaté eredménye, hogy bekísérték valamennyiöket a városházára.

Hát miután mindkét részről előadják panaszukat, nagyon kezdett Toncsi szepegni, mert a városkapitány, aki igen szigorú embernek látszott, felettébb barátságosan fordult elsőbb a tótokhoz:

- Tud-e valamelyitek magyarul?

- Nem... - azt mondják.

- Nem?... - Nahát, te haszontalan, bitang ember - rivallt rá Toncsira magyarul a kapitány rettentő haraggal:

- Nahát, te haszontalan ember, azt mondom teneked, ha még egyszer utadba kerül ez a tót, el ne felejts a másik pofájára is csípni egy lyukat. Most pedig takarodj a szemem elől!...

A tótok fene elégedetten távoztak, sőt a megsértett még külön is megfenyegette Toncsit odakinn a folyosón:

- Úgy vigyázz te zsivány, ahogy a kapitány úr megmondta néked a magadét!

- Jaj, te bolond drótos - felelte neki Toncsi, amilyen bűnbánóan csak tudta -, jószerencséd, hogy lenn a kocsinál az ostorom.

Mialatt Toncsi mesélt, Kati ölébe karolta a kisfiút. S a kisfiú lovagolva helyezkedett el a két combján, szemközt a lánnyal, és puhán dűlt rá fejével, a mellére, de félarcával Toncsira banzsalított, nehogy egy szót is elszalasszon az érdekes történetből.

Ahogy ott kuksolt, mint valami puha fészekben, s lassankint átszivárgott minden ízébe a lány ölének melege - egy időtől különös, édes lázacskák kezdtek futkozni ereiben. A lány teste édeskés szagát lélegzette ruháin, és sajátságosan s izgatóan duruzsolt füleiben a Toncsi hangja, mintha csudálatosakká színeződnének szavai a konyhalámpa álmosan sárga fényén.

Kati pedig anyás gyöngédséggel, kezdte simogatni fejét, hogy forróságkergette hideg borzongást riasztott fel, orcáján, meg végig a hátán.

A kisfiú meg-megfészkelődött a gyönyörűségtől, s utána lassan-lassan szorosabbra iparkodott nyomulni a Kati öléhez. S egy kis szorongásban égő szemmel vizsgálódott közben arcára: megérzi-e? S noha érezte, hogy megérezheti, nem akart hinni magának, s egyre szorosabbra bújt hozzá.

Eközben néha egész üresen peregtek le figyelmén a Toncsi meséje fordulatai, de azért hangosan vihogott fel rájok a többiekkel. És a történet végivel is ő hahotázott neki legjobban, noha magát az esetet nem is értette egészen, s Kati magyarázta el neki később. De az, hogy a Toncsi ostora lyukat szakított a tót pofáján, most szinte lélekszakadtig mulattatónak tetszett a kisfiúnak.

Toncsi a pipáját tömögette hallgatag. S a kisfiú már újra hallgatásnak helyezkedve a Kati ölében, aggódni kezdett, hogy félbehagyja a mesélést. Épp szólani akart, mikor Kati egyszerre lekapta alatta a térdeit. És újra lekapta nevetve, miközben Matyi bosszúsan ragadt kétfelül a vállaiba:

- Ne játssz! - kiáltott rá.

Egyszerre anyja nyitott rájok a szobaajtón:

- Hm, de vígan vagytok - állapította meg -, nézzenek már oda - fordult aztán Matyira -, eredj már feküdni, te buksi.

Matyi csak fejét biccentette meg szófogadatlan, s mikor anyja a szomszédasszonnyal kezdett szóba a tej dolgában, türelmetlen kezdett nyafogni, hogy mit jön ide zavarni őket. Kati azonban nagy bújára letolta magáról, s felállt a székről. Kisvártatva Toncsi is jójcakát kívánt, így hát kénytelen-kelletlen be kellett mennie lefeküdni a kisfiúnak.

*

Bement - s egy ideig kedvetlenül tötyögött ide s tova a szobában, az asztalnál olvasó nényei körül. Aztán vetkőzni kezdett nyugovóra.

- Gyere, gombold ki Nénye az ingem. Gyere, mert mindég beakad ide a fenébe - ráncigálta mérgesen inge gallérját. Mert türelmetlen vágyott már ágyába.

Könnyű bágyadtság állott tagjaiba. Annál éberebb, furább, hímesebb érzések repestek lelkében, mint a madárfiókák. Hogy bűvös rejtekecskének tetszett ágya a szobasarokban, ahol majd zavartalan rendezhet magának színjátékot hangulatából. Mintha verőfényes, bájos kertecskének tudná ott ennen képzeletét, virágtarkasággal virítnak körüle gondolatai, s édes kényére szedegetheti kedvesebbjét.

De lámpafényes szoba kellett hozzá nélkülözhetlen. Azért ágyába menet hátrafürkészett a kisfiú nővéreire, hogy nem hagyják-e félbe az olvasást. És bohókás örömfutamok kerekedtek jó előre háta közepén, s vihogva futottak össze szíve tájékán a készülő gyönyörűségre.

Ágyába bújva vackalódott jó ideig. Hol kimeresztette szemét a lámpafényre, meg újra setétre hunyta. Olyan setétre, minek mélyén aranyoszöld, majd halványsárgára illanó karikalámpások ringatóztak...

És kevéske idő teltén - a templomtérre került a kisfiú egy elmúlt vasárnap délelőtthöz hasonlóan. Mikor a templomból már kiözönlöttek a hívek, s az öreg fák alatt sereggel tarkállottak a nőcskék, éppúgy mint a virágok. Ő, másodmagával, Misu nevű kis pajtásával ott bujkáltak frissen suhogó ruháik között, s megbámulták és kedvesöknek válogatták ki közülök a szemrevalóbbakat. Ám egy pirosszalagos, fehérruhás növendéklányka nyomát kergették legkivált, Évike nevűét, aki egy sárga házban lakott, nem messze Misuéktól. Erről Misu (mert ő járatos az effélékben) azt beszélte, hogy bokrétát kell kötni annak, és megállani este ablaka alatt, aki kedvese akar lenni Évikének. S hozzátette, ennyi az egész, ne búsuljon senki a többin...

Ámde most más nőcskék is kezdtek vetélkedni Évikével a kisfiú hajlandóságáért.

Egy magas, komoly kisasszony, akinek olyan halaványpiros arca volt, mint a viaszbabáké, s akit oly sokszor bámult meg az utcán vágyóan a kisfiú. Aztán egy másik nagy leány, vereshajú, ezt egyszer ingvállban látta cigarettázni az ablakon keresztül. Meg egy másik szépecske a túlsó utcából. És újra egy. És mindannyia kelletőzött, hogy ha választott volna közülök a kisfiú, vigasztalnia kellett a mellőzötteket, el ne szomorodjanak, ha egyszer sor kerül rájok is.

Mert ahány, különbnél különb gyönyörűségeket ígérgetett a kisfiúnak. Szeretik majd nagyon, karjokba ölelik, becézik... Tán olyanok lesznek, mint ez a fehér, puha párna, mihez bújva ily titkos, édes gonoszságokat művelhetni. Ki tudja? talán ingerlő, bájos meztelenségeken dúskálkodhatnak szemei. És nevetni kell majd, nevetni, ha piros izgalom fut a bőre alatt.

Oh!...

Csiklandós bizsergés kergette neki fejjel a párnának minduntalan.

S most Kati jelent meg, és félrehívta valahová, homályos zugocskába, s újra búvócskáztak ott, hogy gyönyörűséges, már csaknem kínzó forróság ömlött a kisfiú testébe, szinte elviselhetetlen, hogy hessegetnie kellett... és halkan felsikoltva rugdalózott szét a paplan alatt.

Anyja eközben ott állt közelibe ágyának, most megfordulva felibe hajolt, s kitapogatta Matyi fejét a paplan alatt.

- Mi lelt, te bagoly? Ó, kis bolond fejem - cirógatta meg gyengéden a kisfiú fejét, aki felült ágyában, s álmosra fintorgatott, hamiskás ábrázattal villogott szét a lámpavilágon.

- Adjál Nénye egy csepp vizet - szólalt meg, s a nyújtózkodás mozdulatával nyújtogatta karjait a pohár elé.

Miután kortyingatott, anyja tréfásan hanyattnyomta az ágyon, s ráborítva a paplant, beledögönyözte a párnába:

- Aluggy már, rossz kutya.