Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény (I. folytatás)
III.

Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc, és Trautmansdorff serényen lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot keltve velük a környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly Ferdinánd boroszlai püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére. A papság, a város előkelői és a tanács messze kimentek a falakon túl a vendég fogadására, a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok óta folyt a kopácsolás, szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a színpad készült, a nagy négyszögű épületek különféle sarkaiban szorgalmasan tanulták szerepeiket vagy próbálgatták a hazulról utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot a fiúk. Mindenki sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter járt-kelt, kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb ruhadarabot, érintett meg minden díszletet szokott kísérteties mozdulataival, síri nyugalommal.

Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák fogadták a vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig kísértek, ahol az universitás hallgatói vették át őket, s kísérték egyenesen az aulába. A lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel, dísznövénnyel, szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel díszített nagyteremben aztán ki-ki rangjához mérten foglalt helyet az első négy sor piros bársony karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó párnás, párnátlan székeken, hosszú lócákon. Az első sor középső karszéke előtt egy igen szép ázsiai szőnyeg, rajta karcsú, aranyos asztalka, az asztalkán feszület, kristálypalackban víz és kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég, akit az összegyűlt közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny mögül eléharsant a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel királyfi láthatóan meg volt hatva, kegyesen hajlongott jobbra-balra, az éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó aranykereszt vastag láncát zavartan húzogatva hímzett fehér kesztyűs kezével, amelyen ragyogón csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének elhallgatott, a boroszlai püspök leült.

Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papírcsillagokkal teleragasztott függöny lassan vonul kétfelé, s a háttér vásznán megjelenik az ókori Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal mögül fölnyúló óriás méretű Pallas Athéné szoborról lehet ráismerni, mert a vászon felső bal sarkában a kétfejű sas, jobb sarkában a kereszt tűnik a néző szemébe.

Vitális atya nyugodt pislogással néz körül, s a színen megjelenik drága prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrínyi Miklós. Térdet hajt a püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd:

- Méltóságos pispek, pispekek elseje,
S ti, nemes iffiak, ország reménsége,
Mái komédiánk nagy Kódrus királrul
Példát adand néktek vitézi halálrul.
Jüve az dóroknak röttenetös hada,
De jó Kódrus királ ellenek támada,
Hazáért nem száná élete fogyását,
Mert kéváná inkább annak maradását,
Hogysem ű nyomorult élte fönntartását,
Igyen kimutatván, nem elfajzott fattya,
Athénás várasnak hanem igaz fia...

Így szavalt még sokáig Miklós, s keményen, horvátosan pattogva jött a szó ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök felé, és kihátrált a színfalak mögé.

A püspök úr kegyesen intett utána:

- Bene, puer!

A függöny összelebbent, és pár perc múlva széthúzódó szárnyai mögött megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve, fényes páncélban, s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől, s hosszú negyedórákon át ontotta a vallásos életre, a király iránt tartozó hódoló engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek szebb helyei élénk helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből. Azután jöttek a harci jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király szabályos vítőr-vívás közben nem szűnt meg az ügyetlenebb ellenfélt, az árulókat, Isten ellen hadakozókat mocskolni hosszú tirádákban, vagy, míg a színfalak mögött kis diákok kardokat csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont karddal az önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a színpadra a tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés, páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége, protestáns-gyűlölete, vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A legnagyobb hatást természetesen az utolsó jelenet keltette, amelyben a dórok királya és Kódrus vívják halálos bajviadalukat szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór királyban Gusztáv Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra, aminthogy az athéni király már első szavától kezdve veszedelmesen hasonlított a kiváló katolikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt hősi halált a lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv Adolf is halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította az arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus csapásai alatt, s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt, hogy Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az átok, s tombol a terem.

De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, de vidáman fog lelke kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge hangon említi még egypárszor a vallást s a királyt és meghal.

S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos beszédben, tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a püspök úr pár szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú jezsuita páterrel, aki oly ügyes latin versekben alkalmazta Pappenheimra Codrus mondáját.

Miklós, mint szereplő, szép rózsafüzért kapott a püspöktől ajándékba, s nagyon örült neki, csak Péter morgolódott:

- Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő pózna az kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt! De az csőre bé nem álla, akár egy eb aggnéé!