Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám · / · Figyelő

Lesznai Anna: Életsiratás
Kassák Lajos novellái

Borzalmasan szomorú könyv, s mint az életet - úgy éppen -, nem tudja az ember, miért szereti ezt az írást.

Rejtett és bujkáló a szépsége, természeti, titokzatos, szeretetben elmosolyodó, hol nem bírni már keserű torokfojtó ízét.

Minden borzasztó: az ínség és a tulajdon, a nyavalya és az állati egészség s a szerelem, mely mindeneket megmarkol és felkavar. S mégis végig úgy érezzük, a borzalom csak fátyol, mely alatt valami gyönyörű, valami édesdeden szent rejtezkedik.

Suta véletlen, bűnös tévedés, hogy nem tudunk reátapintani.

Kassáknak minden novellája mögött ott lappang a mese, s általütvén a novella fekete betűin, nagy gazdag ragyogással tölti el őket.

- Szeretnék bölcs közömbös mérlegeléssel írni egy elémbe került érdemes könyvről, s szeretnék, még sokkal jobban szeretnék ilyeneket mondani: Álmos voltam és fáradt, és kedvetlenül vettem a könyvet a kezembe. Jobb szerettem volna nem ráérni, mert mindig szomorú, ha az ember oly egyedül van, elesetten másoktól és saját tennivalójától, hogy ráér olvasni, más ember írásáról elmélkedni.

- Ez szomorúság - éppenséggel karácsony előtti napon. Ilyenkor rosszul esik minden, fáj ráérni és rá nem érni, fáj várni és fáj már nem várni, és fáj adni, mivel sohasem adhat eleget az ember, és fáj kapni, ugyanezen okból. - És sok karácsonya van az évnek. Mindezeken nagy az elbúsulás. Megtelik a lélek százféle fájdalommal, mindenünnen hozzák gyorsrebbenésű idegzsongások, s behordják a szív setét és titkostörvényű kaptárába.

S mire meggyülemlett bennünk a sok ösztönös kín, biztos öntudatra válva megszületik belőlük, annak hite, hogy mivel fájnak a karácsonyok - íme kell, hogy létezzék valami, mit lélekben és valóságban karácsonynak nevezhetünk. Ismeretlen láthatatlan valami, de lángocskákat gyújtunk életünkön, és felékítjük magunkat tiszteletére. Várásának fájdalmát ismerjük csak - mégis sohsem elérkezett örömét jelképes játékokkal teljesítjük. - És jelképes játék minden ünnep, művészet és mese - s egyetlen valóságunk az a teljesség, melyet csak hiányának fájdalmából ösmerünk.

Karácsony este előtti estén, egy saját, el nem ért ünnepe küszöbén élő ember könyve került a kezembe. Vigaszosan elfelejttette vélem azt, hogy önmagamtól idegenül olvasni, magánosan bötűzni akartam.

Vitt, vezetett, mint biztos rajzú véghetetlen országút az úttalan vándort, nyomorult ócska külvárosi házakba, udvarokba, hol szörnyű emberek sorsa zúzódva verődik egymáshoz, mint szennyes korcsmai poharak részegek kezében, kórházak kegyetlen napú tornáca előtt fel, fel a Duna mentén, egyre zöldebb folyók partján, a források felé, tótország felé. Hol néha tél van és néha tavasz, és nyár meg ősz váltakoznak, de nem úgy, mint nagy városokban, melyekben az emberek találmányai és szövevényes emberi törekvések letompították és áttörték az évadok teste erejét. Tótországban télnek, nyárnak, tavasznak még megőrződött sorsszerűsége. - Úgy bánnak az emberekkel, mint a fákkal. - Tavasz van, a föld illatozik, hasadozik, nyílni kíván - ímé, tót emberek, rátok is kényszerítem a tavaszt, tavaszi gubát, tavaszi zsongást földhöz hajlott testetekbe, a tavasznak az ő munkáját és lelkét. Tótországban olyan az ember az évszakok kezében, mint gyerek a parasztdajka ölén, engedelmes bábu, nem tudja, milyen erők ríkatják és nevettetik. S mindeneken nagyszemű csudálkozások vannak ott - és értetlen kicsinyes marakodás felett, terjengő monumentális megadás. Bölcsesség, mely hasonló lehet a kövek és rögök bölcsességéhez, kik oly engedelmesek és öntudatlanok Isten kezében, hogy valóban el nem szakadtak tőle, s tehetetlenségük erejéből egybeolvadtak a mindenható Akarattal.

Kassák novellái nem lezajló történéseket adnak, de mozdulatlanságba komolyodott életdarabokat, melyek nem lepergésükben, de gesztussá merevedett jelentőségükben hordják értéküket. Bár semmi symbolikus bennük - mindenik novellája sokkalta több önmagánál.

Emberei emberfeletti kínt állanak, viselnek állati sorsot, emberi érzés kergeti őket, de ők mit sem tudnak róla. De vajon közülünk is ki tudja, hogy mit szenved tulajdonképpen és mit cselekszik, vagy inkább, mit cselekszik vele a sors. Élni, azt kell, mert ez a rend, megbocsátva másoknak és annak, kit szörnyű szeretettel legértetlenebbül üldözünk - önmagunknak.

Bizton mindennek célja és rendje van. Rég abbamaradt volna különben már minden ünnep sejtéses és symbolikus játék, és nem volna minduntalan felbukkanása a szépnek, a jónak - minden kín mélyén, minden felszántott föld- és ember-barázdában - a mai estén és ennek a keserves, mély könyvnek minden lapján. -

Nagyon erről kellett beszélnem, nem másról. S nem tudom, van-e célja hozzátennem, hogy gyönyörű mondatok, szép, tágan látott leírások vannak Kassák könyvében. Szavak, jelzők, melyek más, újszerű színét keverik ki a dolgoknak.

Két mese. Az egyik, a Greman Joskó országa, nagyon szép. Kis Greman Joskó, tündérországba jutva, pompás ünnepségre érkezik. S vajon milyen díszes felvonulásos pompát tud elképzelni egy Greman Joskó nevű éhes, búsravert inasgyerek. Szép királyi, felvirágozott temetést álmodik. Ezt a felmagasztalását, megdicsőülését minden nyomorúságos életnek.

Mégis, mert számomra igen komoly dolog a mese, itt akad kivetnivalóm. Kassák nem érti teljesen a mesét, mint különvált műfajt, s meséi nem mesébbek novelláinál.

Nem az a mese lényege, hogy csudálatos dolgok esnek meg benne, de hogy győzedelmeskedik, megvalósul, mintegy világalkotó princípiummá válik benne a csuda.

A meseországból való halálba ébredés, Borenka kétes reményű nekiindulása bizonytalan homályba vesző jövő felé, nem vérbeli meseelemek.

A mese beteljesedik, befejezése van, de nincs belőle ébredés, mert valóságosabb a valódiságnál.

Létezése lényegét nem korlátozzák és nem bontják fel a lehetőség kicsinyes ellenvetései.

Kassák meséiben bőven kárpótol ezért a hiányért a gyermeknek és a gyermekded képzelet által felfogott világképnek véghetlen finom és gyengéd megértése.

És mesét, novellát, minden írását áthatja és összetartja az, ami legértékesebb eleme minden hitnek, mesének, játéknak és művészetnek. Az, hogy - nem tudom, hívő vagy hitetlen a megírójuk, de ez mindegy - Istenérzés, alkotóvá izzott érzése a létnek van megettük. Szerelme és követése azoknak a finom és szívós gyökérszálaknak, melyek a sokféle felszínről az egyetlen mindent összpontosító mélységig vezetnek. Életünnepélyességnek tudata, tudata annak, hogy ha nem is száll le soha, ha nem is történik meg soha - mégis biztosan, biztosan van karácsony.