Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Figyelő

Sztrakoniczky Károly: Kultúra és irigység

Az irigység nem valami finom, avagy előkelő érzés. De mégis: a kultúrára irigykedni talán szabad. Sőt kell. Mert a kultúra megbámulása, mások kultúrájának megirigylése magában foglalja a kultúra megkívánását is és a vágy mindig a beteljesedés kezdete.

Ezért lenne örvendetes és lélekvidámító, ha magyar közönség a Szépművészeti Múzeum kiállításán nagyon megirigyelné a franciákat. A franciákat, akik ezen a kiállításon a múlt század folyamán megszületett művészetükkel szerepelnek, annak is csak egy ágával: a grafikával, annak is csak egy osztályával: a kőnyomattal. A kőnyomattal, amely a múlt század elején született meg éppen és százesztendő alatt öregebb lett, mint az egész magyar képzőművészeti kultúra a millénium kezdetétől a mai napig. Pedig nem az a fajta művészet, amely külső allűrökkel könnyen kivívja magának a népszerűséget. Sőt ellenkezőleg, a lehető legintimebb valami és élvezése a lehető legtöbb komolyságot és elmélyedést kívánja meg. Ezek után könnyen fogalmat alkothatunk a francia képzőművészeti kultúra intenzitásáról. A század elején megszületik egy kényes és csak művelt emberek számára való technika és század végén ez a technika egészen csodálatos és bármilyen képzőművészeti alkotással versenyező virágokat hajt. Nyilván azonnal akadtak művészek, akik örömmel nyúltak a művészi kifejezésmód új eszközéhez és akadt közönség is, amely az új kifejezésmódot nem azért mert új, hanem mert művészi volt, a legteljesebb lelkesedéssel fogadta. A mi szempontunkból az utóbbi a fontosabb.

Az utóbbi a fontosabb, mert nincs olyan technika, nincs olyan művészi újság, amelynek megértésére s a vele való kifejezésre a magyar művészi tehetség képes ne lenne. Ha tehát a magyar művészeti életből a művészi expressziónak egy fajtája hiányzik, annak csak a közönség lehet az oka. Annál is inkább, mert hiszen a magyar művészi életből nemcsak a százéves gyerek: a kőnyomat hiányzik, hanem az egész grafika. Rézkeret, fametszet s a vonal művészetének többi, ősidők óta ismert fajtái. A magyar élet így egy nagy csomó szépséggel szegényebb, mint a külföld. És ez annál szomorúbb, mert éppen a grafikával szegényebb, tehát éppen azzal a művészettel, amely az artisztikus intelligenciának legigazibb mértéke. Mert a grafika a művésztől biztos tudást és tiszta becsületességet követel, a közönségtől pedig feltétlen komolyságot és kultúrát. És valamint az álművészet azonnal lelepleződik, amint a grafika puritánságával kerül szembe, úgy a sznobizmus és álkultúra is meztelenre vetkőződik, ha a grafikai művészet nézőpontjából vesszük szemügyre. Bizonyos, hogy Magyarország képzőművészeti kultúráját addig nem lehet feltétlen valódinak mondani, amíg a grafika a mai nincstelenségben sínylődik.

Ezért szeretnők, ha a Szépművészeti Múzeum kiállítása a közönségben felkeltené az irigységet. Ha szeretné, hogy Dauimer, avagy Corot, vagy Toulouse-Lautrec az övé legyen, ha a franciák művészetében lengedező kultúra a magyar ákácok közül is útnak indulna. Mert semmi sem lehetetlen. Az irigység a dolgok kezdete. S aki komolyan irigykedik, könnyen elérheti, hogy őt irigyeljék.