Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Figyelő

Szomory Dezső: Szilágyi Géza - Ember, novellista, költő

Kedves vonzalmam Szilágyi Gézához nyilván onnan ered, hogy sok mindent úgy lát és érez, amint azt én szeretném és különösképpen a szerelmi kívánság isteni kertjében talán éppoly kábultan jár mint én és nagyon jól tudja, hol érdemes megállani egy-egy percre - minthogy többre, sajnos, nem is lehet - bánatos utunkban a halál felé. Amit Sainte-Beuve úgy definiált, hogy »plaisir court, mouvement ridicul«, ez sokkal több nekünk, sőt egész földi létünk megfejtése, ha költői világnézetről és interpretálásról van szó. Szilágyi hisz a kéjben és ez nagyszerű. És bár ha helyenkint, fanyar utóhatásképpen, némi kesernyés elmerengéssel kíséri, ez nyilván csak a filozófia kedvéért van. Az igazság az, hogy akármi jön utána, mégiscsak a női test a legnagyobb argumentum és csak a gyönyör a fontos. Mint ember, Szilágyi Géza, a fizikumokban is, meglepően harmonikus a zengése minden hangjaival. Tömör és érzéki fej, amit ő mongolnak lát a maga erős meglátásával, holott a rafináltabb szemlélés különb finomságokra emlékszik vissza e koponya homlokzata előtt és a hajdani Verlaine, a fiatal Verlaine márványüstökét idézi, vonzó és érdekes összehasonlításképpen. A szemek mélye is Verlaine-re emlékeztet és még sok minden, amit hosszadalmas volna részletezni. De a leplezett mélység és elborultság ugyanaz, százféle titkos mozgás és rejtek, mely egy kivételes emberi természet titkait és ösztöneit védi meg és zárja el, mint a remegő szárnyú fecskefiókákat a magas fészek oldala.

Más ember talán nincs is Szilágyiban - ahogyan én látom őt - mint amit írásaiban kifejez. Mindent ad, s oly őszintén és vakmerőn, mint senki nálunk s innen van, hogy költői művésziessége is úgy hat olykor, mint egy-egy reális, néha túl reális novellája. Amit az emberi nyomorról - mindig a szerelmi élettel összefüggésképpen - meglepően, sőt olykor elriasztóan invenciózusat kitalál, már-már a szélső határa az írásművészetnek. Előttem felejthetetlen például ama gyors lebonyolítású és brilliáns novellája, melyben egy fiatal költőnek keservesen prózai halálát írja le - a Tristan's Liebedstod-jának lehetne ez paródiája - s ahol az agóniákat valami utánozhatatlan humor magaslatáig csigázza föl.

Egy nagyszerű harmónia mindez szerelemről, gyönyörről, elmúlásról s mindössze egy hanggal meghatottabb és szordináltabb, ha a novellista színpalettájáról a költő hangszerére kerül. Az idézett ifjú keserves és páratlanul humoros halála, egyazon hang és szín, csak felhangoltabb e négy sorban:

»De majd jön a halál. Unott közönnyel
Int és a semmiségbe visszahí:
S békés kéjjel nyugszunk a siri ólban,
Mi, Epikur szomoru disznai ...«

Nem is kell keresnem, Szilágyi Géza e legújabb verseskönyvében a nekem tetszetős, kedves és vonzó darabokat. Ez a nyugtalan, vágyaktól ittas lélek, a maga érzés- és kedélyhullámzását oly gazdagon hömpölygeti át e köteten, hogy lépten-nyomon, mint az erdőzúgás, a maga permanens zengésével hat.

»Mikor feltüntél messze, távol,
Már akkor reszketék a vágytól!«
S amint egy nászi hírre megremeg:
»Mellére majd másnak tapad a melle,
Más marja csókjaival azt a testet -
Mit én csak égő, dőre képzeletben,
Káprázva majd más látja szűz-mezetlen',
Amint pokoli kéj hevébe' reszket!«

S a képei, a meglátásai, két sorban, az »Álom« című versben:

»Mily végtelen fehérlő hómező:
Ezer meg ezer pompás női test ...«

Vagy távolabb, ismét két sor, ami gyönyörű:

»A néma éj komor titkárul
A csillag semmit el nem árul ...«

A hang egységét és muzsikáját az ellentétes interpretációk sem zavarják meg. A hárfa mindig ugyanaz, még azokon a pontokon is, ahol a vágy eltikkadt lelkendezését a bánatos reakciók váltják föl.

»Hogy Istent elveszítém, nem gyötör,
De száz bús vád riaszt majd holtomiglan:
- Hogy ifjúságom másoknál veszett
S nem a te ajkadon, nem karjaidban«

Vagy távolabb, ahol a megnyugvás is merő lázongás még:

»Vad Sorsom nagy, paraszt hóhérkezén
Te vagy az uri, szép köröm ...
Te minden kincsem, minden gyönyöröm!«

Mindez oly zengő, meleg és bánatos, egy csomó vers, mindenkitől független, tiszta és lendületes muzsika, egy különös ember, egy titkos ember, egy magában páratlanul álló orginális ember poézise. A Szilágyi egyénisége, okos és zord Verlaine feje, egymagában élő, heves és érzéki lelke senkitől nem vesz el semmit és kábultan csak önmagát állítja emberi létünk szerelmi forgataga elé. A homloka egy másik frontra dől, a kéjnek meleg verejtékével és a fájdalmakkal, melyek ebből omlanak. A szemét is a vágy abszorbeálja. S ha olykor úgy tűnik, hogy mégiscsak több van, mint amit elárul és fölérez, ha több is van annál, amit látszólag kiszámít és koncedál - az ember elragadtatva követi előre is és vissza és végül is megadja magát a meggyőző hatásoknak. A mi létünkből, a mi vágyainkból, a mi nyugtalanságunkból fakadó igazi virágok ezek a versek, a mérgök olthatatlan illatával.