Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám

Schöpflin Aladár: Kaffka Margit

Kaffka Margitról csak most, két regényének megjelenése után vesszük észre, hogy ő, aki mint különös ideges, lelkendező nyugtalanságú és zárkózottan rejtezkedő lírájú versek és erősen, de rendszerint elnagyoltan kidolgozott, belső rezgésekkel teli, a dolgokat a fényszóró fénysávjaihoz hasonlóan megvilágító novellák írója állt előttünk, tulajdonképpen regényírásra termett író. Verseiben, novelláiban majd mindig találtunk olyan dolgokat, amelyek kikívánkoznak megszabott korlátaikból s szélesebb lendületű forma felé kívánkoznak: alakokat, amelyek egy-két pontjukon a divináció biztosságával vannak megjelenítve, mégse tudnak, teljesség híján, egészen megelevenedni, történeteket, melyek vázlatosaknak tűnnek fel, helyzeteket, melyek mögül hiányzik a széles háttér. Csalódtak azok, akik ezt az író ereje fogyatékosságának tulajdonították és csalódtunk, akik azt hittük, ezeknek a disszonanciáknak feloldódására egy további fejlődésre van szükség. Most látjuk, hogy nem a készség, nem is az eszközök feletti uralom hiányzott belőle, hanem a neki való forma, amelyben teljesen, külső korlátok és feszélyező megkötöttségek nélkül beszélheti ki magát. Ebben az utólagos megvilágításban egész másképp látjuk novelláit is, mint azelőtt: egy részük úgy tűnik fel, mint elnagyoltan kidolgozott, novellává préselt regény, másik részük mint összefüggéséből kikapott s új összefüggésbe erőszakolt regényfejezet és csak kisebb részük az, ami akart lenni: igazi novella, mely koncepciójánál, a mondanivalója természeténél fogva novella, nem pedig külső körülményeknél, vagy az író novellaírási szándékánál fogva az. A maguk nemében kiváló, nemegyszer fényes munkák, de legtöbbjüket akkoriban bizonyos kielégítetlen érzéssel tettük le. Sok szépet, sok értékeset kaptunk belőlük, de azt az érzést is, hogy ezeken kívül még többre is lett volna jogunk.

Most aztán a teljesség, a kielégítettség érzését is meghozták regényei. Egy százféle megkötöttségből hirtelen, egyetlen iramodással kibontakozó tehetséget látunk regényeiben, amelynek fővonásai már eddig is ismeretesek voltak, de egész sereg olyan új, meglepő vonás került hozzájuk, melyekről még az író legjobb ismerőinek is alig lehetett fogalma. Ez a kibontakozás, eddigi írói valójának ez a megtöbbszöröződése úgy hat, mint egy nagy fellélegzés: végre rátalált a módjára, hogy miképp adhassa ki magát egész valójában, egész sokszínűségében, megtalálta azt a formát, amelyre rendeltetve van. Innen regényeinek, különösen az elsőnek, a Színek és évek címűnek meglepetésszerű hatása mindenkire, aki Kaffka Margit eddigi munkáit ismerte. Móricz Zsigmond cikke, melyre e folyóirat olvasói még emlékeznek, ennek a meglepetésnek a felkiáltása - mégpedig sokak meglepetéséé.

*

Kaffka Margit tehetségének a lényege a megfigyelés. A megfigyelés abban áll, hogy az ember agyveleje állandóan gyűjti magába, öntudatosan, de legtöbbnyire öntudatlanul a látott, átélt, tapasztalt dolgok tömegék, ezek hosszú ideig elrejtőzve szunnyadnak valahol tudata alatt, ismeretlen mélységekben, de egyetlen képzettársulás vagy másféle vegyrokonság nyomására, hirtelenül felébrednek és a tudat előterébe nyomulnak, olyanformán, mint ahogy egyetlen elefántcsont gomb megnyomása után a mindenfelől összefutó villamosáramok mentén egész óriási rendszere gyullad ki a villamoslámpáknak. A dolog azon múlik, hogy azoknak az elraktározott életbenyomásoknak van-e elegendő rejtett energiájuk, amely az adott pillanatban a felszínre lendíti őket, mint ahogy a nyomással mozgásba jutott áram kilobbantja a lámpák fényeit. Akiben ezek az áramok erősek, abban könnyen és nagy számban támadnak fel az elraktározott képzetek, azt erős megfigyelőnek nevezzük s az csakugyan élesebb megvilágításban látja a dolgokat, mint más, akinek elrejtőzött emlékképzetei nehezen vagy egyáltalán nem tudnak a kellő pillanatban keze ügyébe jutni.

A megfigyelés a művészetben analitikai, apró részletekkel jellemző módszert jelent s minden irodalmi forma között a regény a leginkább analitikus természetű, megfigyelésre utalt. A nagy regényírók mindig nagy megfigyelők is és mindenki, akinek lényege a megfigyelés, előbb-utóbb a regényre terelődik.

Kaffka Margit regénye - maradjunk egyelőre a Színek és évek-nél - az apró megfigyelések rendkívüli tömegéből van összerakva. Az egész tulajdonképpen nem egyéb, mint egyetlen asszony élettörténete, azoknak a lelki, fizikai és társadalmi bonyodalmaknak a története, melyekből ez az asszonyi sors kialakul s egyúttal története azoknak a rezonanciáknak, melyeket ezek a bonyodalmak az asszony lelkében keltenek. Minden, ami a regényben történik, erre az egyetlen asszonyra van vonatkoztatva, az olvasó mindent ennek az asszonynak a lelkén keresztül lát. Ennek megfelelően kitűnő érzékkel van megválasztva a forma is: az asszony maga néz vissza, mindenbe beletörődött s mindenből kimaradt öregségében, életére s úgy mondja el annak eseményeit, ahogy most utólag, elfeledett, vagy eddig soha tudatossá nem is vált benyomások nyomán feltámadnak benne. Eleitől végig az ő szemén keresztül látunk mindent, csak olyat látunk, amit ő átélt és látott. Ezzel a dolgok maguktól, organikusan lépnek kapcsolatba vele magával. Ő pedig, a főalak, teljes, minden oldalról való megvilágítottságában áll előttünk. Nemcsak látjuk és értjük élete folyását, hanem vele együtt átéljük úgy, ahogy ő is visszatekintésében újra átéli. A végén aztán az egész történet: az asszony alakja és sorsa úgy áll előttünk, olyan mindenfelől megvilágított teljességben, hogy az egész teljesen az élmény hatásával van ránk. Ez a teljes megvilágítottság pedig az apró, sokszor egészen aprólékos részletek roppant tömegéből keletkezik. A regényírónak, hogy mondanivalóját az olvasó élményévé fokozhassa, részletesebben és pontosabban kell a dolgokat felmutatnia, mint ahogy az élet a maga dolgait felmutatja, mert csak ezzel egyenlítheti ki a differenciát a valóság és a valóság illúziójának hatása között.

Az ilyen részletekben való ábrázolás szükségszerűen magával hozza a rajznak realisztikus voltát: minden valóságokra bomlik, az egész történet számtalan apró történetnek eredő vonala s mindig meglátszik rajta ez az összetevődött volta. Semmi rendkívüli dolog nem történik: Pórtelky Magda élete egészen közönséges izgalmaknak, beletörődéseknek, viszontagságoknak, bajoknak a története - ezer meg ezer magyar kisvárosban élő, a szegényedő és degenerálódó, belsőleg is elgyengült, társadalmi és erkölcsi tartalékait elvesztő úri osztályból való magyar asszonynak a története lehetne. Báli diadalok, egy fellobbanó és félbemaradó szerelmes felhevülés, beletörődés a házasságba egy kelletlenül fogadott, de aztán könnyen elviselhetővé váló férjjel, kisvárosi jólét és apró társasági sikerek bosszantó, dacosan provokált és mégis rettegett pletykák, hirtelen összeomlás a férj öngyilkosságával, vergődő, akarat és céltudatosság nélküli, az ötleten túl alig jutó kísérletek valamiféle egzisztencia alapítására, egy szavakban, hosszú levelekben kimerülő szerelem, menekülés az új házasságba, amely sivár, ideget ölő, lelket elsilányító civakodásokba fullad s végül megszelídült, csöndes, mindent megértő, semmit sem bánó, mindent mintegy kívülről, idegenül néző öregség - egy asszony élete. Igazi szenvedély és akarat nélkül folyt le, nem volt benne küzdelem, nem volt célja, nem voltak szándékai, sohasem volt benne semmi, amiben az asszony erősen kiélte volna magát - csak történt vele minden, csak sodródott mindenben, csak zuhogott le rá, tehetetlenre, minden, ami vele történt. Visszanézve erre az életre, nem mint egy dráma folytak le előttünk, hanem mint egy mozgófénykép milliónyi apró részletfelvételekből egyesülő filmsorozata.

De éppen ezzel a mindennapiasságával válik Magda története szimbolikussá. Egy asszony-ivadék egész sorsát példázza magában, az anyáink ivadékáét, az önállóságra soha nem jutott, mindig máshoz kapcsolt és mástól függő, szűkös anyagi és társadalmi lehetőségek magas korlátai között mozgó asszonyok sokaságáét, akik nemcsak nem tudtak a maguk sorsának uraivá lenni, hanem eszükbe se jutott, hogy ez lehetséges, akik beleszülettek az úri cseléd sorsába, természetesnek, végzetszerűnek érezték, se akaratuk, se gondolatuk nem volt rá, hogy kiszabaduljanak belőle. Nevelésük nem szerelte fel őket az életküzdelem semmiféle eszközével, tulajdonképpen nem is állt egyébből, mint bizonyos társadalmi és osztályelfogultságok átörökítéséből. A maguk helyén, egy az ő származásuknak megfelelő s elég szerény anyagi igényeiket kielégítő férj oldalán, szóval egészen normális körülmények között be tudták tölteni a maguk szűkös, kicsinyes szerepét, amely nem állt egyébből, mint apró-cseprő háztartási és gyerektisztogatási gondokból és kicsinyes társasági diadalok utáni versengésekből. De amint útjuk a normálistól eltért, elvesztettek minden tájékozást, tehetetlen bárányok módjára hajtották elébe a fejüket mindennek, ami akárhonnan rájuk jön. Régebbi nemzedékekben, amikor még az a társadalmi osztály, a magyar vármegyei úri rend, még szilárdul állt ősi vagyonában, hagyományos világnézetében, egységes erkölcsében, az asszonyi sorsok ilyen kisiklása ritkaságszámba ment. Abban a nemzedékben azonban, amelybe Pórtelky Magda beleszületett, már minden feloszlott vagy legalábbis ingadozott, a régi gazdasági, erkölcsi és szellemi kapcsok meglazultak s ennek a feloszlásnak az asszonyok voltak első áldozatai, mert ami feloszlott és meglazult, az nekik egyetlen menedékük, fenntartó erejük volt - ők az átalakulásban elvesztettek mindent, amijök anyáiknak még megvolt. A teljes asszonyi kiszolgáltatottság - ez Pórtelky Magdának a sorsa s ebből ered minden külső-belső komplikációja. Ennek az átmeneti asszonytípusnak átfejlődése egy új, legalább a létfenntartásban fegyverzettebb nőtípussá már jelezve van a Színek és években, Magda leányainak sziluettképeiben s ennek mélyebb, differenciáltabb, lelkiebb, de éppen ezért degeneráltabb komplikációról szól Kaffka Margit másik regénye, a Mária évei, melynek befejezését e folyóirat mostani számában kapják az olvasók. A gyökér, önmagának ez a tompa, akarattalan, initiatívára képtelen átengedése a vak végzetnek, itt is megvan, a Magda életének erotikátlansága Máriánál már a szerelmi vágyakat a fantáziába szűrő hisztériává fejlődik s a vak történésből sikoltó tragédia lesz - a két regény két egymás után következő nemzedék hirtelen átzuhanását jelent két egymással ellentétes világba. A régi asszony alól kiszaladt a talaj s az utána jövő új asszony még nem tudja hova akasztani a gyökerét. A Színek és évek a régi asszonyi típus kipusztulását szimbolizálja, a Mária évei az új asszony még meg nem gyökeresedett, önmagát még meg nem találó és magát a számára megnyílt új világban fel nem találó új asszonynak tragikus katasztrófába rettenő nyugtalan vibrálását. Mind a kettő a mi mai életünkből való, a két típus egyes példányai minden nap a szemünk előtt vannak - Kaffka Margit két regénye a mi átmeneti, a régitől már elszakadt, az újba még bele nem nőtt ma magyar életünk fontos és gyökeres jelenségeit példázza, a nőnek az életben elfoglalt helyzete szempontjából. S ebben mind a két regény megközelíti a regény műformájához kötött és belőle folyó követelményt, hogy cselekvénye sugarával az életnek egy szélesebb ívet befoglaló szelvényét világítsa meg.

Az alakok mögött háttérül a magyar kisváros áll, az első regényben részletesen, az alakok egész sorában megrajzolva, a Mária éveiben csak néhány vázlatos vonással odavetve. Ezt a környezetet, mely pedig a magyar életnek legjellemzőbb része, a mai irodalom fedezte fel. Kicsinyességét, füllesztő voltát, perspektíváinak szűkösségét, amely mindent, embereket és dolgokat eltörpít, gondolattalan ürességét, családi összeszövődésit, társadalmi tagozódását a paraszt-néptől fel a vármegye, fel a grófi kasrély uraiig, a Színek és évek a megfigyelés és a megjelenítés megkapó erejével mutatja elénk. Az előtérben csak Magda rokonsága áll, megannyi típusszerű, mindenütt megtalálható alak, de a háttérben, egyes alakokban ott vannak az idegen eredetű nyárspolgárság, a cselédnép, a parasztok képviselői is - megvannak a megyei gyűlésre, megyebálokra időnként beránduló falusi urak alakjai is - szóval minden, ami egy vármegyei székvárosnak színét és rajzát adja. Kaffka Margit kitűnően ért az alakok beállításához, egymással kapcsolatba hozatalához, néha egy-két vonással, néha részletesebb rajzzal, de minden alakot meg tud eleveníteni. Lehetetlen menekülni attól a gondolattól, hogy itt csupa látott alakokról van szó és mindig bámuljuk azt az átható tekintetet, mely mint az üvegen néz keresztül minden emberen és fel tud fedni mindent, ami bennük van. Ebben a tekintetben nincs még két modern regény, amely a magyar élet ekkora körét ily mindenfelől való plasztikusságban tárná fel. Mint társadalomrajz a Színek és évek mindenesetre a legnagyobb szabású magyar regények közé tartozik.

Kaffka Margit látásában van valami objektivitás, amely sokszor szinte a kegyetlenség és kegyelettelenség hatását teszi. Olyan dolgokat rajzol, amelyekhez valamikor lelkileg is köze volt, de nagyon messze elszakadt tőlük, nagyon is magasra fölébük került s úgy néz rájuk, mintha valami tőle egészen idegen világot nézne. Minden van benne: megértés, elnézés, megbocsátás; megvan az a megnyugvás is, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell, csak az az elfogultság nincs meg, amely a szeretetből fakad. A nagyon éles, penetráló intelligencia hűvös fölénye ez, amely pótolja a veleérzést, de csak pótolja és nem feledtetheti el hiányát. Őbenne is megvan az, ami a Mária évei hősnőjének tragikuma: a mindig résen álló, önmagát soha egy pillanatra sem felejtő tudatosság. Ez a különös vonás adja meg sajátságos hideg ragyogását verseinek is, melyekben mindig lefojtva vagy az önkontrollon átszűrve találjuk az önkéntelenül feltörő érzést s regényeinek ez adja meg tulajdonképpeni alaphangulatát. Talán ez a legspecifikusabban asszonyi dolog Kaffka Margit egész írói lényében. Csak asszonyok tudnak olyan mindent látó kegyetlenséggel szólni mindenről, amin érzelmileg túlvannak, amitől elszakadtak és különösen mindenről, ami asszonyi dolog. A mások dolgán való megrendülés nem asszonyi kenyér; hiába beszélnek ezer év óta asszonyi lágyságról, az élet legtöbb dolgában a férfi a lágyabb, megindulásokra képesebb, hangulatoknak könnyebben engedő. Kaffka Margit pillantása az acél hegyességével, de az acél keménységével is fúródik mindenbe és mindenkibe - látva a módot, ahogy alakjaival bánik, mindig az az érzésem van, hogy nem szeretnék a tolla hegyére kerülni. Regényeinek egész hadseregnyi alakja közt nincs egy sem, akivel lágyabban bánna el a többinél - legkegyetlenebbül pedig azzal bánik, aki szemmel láthatólag lelkileg legközelebb áll hozzá: Máriával. Éppen ezzel árulja el azokat a kapcsokat, melyek tőle alakjához vezetnek.

Kegyetlensége nemcsak abban áll, hogy mindent meglát, hanem éppen úgy abban is, hogy mindent szavakba foglal. A szónak talán egy írónál sincs olyan fontos szerepe, mint éppen őnála. »A természet legdrágább ajándéka a szó« - ilyesformát mond a Színek és években s a másik regényben is ismételten előfordul, egész kis elméletté kiszélesítve ez a gondolat. Az emberi élet túlnyomó része nem akcióban folyik le, hanem szavakban s a szó lényegesebb az emberre nézve, mint a tett - ez az alapja ennek a gondolatnak. Objektíven nézve teljesen hamis alap, a szó magában véve nem rejt életet, csakis valami akcióval kapcsolatban válik élővé; az ember egész életét nem a szavakban öntudatra jutott belső rugók irányítják, hanem az öntudatlanok, a szó tudatosságáig sohasem jutók. A szónak, mint életértéknek ilyen túlbecsülése csakis olyanoknál lehetséges, akik az életet nem élik, hanem elgondolják, mint a Mária évei hősnője s a nőknél éppen azért van a szónak nagyobb fontossága, mint a férfiaknál, mert a nők a maguk korlátozottabb helyzetében sokkal kevesebb alkalmat találnak arra, hogy teljes életet éljenek, tehát szavakban pazarolják el fölösleg életenergiájukat. Kaffka Margit női mind töredék, csonka életet élnek s náluk csakugyan szavakba foszlik minden. S éppen ebben a mindent-kimondásban, amely lelküket mintegy üvegen keresztül láttatja, van meg a kegyetlenség: a minden sugarat átbocsátó üveg hidegsége.

A szónak ez az uralkodása bélyegzi Kaffka Margit előadása módját. Innen kifejezésének nagy szóbősége; mindent teljesen, tisztán akar láttatni, semmit sem akar a sejtésre bízni, tehát sok szóra, a jelzők, a mondatok halmozására van szükség. Novelláiban ez néha modorosságokra vezet, itt-ott regényeiben is, bár a Színek és évek ebben a tekintetben is legérettebb és legtisztább munkája. Itt a nagy szóbőség nagy feszültséget is jelent s nem esik a tömörség rovására, nem csupán a mindent kifejezni törekvést árulja el, hanem a mindent kifejezni tudást is. A Mária évei nyugtalan szóhalmozása ismét más hatást kelt. Összekapcsolódik az egész regénynek pszichológiájával, hiszen itt nem is történik egyéb, mint hogy Mária beszél - másokkal és magamagával - a szerelemről és ezekben a beszédekben éli fel minden szerelmi képességét, úgy, hogy mikor tettre kerülne a sor, már nem marad semmije.

Beszéd közben gyönyörű szók, szólások, ragyogó ötletek pattannak ki Kaffka Margit tollából, nyelvének néha megragadó belső ritmikája van. A mai magyar stílus legfinomabb művészei között kell őt emlegetni; nyelvi készsége, anyagbeli bősége, ereje, egyéni zamata, az a simulékonyság, amellyel a nyelv a mondanivaló tartalmához és hangulatához alkalmazkodni tud - talán ez a legigazibb művészi vonás Kaffka Margit írásában. S mint megfigyelésének s általában munkája egész tartalmának, a stílusának is leginkább jellemzője az átéltség; minden szón, amelyet kimond, az élet hamva érzik, a kimondó belső életével való kapcsolat s mondatai is életet kapnak ebből a kapcsolatból. Stílusa roppantul feszült gondolati életet árul el, mintha csak érinteni kellene az agyát, hogy dúsan pattanjanak ki belőle a villamos szikrák. Mennyire ki tudja adni ez a stílus nemcsak a dolgok tartalmát, hanem a hangulatukat is, annak a fényes példái a Színek és években a nagy tűzvésznek zakatoló rémülettel teli, borzalomtól és valami szinte gyönyörteljes izgalomtól reszkető s mégis szűkszavú leírása, vagy az a messziről hangzó melódiához hasonló gyöngéd ellágyulás ugyanannak a regénynek talán legszebb és mindenesetre legmelegebb jelenetében, mikor az öregedő, fáradt, elgyötört Magdához betér hajnali muzsikaszóval leánykori szerelmese. Ennek a képnek szavaiban olyan visszasíró őszi hangulat bujkál, hogy mindig és mindig elfogódottan gondolunk rá vissza.

*

Körülbelül Kaffka Margit a magyar irodalomban az első asszony, akiben az író minden asszonyi kézimunka-dilettantizmustól megtisztulva, igaz művészi mivoltában nyilatkozik meg, de asszonyosságának teljes megőrzésével. Elődei csaknem kivétel nélkül meglehetősen kompromittálták az írónő nevet, amely selejtes minőségű és gyanús jóhiszeműségű írással vált egyértelművé. Kaffka Margitot mindenekfelett írásának becsületessége emeli ki; ő csak magát adja, a maga különös asszonyi lényét, amely kissé még nyugtalankodva, magát jövevénynek érezve mozog az új gondolatok világában, sokon meglepetten csodálkozik, amit a messzebb gondolkodási tradíciójú férfiagy már rég magától értetődőnek tart, sokat újra gondol, ami a férfi számára már régen végig van gondolva, sok olyan problémával elbajlódik, ami már nem is probléma többé, sokat vakmerőség számba vesz, amin a férfigondolkodás már rég túlvan. Épp ez az asszonyos álmélkodás, a gondolat dolgai iránti szinte gyermekes kíváncsiság adja meg Kaffka Margit gondolatvilágának újságát és frisseségét. Sok olyan gondolat, amelyet már rég hátunk mögött tudtunk, őnála új életet kap, mert másféle, másképpen működő, asszonyi agyon szűrődött keresztül. Írása néha úgy hat, mint valakinek hirtelen öntudatra eszmélése, a lelkileg szunnyadó asszonygenerációk hosszú sora ébred fel benne és néz körül a világban, először hályogtalan szemmel. Kicsit meg is részegszik ennek a hirtelen feleszmélésnek a kábulatától s tobzódik újonnan felfedezett látó és gondolkodó ereje élvezésében. Minden eredendő asszonyi képesség felfokozódik ebben a mohóságban és új, eddig sejtett, de egészen asszonyra valló képességek pattannak elő. Ravaszkodó rejtőzködésébe olyan teljes lelki odaadás vágya burkolózik, amely közvetlen egyenértékese a szemérmes, de fenntartás nélküli testi odaadás örök asszonyi erényének. Izgalmak dolgoznak benne, melyek a mai asszonyi nem izgalmai, elégedetlensége, kritikája, lázadása mind az asszonyi sors ellen tiltakozik. Még az irodalmi formái is, mintha nem egy hosszú irodalmi tradícióból származtak volna át hozzá, mintha magától jött volna rájuk. Nincs ilyen asszonyias író több, talán az egész világon.