Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 24. szám · / · Kaffka Margit: Mária évei

Kaffka Margit: Mária évei
Regény (IV. Folytatás és vége.)
IX.

Így történt - írott szavak útján; a levelezés félig kimondó, hátteres és mégis rögzített logikájú menetével elintéződött minden. Ősszel, mikor Apostol hazakerült, eljegyezték egymást.

Minden, ami kívülük és körülöttük volt, efelé utalta őket már: a környezet, Mária családja; s a hosszú, senyvedt és üres esztendő, amit eltöltött itt, míg a férfi odajárt. Valami bódult tompaságban pergette le a napokat és nem remélt semmit már, amikor Sándor először írt neki. Megindult az úton ... és akkor látta, hogy valójában semmi kifogást nem mondhatott a dolog ellen önmaga előtt sem és érezte, hogy az ő helyén mindenki más így cselekedne. Minden normális, ép gondolkozású leány. Az emberek sejtő irigysége már rég egymásnak szánta őket, már lemondtak volt Apostolról a többi lányok és anyáik itt; és szinte csodálta mindenki, miért nem történt ez már jóval előbb? Igen, az ő útjaik egymás felé tartottak és oly kicsiny téren folyt az éltük; egymást már ki nem kerülhették. Némelyek »végzet«-nek mondanák ezt.

Józanul igyekezett végiggondolni. Mit várhatna az életével voltaképp és mi jobb jöhetne? Leány maradni? Szinte megijedt rajta, hogy mennyire nem érez bensőleg semmi természetellenest ebben; de tudta, hogy mindenki más annak ítéli, ha hallgatag szánalommal is - ezt a sorsot. Az emberek tudatában mégis valami hibát, lesiklást jelent ez és teljesületlen életet. És Mária nagyon palástoltan és szenvedve, de mindig nagyon hatása alatt volt a közízlésnek, mert rettegett és gyanakodott, vajon hasonlít-e eléggé a többi emberhez mindabban, amiben ők egymáshoz törvényszerűen hasonlítanak? Jaj, ha meg kellene győződnie egyszer, hogy egyedül áll énje és élete titokzatos törvényeivel, melyeket maga is hasztalanul kutat még ijedezve és vak bizonytalanságban - egyedül a többi lények nyugalmasan hullámló, nagy, megtámasztó közösségével szemben! ...

Kell, hogy elszánja magát erre a lépésre még!

A huszonhetedik évében volt és az utóbbi időben egyszerre, egész erővel tört rá az ijedelem. Hisz már nincs sok ideje a meggondolásra; és az egész hátralévő életét eldöntheti valami passzív és tagadó késedelem. De hát miért is olyan nagy dolog neki, miért jár annyi lelki erőlködéssel az, amit minden egyszerű kis asszonyi lény természetes átmenettel, a fejlődés magától való útján elvégez az életében! Férfiúval élni, asszony, anya lenni! Ágneske bizonnyal nem gondolkodott ezen annyit, hanem belesimult szép és egyszerű természetességgel kedves és egyszerű sorsába. Hát ő maradjon a fölösek, alkalmatlanok, meddő életűek kényszeredett és szánalmas sorában? Az öregséget, melyet azelőtt mindig valami távoli és valószínűtlen ködlésben sejtett, ahogy a halálra szoktunk gondolni, most egyszerre a küszöbön érezte rideg bizonyosságban.

Jaj, meg kell előzni! Fegyverkezni ellene!

Az ifjúság évei lejártak bizony és mint az üres malom kerekei, sután és értelmetlenül zakatoltak el; nem volt mit megőrleniök. De máris lassul, szűnik körülte az a kevés, mesterkélt mozgalom is, ami éltette valamikor; egyszer csak minden elcsitul majd és szörnyű csendben hálót kötnek a pókok. Elszikkadt, megmerevült élettel élni kell még - ki tudja, hány egyhangú, értelmetlen évet! Jaj, nem, nem! Akkor már el volna zárva minden kilátása, a lehetetlenség rabos kényszere fogná - az arcbőre ráncai - és őmaga lenne maga előtt felelős, mert hisz ott volt előtte a menekülés útja. A kérője kifogástalan, úgy szereti őt, ahogy senki eddig még; és amíg odajárt, hányszor nélkülözte ő is értő barátságuk sok enyhe óráját! Mivel magyarázhatná meg anyja és önmaga vagy Apostol előtt a »nem«-et most már? És hátha igaza van Verának, hátha a házasság új, eddig ismeretlen utakat nyit meg számára, az asszonyi érzések ingereit és izgalmait, amit titkolva, de értve ismernek a többiek! És odakapcsolja őt is a dolgok biztos, nyugodt egyetemességébe az élet e rendes rendje! Meg kell tennie!

Órákat töltött ideges, felszámláló töprengésben, de látszatra, külsőleg egyszerűen történt minden, magától értetődőn. Együtt ültek megint soká és járkáltak hosszú sétákon, összeszokott léptekkel, csakúgy, mint régen azelőtt. De magukról és egymásról, az elmúlt időről valahogy keveset beszéltek. Mintha félnének valamitől.

- Látja az eget, drágám? Milyen szépen gyülekeznek az apró fellegek ott lenn! Sárgák, mint a kén. Mennyi színe van megint az ősznek! Párizsi kertekre és temetőkre gondolok - ó, kell, hogy együtt legyünk ott egyszer, hogy magával járhassak abban a sok, sok szépben! Ugye, elmegyünk?

- Igen - ha lehet!

- Takarékosak leszünk egyébként. Nem fogunk járni sehová; függetlenítni kell magunkat ettől a fészektől és az embereitől. Olyan fontos nekem, hogy sokat legyünk zavartalanul együtt! Meghozatjuk mindig a jó, új könyveket - mennyi szép, meleg esténk van még hátra nekünk! Kedves ...

A leány bólintott. Maga sem tudta, miért érez kelletlenséget. Hisz ő óhajtotta legkevésbé az itteni embereket s a társas érintkezést - bár utolsó időben, kénytelenül összébbkerült velük kissé. De olyan szokatlan volt a szemében Apostolnak ez a gyámkodó, professzoros hangja; mintha azelőttről nem így ismerte volna! És általában ... mire való mindent konstatálni!

Meglepődött ezen a türelmetlen, bírálgató érzésen; mintegy engesztelésül hozzásimult a karjához kissé - mert így, a városon kívül, karonfogva jártak.

- A bútorokat, Máriám, mikor fogjuk kiválasztani? Azt hiszem, a rendelés után jóideig várni kell majd rájuk úgyis!

- Jaj, olyan ellenszenves nekem, Sándor - ez az egyetlen bútorraktár itt a kirakatba tett, borzalmas darabjaival! Bemenni és választani - hát nem kínszenvedés? ... Hisz nekem van egy pár kedves, régi holmim és a többit - majd apránkint talán, hogy összeszokjanak legalább a dolgok! ...

Elcsodálkozott magán, hogy így, mégis ... véleményt tud mondani ilyen gyakorlati ügyben.

- Ó, igen, hisz maga olyan nagyszerű dekoratőr, drága! A szép kis szobája! ... De azt hittem, nekünk egyelőre egy háló és egy ebédlő kell, ugye? ...

- Magának egy szoba és nekem egy - ha kettő lesz! - mondta a leány halkan, de szokatlanul határozottan. - Abban lehet élni, dolgozni, pihenni - mindent. Nem?

Mintha valami bizonytalan ingerültség lett volna a hangjában. Sándor elszégyellte magát, hogy úgy gondolta - és elhallgatott kétséges, zavart érzéssel. - Az egymás mellé tolt ágyakat a polgári hálószobákban ő se szerette bizony ... de azt hitte, nem lehet másképp.

- Az egyik szobánkba mégis be kell vinni néha idegent; néhány látogatást nem lehet elkerülni ...

- Én - most is díványon alszom! - felelt a leány; érezte, hogy ok nélkül elpirul kicsit és ez kellemetlen volt.

Általában voltak napok, mikor valahogy nyugtalanították, bénították egymást, nem tudtak úgy összehangolódni, mint azelőtt, mikor még csak észtorna és általánosság, gondolatjáték volt a beszélgetésük. A viszonyuk régi, nyugalmas meghittsége mintha veszített volna. Az idegen emberek felületes nyájasságai, szerencsekívánatok, beszédek szinte jól hatottak; a leánynak valami biztonságot adott, hogy mások mennyire természetesnek, egyszerűnek ítélik az ő helyzetét. »Hol vesztek lakást, kedvesem? Nem vártok soká, ugye? Minek is? ...« De ő érthetetlen, heves makacssággal ragaszkodott a kikötéshez, hogy az esküvőjük csak később, valamikor majd a nyár elején, a szünidő előtt legyen. »Addig mind a ketten megszokjuk ezt a gondolatot!« - mondta néha tétován magyarázat helyett.

Csak valami szép, nagy, közös utazás ábrándja békítette ki Apostolt ezzel. Meghajolt elszánt szeretetből és elkészült rá magában, hogy még sokszor nem fogja megérthetni ezt a finom és különös természetet. De ilyenkor szomorú sejtéssel gondolt a sok szenvedésre, amit átélhetett, kegyetlen belső tusákra, mik összezavarták és kilendítették lelkileg. Gyógyítás kell itt! És megerősítette magát türelmes, küzdő és mindent legyőző gyöngédségre.

November volt már, tiszta, esőtlen hidegek jártak - de ők folytatták hosszú sétáikat a korán szürkülő délutánokon. Sándor eljött naponta a leányért, soha el nem maradt, nem késett; és már gépies szükség volt ez. A rendes, kisvárosi mátkaságnak látszott kívülről az övék is; folytonos együttléttel, apró, kimerítő félszegségekkel, teljes illedelemmel. »Úgy látszik, ez a módja és nem lehet máshogyan!« - gondolta Mária beletörődve már. A férfi nem is próbált magának számot adni mindenről. A levéltelen liget útjain - kopasz rétek felett jártak ... és mindig némán visszatértek a sorompó előtt és nem fordultak be a szőlősdomb mezsgyéje felé. Kerülték azt a helyet.

... Gyanúsan siető túlgondolással hárította el Mária annak a nyáresti órának az emlékét, mikor utoljára jártak itt, másfél évvel ezelőtt. Mosolyogni igyekezett rajta, mint valami félszeg véletlenen, egy hibás perc furcsa ötletén. Ideges, képtelen szeszély volt, igen - hogy akkor azt mondta neki! ... De minden embernek vannak zavaros, beteg, beszámíthatatlan félórái, mikor olyat tesz, amit maga sem ért később. Bolondság!

Csakhogy most ... azóta - százszor is megmondhatta volna neki az igazat! Egy alkalmas percben - félig tréfába simítva tán! Egyszer szívdobogva gondolta: hátha most szólna! Mondhatná: csak meggondolatlan ürügy volt, hogy sértés nélkül utasíthassa el akkor, mert még nem volt tisztában a saját érzéseivel ... vagy egyéb hasonlót találhatna ki. De lehetséges ez? ... Oly részletezve, meggyőzően, valószínűen hazudott akkor, olyan félelmes, beteges biztossággal, oly egyfolytában - emlékezett - hátha most majd nem hinne neki? Nem, ez képtelenség! Ostobának látszani, vagy őrültnek, hisztériásnak - nevetségessé válni; ez a gondolat elviselhetetlen volt neki. Egy vélt vétket, nagy, tragikus botlást meg tudott bocsátani, meg tudott szentelni a férfi szerelme - de tönkremenne tán egy visszás és zagyva hangulaton. Valami kiváltságos, szomorú hódolat jegyében volt az érzése iránta s ez volt a levelei hangja is a távolléte utolsó hónapjaiban. Az a dolog komoly élményt jelentett neki; nagy lelkiválság emléke, fejlődés eredménye volt; része és bizonysága szerelmének. »Odakinn sok mindent más színben láttam meg - sokféle embert ismertem és érteni tanultam - sokat voltam egyedül is, gondolkoztam, közelebb jutottam magamhoz, a világhoz és minden szenvedéshez!« - így mondta volt, amikor hazajött. Ó, milyen siralmasan nevetséges, nevetséges ... ijesztően furcsa minden a világon! - gondolta Mária kimerülten a töprengésben.

Voltak napok, mikor túlzott nagy fontosságot tulajdonított a dolognak és úgy érezte, közöttük feküszik, mint valami hulla a küszöbön és nem nyílik tőle az ajtó. Másszor meg kinevette magát és úgy találta, gyerekség az egész; valamikor mind a ketten nevetni fognak rajta még. De állandóan, vissza-visszatérőn foglalkoztatta ez, néha szinte a kényszerképzetek gyötrő intenzitásával. Szórakoztatni próbálta magát, többet érintkezett emberekkel, érdeklődőbb volt és beszédesebb, mint azelőtt; de az édesanyja aggódva figyelte a mohó és nyugtalan erőlködést ebben. »Menyasszonykori idegességek, igen! De hát miért is okoskodni, én Istenem? Miért váratod annyi ideig és - te magad is! ... Rosszabb dolog veled sem történik, mint ezernyi-ezer más asszonnyal a világon!« És a jó anyósok tapintatos, ügyes módján fennszóval mindig a Sándor pártján volt minden apró dologban.

- Üzenetet kell átadnom, Mária, a polgármesterné bízta ma rám, a színház előtt találkoztunk! - mondta egy délután Sándor, valami kis kelletlenséggel már a hangjában. - Azt szeretné, hogy maga üdvözölje Darvast, a képviselőt a leányiskolák, vagy mik nevében.

- Én? ... Hogy? Micsoda alkalomból?

- Nagy ünnepélyes fogadást akarnak rendezni a tiszteletére, hangulatcsinálást most, az új választások előtt. A polgármester nem szeretné, ha ellenjelöltje támadna.

- Darvas Endre ... az most pártvezér, vagy afféle - ugye? - kérdezte a leány váratlan, szinte mohó érdeklődéssel felneszelve.

- Ismeri talán?

- Dehogy ismeri! - válaszolt helyette az anyja.

- A polgármester emlegette tavaly, nagyon dicsérte ...

- Igen, az nagy híve!

- Darvas most pártot változtatott, ugye?

- Ej, egy kicsikét mégis olvasnia kellene a politikát is, Máriám! Új alakulások vannak, a Darvas pártját szélsőbb radikális program felé hajtották a viszonyok; ő pedig, mint vezér, természetesen a meggyőződés látszatát kell, hogy keltse. Bár - úgy mondják - a személyes hajlama, temperamentuma őszintén e felé viszi.

- És ez?

- És ez most aránylag legbiztatóbb útja volna a haladásnak Magyarországon. Ha kormányképes lehetne, természetesen; de ez csak fantazmagória. Így üdvös egyensúlyozó; legalább ébren tart és éleszt majd egy új politikai öntudatot, a jogok legszélesebb kiterjesztéséről való álmot és hasznos félelmet a másik részen.

- Egyszerű családból való ember az, ugye? - kérdezte Laszlovszkyné.

- Igen, munkásembernek - azt mondják - egy nyomdásznak a fia. Rendkívül talentumos ... Hát az üzenetet én átadtam.

- Volna ennek most értelme? - kérdezte az asszony határozatlanul és a leányára nézett.

- Hivatalosan még fel se kértek! - felelt az különös, elodázó hangsúllyal. De mintha felélénkültnek látszott volna hirtelen.

Valóban különös, egyszerre izgalmas módon foglalkoztatta ez a dolog, mikor magára maradt. Eszébe jutott róla valami, ami a múlt évben egy rettentően üres, reménytelen, vak unalmú télen néhány napjába meg nem magyarázható, reszketeg nyugtalanságot, ködlő ijedelmek és elevenségek hangulatát hozta. Egy álma, ami ahhoz az ismeretlen emberhez fűződött. Magában véve semmi különös! A polgármester beszélt neki róla egyszer, valami színház után, amikor együtt vacsoráztak. A kedves, jó Hubert mindig szívesen krónikázott, magyarázgatott neki ügyekről, emberekről; a képviselőt magasztalta; tetterős, éles ítéletű, felülkerekedni erős egyéniségnek mondta; aztán sok szeretettel és hódolattal mesélt apró dolgairól, karakterizáló szokásairól, megjegyzéseit idézte. És azon az éjen Mária felőle álmodott. Igen, valami erős huruttal ópiumos porokat kellett akkor szednie s az álmai mindig különösen élénkek, víziósak, eseményesek voltak és tisztán maradtak az emlékében. A Darvas pesti lakásán járt álmában, vagy csak látta a szobáit és világosan emlékezett részletekre: egy ezüstszürke vagy kékes szék-garnitúrára például, majd valami naplementés, hegyi tájképre a Segantini modorában; s a leginkább egy nagy olvasóra, ezüst halálfő-szemekkel; ez az ágy fölött lógott, középen a falon ... Hetek múlva egyszer újra találkozott Hubert polgármesterrel és eszébe jutott, kérdezősködni kezdett.

- Úgy emlékszem, csakugyan világosszürkék nála a fotelok ... az egyik szobában. Persze! No, de egy kicsiny Segantini egész biztos, hogy van nála. Érthetetlen! ... Az olvasót, hisz azt én említettem magának, Máriácska! Nem? Dehogynem! Valami keleti, tán kínai holmi, tényleg ezüstből, ördög vagy szörnyisten fejecskéket ábrázol minden szemje. Egy barátja hozta neki. Ej, valahol olvasott erről, valamelyik napilap különfélék rovatában írtak róla tán; csak nem emlékszik! Érdekes! ...

De a leányra akkor erősen hatott ez a furcsaság. Mert olyan különös, jelentős utóízzel maradt meg benne az álom hangulata: valami várakozásszerű és félős, láz-eleven és mégis ködlő, bizonytalan érzés, olyan, ami szóval kifejezhetetlen, csak valami illat juttatná eszébe tán. Valami borzasztó vagy nagyszerű dolog volt vele történőben ... ha közben föl nem ébred. Így néhány látott tárgy képe elevenült meg és fájdalmas ujjongás vagy rémület homályos, izgató emléke járt vele. És hiába gondolkodott, hogy hol, kitől hallott vagy olvasott arról a szobáról? Örült, hogy nem emlékszik; így napokra beleringatta magát valami szokatlan, mámorszerű idegállapotba ...

Most arra gondolt, hogy egy évvel ezelőtt még, a múlt télen, amikor semmi nem történt vele, semmit nem várt, letargikusan, gép-módra élt itt, hogy milyen eleven és ámult érzésekre, milyen különös hangulatokra volt akkor még fogékony. Mennyire élt belsőleg! ... Most minden oly nappalias, egyszerű; határozott a sorsa fölött, életmódot változtat, bútorvásárlás, lakás gondjai várnak rá. Minden elkérgesedik majd lassan; és olyan rendes, normális valaki lesz őbelőle ... Pedig a társa kitűnő és értő ember; művészetről, életről, fejlődésről és még meg nem fejtett dolgokról egyformán lehet vele beszélni; egyet-mást okosan, érdekesen megállapítani. Sőt tendenciózusan tartja magát az új áramlatokhoz, a szokatlan és kezdődő ízlésirányhoz, a haladás eszméihez! »Szmokk!« jutott eszébe Máriának váratlanul ez a csúnya szó. »Minden új tanok lelkiismeretes professzora! ...« Pedig tudta, érezte, hogy az összes, elgondolható, ismerős férfiak közül egyikkel sem tudna ennyire is összeszokni, együttélést elképzelni.

- Beszélt Hubertékkal, kedves? - kérdezte pár hét múlva Sándor óvatosan, szinte félénken.

- Meg kellett ígérnem az asszonynak, hogy mondok néhány szót majd ... Remélem, nem helyteleníti!

- Ha már elvégezte, úgyis hiába helytelenítném utólag!

A leány csodálkozó szemekkel nézett rá.

- Csak arra gondoltam Mária, hogy nekünk most szorgoskodni kell a pénzzel, ugye, annyi mindenre van szükségünk. És arra az alkalomra külön ruhát kell szereznie!

Mária nem felelt.

- De természetesen, ahogy jónak látja, kedves! ... - tette hozzá Sándor halkan. Valami lehangoltsággal küszködött egész este, bár titokban szégyellte ezt.

Hajlamom van-e a férj-zsarnokságra, féltékeny leszek-e, vagy kicsinyeskedő? - tűnődött hazamenet. Nem, ez nevetséges! Hisz éppen én vagyok az, aki elvből nem akarnám korlátozni semmi személyes szabadságában az élettársamat, sem visszafejleszteni az egyéniségét ... De ha én volnék az ő helyén ... hisz én most is minden léptemről előre beszámolok neki.

Nem vette észre, mennyire téves dolog a szerelemben önmagunkhoz mérni a másik viselkedését. Minden lénynek annyira mások a törvényei, hogy nem is lehetne »viszonzás«-ról beszélni; és nem is kellene, hogy ez fontos legyen.

- Sándor kísér fel a megyeházára holnap? - kérdezte Ágnes kicsit fontoskodón.

- Valószínűleg.

- Nem hallottam, hogy szó lett volna erről. Talán nem is kérted rá! - szólt közbe Laszlovszkyné majdnem élesen.

- Valóban nem! - felelt Mária kurtán és annyi ingerültséggel, daccal a hangjában, hogy megütődve néztek rá, aztán egymásra, rosszalló egyetértéssel. Mária maga is elcsodálkozva vette észre néha az utolsó időkben, mennyivel kevesebb egyre a belső megértés köztük. Anyja és testvére megszokták volt sok éven át, hogy ő mindig szinte személytelenül gyöngéd, készséges és engedékeny volt; most nem bírják elviselni, hogy valamit ízlésük ellen tegyen, vagy előre közös megbeszélés alá ne vesse, amit mível. Mária legalább így magyarázta bensejében ezt a lassú, csak árnyalatokban érezhető eltávolodást közöttük.

Este mégis szólt Sándornak.

- Nem ígérhetem biztosra. A gimnáziumban nincs szünet és aligha helyettesíthetnek azokban az órákban ... És maga, Máriám, nem lesz kellemes társaság híjján.

Nem titkolhatott el valami neheztelésfélét a hangjában. »Kedves dolog lesz, ha így kezdődik! - gondolta váratlanul józanon a leány. Baldóczy Zoltán sem engedi Ágnest sehova magában ... de hát az más! Sándor olyan szépen tud szónokolni a nő emberi nívójáról, a független, modern, paritásos házasságról! ...«

Másnap nyugodt és tiszta hangon valami tudott fölényű kis hanyagságal és egyszerűséggel az egész megjelenésén, nagyon okosan és kedvesen mondta el a pár jól összegondolt, formás mondatát.

Szép, fehér posztó kosztümje volt; nagy, friss pármai ibolyák csomója sötétlett a keblén; hullámos, barna haja fénylőn simult el a kedves, fehér szőrmekucsma alatt. Előkelő jelenség volt, karcsú és finom; valami különös, disztingvált magánosságban vált ki a sok ember mozgalma, arcok és öltözetek kopár egyhangúsága közül. A városháza széles teraszán, a téli dél tiszta verőfényében került szembe vele.

- "A kultúránk az egyetlen, független terület ma és a nemzeti lélek jó kiformálódása itt kell, hogy megtörténjen. Minden mozdulat, melyet a politika tesz a művelődés érdekében, nemes tisztelgése a megszabott körű, kényszerektől gátolt energiáknak a szabad és lendülő irányú eleven erők előtt!« ... Közhelyek voltak ezek is, de ahogy kicsit röstellkedő álkomolysággal elmondta, ahogy új gondolatra siklott, majd egyszerre a tárgyhoz térve, egy kellemesen igénytelen és rövid szólammal gyorsan befejezte - kedves volt, merész kicsit és tetszetős. Az előtte szólók »imádott hazánk súlyos állapotát« - »nemzeti létünket fenyegető sötét viharfelhőket« emlegettek.

A képviselő szemben állt vele, komolyan, majd kellemes meglepődéssel hallgatta, végül megnézte jól, elégülten és megcsillanó szemekkel. Mosolygott - feléje ment és kezet nyújtott.

- Nagyon köszönöm, kisasszony! Ön engem zavarba hozna, ha még százszor kedvesebb nem volna, mint amilyen okos. Boldog vagyok, hogy tehettem valamit a leányiskoláért, ha ilyen kezekben van a jövője.

Néhány »éljen« hangzott a közelükben.

- Ilyen szép, kecses, finom kezekben! - tette hozzá súgva hirtelen. Csontos, nagy tenyerében fogva tartotta a leány fehér kesztyűs kezét egy pillanatig. Akkor a polgármester új szónokot tuszkolt előre.

- Nagyon aranyos voltál, galambocskám! - settenkedett Máriához a jó Hubertné, hogy fülébe súghassa. - Ez a karvalyszemű gúnár ugyan rádfeledi a pillantását ... csak nézd, most is! Keres a szemével ... Ejha! Legényember, tudod-e?

Úgy látszott, felejti a leány menyasszonyságát e percben; oktalan asszonyi kerítőösztöne felbuzdult; szándékosan lépett hátrább, mikor - az ünnepség végén - a körülte tolongó embercsoporton áttörve, Darvas feléjük tartott. Huberték hivatalos, nagy ebédet adtak ma a tiszteletére, a város minden kitűnősége odakészült vele együtt.

- Azt hallottam, hogy menyasszony! - állt meg egy percre Mária előtt. - Gratulálhatok én is?

- Köszönöm!

- A vőlegényének kellene gratulálnom. Mindig itt fognak lakni?

- Igen.

- Kár ... talán. Úgy érzem, jó volna gyakran látni magát.

- Hisz a mi képviselőnk lesz!

- Hátha megbukom?

- Nem bukik meg!

- Miért mondja ezt így? ... Tudja, hogy babonás vagyok?

- Nem bukhatik meg! - ismételte a leány komolyan - furcsa merészséggel nézett a szemébe, aztán elpirult kicsit, de sajátszerű mosoly surrant el a szája sarkában.

- Megérzi a sorsomat?

Bólintott rá.

- Hát most bízom! - mosolyodott el a férfi. - De ilyen szó sokszor kellene!

- Itt mindig készen a szó! - merészkedett a leány.

- Meglelem-e mindig, mikor nagyon kell? Adjak egy keszkenőt, mint a mesében: »mikor ez a kendő színében változik! ...« Ha nagy bajban tud egyszer, izenjen! Jó?

- Jó!

Tréfás hangon volt mindez, de csodálatos gyorsan és élénken. Sietve törtek egymásra a kurta válaszok és meglepetés volt mindenik szó, nyomban, ahogy kimondták. Kezet fogtak mégegyszer, búcsúzva.

- Hát csakugyan nem jöhetsz fel hozzánk, drága? - sajnálkozott Hubertné.

- Anyám vár. Apostol is nálunk ebédel ma! - felelte tétovázón. És elköszönt tőlük. A vőlegénye a főutca sarkán várta.

... Így kezdődött; hogy megváltó álom-menekvés, rejtett izgalmak és távolba vivő gondolatok becses képzelet-szövevénye váljék belőle megint egyszer - a kiszomjazott, elterelt, már-már bénult lelkének. Mint valamikor régen ... úgy kezdett foglalkozni megint ok és realitás nélkül egy ember alakjával, akit alig ismert, akit zavartalanul formálhatott magának, magyarázgatva, kutatva lényét és távoli, idegen életét. Csakhogy ebben most annyi sok volt a szándékosság, az akarat - évek fakó és silány csapata volt már közte s az akkori, régi lelke között.

És annyira különbözött az álmok tárgya. Az új világ embere volt ez nyilván - nyílt és merész jelenség, gyorsszavú és profán - bizonyosan tud nyers és rossz is lenni; hisz eseményeket kavar és mozgat, cselekedetek, döntések serege juhádzik széles, erős tenyere alatt; szándékai vannak és tisztán látja az utat hozzájuk - és ő van legelöl mindenben, saját sorsa, pályája, feltörtetése az igazi rugó - szavak, ideák és tekintetek mögött. A nőre felpillant mohón, kedvtelve és meglepett örvendéssel; de sohasem szegetné útját eggyel is sem pietások meg nem zavarhatnák. Nem az élet szent bárkája a nő, hova mindenével menekül; hanem feldíszített, szép, kényelmes jacht, amit kölcsönvesz vagy kibérel egy pihenő utazásra. Aztán túlad rajta és folytatja a dolgát. Így ismerte hallomásból, ez volt eddig. De ha egyszer egy ilyennek az életébe úgy kerülhetne asszony, hogy zászlónak látná lengeni maga előtt és az útjára sütne mindenünnét messze, magános ablaka fénye. » ... Érzi a sorsomat? - kérdezte tőle oly különösen váratlanul. - Most bízom, de ilyen szó sokszor kellene! ...«

Heteken át tartott ez az állapot, hogy álmokba gubódzva ült megint estennet - hogy nem gyújtott lámpát késeig s a tűzhely nyitott torkába bámult, izzó parázshegyek, rőten villódzó szakadékok, pokoli barlangok fantasztikus tájékaiba merülve és végigélt, végigképzelt magában egy dús és dagadó pompájú életregényt; esélyeket, változásokat, küzdést, fájdalmat és pillanatok izzó jelentőségét. Aztán egyszerre, látható ok nélkül, hirtelen felrezzent ebből.

Megint érezte a mámor utáni lehangolást és fanyar szájízt. »Hát nem vagyok őrült én - abnormis és beteg teremtés?« - fordult maga ellen váddal és ijedtséggel egyszerre. »Menyasszonyfővel most egy ilyen eszelős ügy megint, levegő-szcénák, játék-emóciók ... és ilyen bolond, perverzus beleélés! El kellene pusztulnom; én tán csakugyan nem vagyok ép életre teremtve! Meg kellene mondanom Sándornak, hogy milyen vagyok; tán megértene és akkor tudhatna gyógyítni! Ő egy türelmes szent! Hogy lehetnék meg én már őnélküle a saját magam félelmes társaságára maradva!«

Februárban gyöngélkedő volt megint és hetekig nem mozdult ki hazulról. Szabadságot kapott; az orvosi bizonyítványban szívgyöngeség szerepelt. Oly alélt és letargikus lett, hogy az övéi komolyan aggódni kezdtek miatta.

- Mária - mondta egyszer Sándor, valami mély levertséggel, de nagyon komolyan - én egy idő óta nagyon sokat gyötrődöm valamin. A maga dolga nincs jól, Máriám; maga hajlama ellenére készül belemenni egy új életbe, amitől én a kettőnk boldogságát vártam. De én nem vagyok vadállat, hogy áldozat gyanánt akarjak elfogadni egy életet. Épp azért nem, mert szeretem.

- Nem értem egészen Sándor? ...

- Mária, hát azt hiszi, nem látom, nem érzem én már régen a maga ... keze érintése, a bőre, az idegei, az ösztönei jeges idegenségét irántam? Azt hiszi, ilyen a mások mátkasága is, mint a miénk? Tudja, hogy tisztelem a tartózkodását, de ez ... mint szimptóma, döntően bizonyít. Maga tudja, mi nekem és az életemnek. De azért ne kösse lelkiismereti aggodalom; valahogy csak rendbejövök még ... én kész vagyok visszalépni inkább, mint így! ...

- Sándor ne ... kérem, ne mondja ezeket. Én szeretem magát Sándor ...

Rémült elszánással nyújtotta felé soha nem érintett ajakát ...

- Máriám, üdvösségem, édes, édes! - Úgy lesz, ahogy akarod - minden! Így tudok türelmes lenni, bízni, dolgozni, várni! Szeretsz Mária!

»Egy hazugsággal több!« - gondolta a leány új gyötrődéssel. »De nincs más út! Most már nem lehet visszalépni, magamra maradni - rágalmazó kíváncsiak s a szegény, ijedt anyám előtt mi volna a mentségem? És nem is bírnék egyedül lenni!«

A városban képviselőválasztások folytak ... Ki sem lépett az utcára, kérdezni sem akart senkit; sőt valami szégyenkező érzéssel gondolt a közelmúlt hetek képzelgéseire. Csak a helyi újságban nézte meg lopva a híreket. A kormány pártja csakugyan léptetett fel másik jelöltet; izgalmas harcban, nem nagy szótöbbséggel győzött Darvas Endre. »Biztos, hogy gondolt rám egy párszor azalatt, míg itt volt!« nyilallt meg benne valami izgalmas kíváncsiság mégis.

Aztán csend lett, jó ideig megint nem történt semmi. »Így van jól - határozta el tompa hangulatban - most már így következik az életem. Hisz tulajdonképp nincs is már hátra semmi! Olyan csendes, passzív, befelé senyvedő asszony leszek, mint az édesanyám, egyre semlegesebb, egyre kövesültebb; lesz tán egynéhány leánygyermekem, évődöm és aggódom majd szegények miatt csendben és elmúlok szívbajban, mert öröklöm azt is tőle; és nem lesz nyoma sehol, hogy voltam!«

Időnként eltűrte a Sándor vőlegényi csókjait; maga sem értette, hogy volt ez lehetséges ... És gondolni arra, hogy tovább megy majd az esküvő után és mindennek meg kell lennie! ... De hogyan, milyen átmenettel? Hiszen azt ... majdnem fizikailag lehetetlennek hitte. »Őrültség! Hisz nem vagyok »tudatlan« csirkelány, sem gyerek!« - leckézte magát sokszor ijedten.

Régi olvasmányaira gondolt, titkos erotikájú beszélgetéseikre az internátusban, mikor éppen ő lelte meg a könyvtárszoba polcán, ó legendáriumokban, feledt, francia szövegkönyvek ásatag lapjai közt és keleti mesék selymes ezerszínűségében; és ő közölte a társnőivel a régi, különös éjszakák mélyén, suttogó elfogódással az élet rejtélyes szövésű oldalát, az idegek reszkető és mindennél mélyebb értelmű sejtéseit ... Hol vannak azok az idők, a megérzésnek azok a képességei? - Trisztán és az »Örökké Megújuló Vágy« itala és az éj a hajósátor küszöbén, amikor összeforrva állnak egy ölelésben hajnalig. És a másik éjszaka, mikor a királyné ágyasházában kell hálnia őrizőül a lovagnak, de fűrészport hintettek a padlóra, ő átveti magát a királyi nyoszolyára, de felszakad egy régi sebe és a vér árulón szökkenve festi bíborra a fűrészport. És a másik Izolda, aki keserűen kacag fel a vadászaton, mikor átugratja lovát egy mocsáron. »Mit nevettél?« - »Csak azt, hogy ez a gyáva sár is, a szoknyám alá fröccsenő - bátrabb, mint az én királyi férjem, Trisztán! ...« Ó, Istenem, hol vannak már azok a fiatalkori éjszakák? És hogy ő egyszer, Interlackenben egyedül ült hajnalig egy balkonon; az Aar tajtéka zúgott, egymáshoz bújtak a hegyek és ő arra gondolt, hogy mindent meg tudna tenni egy férfiú kedvéért, akit akkor szeretett. De csakugyan szerette-e? ... És hogy akkor egy öngyilkosra is gondolt, aki az intézet ablaka alatt, a kis tér padján egy éjszaka főbe lőtte magát, ismeretlen, fiatal férfi volt és a halántékából csurgott a vér! ...

Nem, nem, ez mind más ... ezeket nem is bírja úgy érezni már, elmúltak tőle. Most a valóság jön és az annyira más! - Most látta, hogy valójában milyen tájékozatlan a legegyszerűbb dolgokat illetőleg is, amik a házasságban várnak rá. Az ő drága, bolond csapatuk a Valériában csak a költészetét élvezte az érzéki életnek, a testi szerelem illatát itták tarka és eszményült bujaságú gyönyörében a szónak és kitalált életnek. A valóság ebben is más; egyszerűbb, szigorúbb, a mord természet leplezetlen célzatában és a következményekben.

Most erőszakos kíváncsisággal fordult az ilyen dolgok felé. Megkerített valami kicsit nagyképű, professzoros, német könyvet, mely vastag kötetben, rendszeresen tárgyalja a nemek életét s az anyaságot. Mind nagyobb zavarral és borzadva merült el a biológiai részletekbe, ámulva nézte a hússzínű, szörnyű ábrákat. Ilyen részletességgel soha végig nem gondolta a dolgot eddig! - Hisz ez elviselhetetlen, ezek a nehézségek! ... Elrémült, ha Ágnesre gondolt, aki derűs és mély örömmel engedi sejteni külsőleg még alig észrevehető reménye titkát! Hát ez vár szegényre és őrá is majd; nem elég, hogy a test szűzi lázongása letörik, megalázkodik az átengedésben? ...

S egyszerre megakadt a gondolata valami váratlan és vad ijedelmen; azon, amit már-már szinte felejtett megint. Hiszen ő ... Sándor azt kell higgye róla! ... És most világosan látta, megtudta ebből a könyvből, hogy rá fog jönni majd a hazugságra. Ez rettenetes! Most már nem lehet, nem is bírna szólni; ezen már nem lehet segíteni! ...

És újra halálos izgalomban élt és járt-kelt, folyton kínlódva a legképtelenebb lehetőségeken. Holott voltak világos és nyugodt percei, mikor tisztán vélte látni, hogy beteges kényszergondolat az egész csak és nincs a dolognak akkora jelentősége. Ezt a lelke különszakadt és ép része mondta; de a többi, egész összezavart és megtámadott gondolatvilága, mint valami borzasztó kelepcében, úgy vergődött ebben.

És mégis teltek a napok. Március szellői jártak újra, Sándor gyöngéd és álhatatos erőszakkal vitte minden nap a szabadba és mintha valóban enyhült volna is egy kicsit. A testi egészsége határozottan javult. És el tudta érni néha - legtöbbször csak ezt akarta - hogy semmire ne gondoljon szinte órákon át. Csak halálosan fáradtnak érezte testét-lelkét.

Ám volt még valaki, akire majdnem épp oly kimerítően hatottak az utolsó hónapok, igénybe véve minden türelmét, okosságát és szeretetét: Apostol Sándor ...

Egy délelőtt történt, hogy Mária Hubert polgármesterrel találkozott az utcán. »Mi történik magával? Hogy él? Mikor esküsznek? Miért nem látjuk soha?« Szokása szerint elkísérte egy darabon, beszélt erről-arról és felemlítette a képviselőt, legújabb és zajos politikai eseményekkel kapcsolatban. »Pompás egy ember az! Tudja-e, hogy most az ő kezében van a helyzet? Úgyszólván rajta fordul. Olyan kiforratlan párttal, mint az övé! - De zseniális!«

Elbúcsúztak - Mária befordult gyorsan egy utcasarkon és napilapot vásárolt. Nem járt neki egyik sem; sohasem érdekelték aktualitások. De most hazavitte, bezárkózott vele és mohón, gyorsan futotta át a politikáról szóló részt.

Igen! Amennyit így kikapva és tájékozatlanul megérthetett belőle, valami olyan alakulás volt küszöbön, mely »lehetőséget mutatna a Darvas-féle csoportnak egyik nagyobb, mérsékelt ellenzéki párttal való egyesülésre, ami minden számítás szerint a kormány bukását hozná magával«. El volt még mondva, hogy a vezér bizonyos felelősségek (főképp személyiek) vélt súlya alatt késlelteti még a döntő lépést, de a kibontakozás úgyszólván napok kérdése.

Maga elé ejtette a lapot és mozdulatlan maradt sokáig. Nem értett sokat a dologból, bár sejtette, hogy e látszólag egysíkú kérdés mögött titkos érdekek, gátok és ütközések szövevénye lappang, melyekről sejtelme sem lehet. »Így jó! - gondolta egyszerre. Legalább kívül vagyok és nem befolyásolnak egyéb részletek. Talán stratégia mindez, magasabb sakkjáték és senkinek sincs igazi haszna belőle. De az ő élete, sorsa - az erős emberé, ki akar és bír és felülkerül. Ez szép! ... Ej, jobb, hogy nem értem. Pythia behunyt szemmel szól!« ... Egy kézmozdulattal nyúlt papír és toll után és felírta ezt:

»A kendő színe nem változik, csak elevenül! - Szeretném most olyan percében kapni, amikor nem nevet a babonákon; akkor azt mondanám: nem mindig leghasznosabb út a legnehezebb! Odaát többet kockáztatnak; meglepetést érzek és várok; és - örülök. Nem is tudom pedig, hogy szabad-e nekem? ... Ha úgy akarja, dobja el ezt és ne gondoljon velem!«

Megállt egy percre. Egy kis belső gúnymosoly settenkedett benne az egész játék mögött; úgy érezte egy kicsit, hogy a kártyavetők rosszhiszemű véletlenségével rángatott itt együvé néhány zavaros szólamot. De mert nagyon szerette volna, később majdnem sikerült elhinnie, hogy hisz. Gondolkozott egy ideig az aláíráson, aztán gyorsan odajegyezte: Laszlovszky Mária.

Elküldte.

És azontúl megvett minden nap néhány újságot, ellentétes pártok szócsöveit; lázas odaadással olvasott át vezércikket, pártpolitikát, országgyűlési riportot; két hét alatt szinte beletanult, mint valami rejtvényjátékba, melynek lassankint elleshető és csaknem egyszerű fogásai vannak.

Ezek történtek. A kormány a várható válság kényszere alatt alkudozni próbált, az utolsó percben engedményeket ajánlott a törzsellenzéknek. Ám itt nem volt egyöntetűség. A vezérek egy része inkább hajolt a fúzió felé - ez a hatalom némi kilátását jelenthette idővel; többségre jutást egy szerencsés pillanatban majd. Némelyek tudni vélték, hogy a »Szépszakállú gróf« állt útjában ennek - az európai és modern mázzal átvont, hivatásszerűen kuruckodó, de bensejében hozzáférhetetlenül kaszthű és hagyományos, feudális úr. Akkor egykettőre jött minden. A kormány Darvasékhoz közeledett; s az eredmény olyanféle megegyezés volt, mely egy legközelebbi - nemzetiségeket érintő - javaslatban »jelentékeny kedvezéseket« ígér a párt intencióinak - a béke és bizonyos vámkérdések zavartalan lebonyolíthatása fejben. Azt is jelezték féltitokban, hogy alighanem a miniszterelnök személyes ellentétei jutottak itt szóhoz a Szépszakállúval szemben, kivel társaságszerte tudott, udvari, asszonyi, félig familiáris, sőt örökölt horzsalkodásban állt ...

És volt valahol egy vidéki leány, aki mindezektől távol és eltörpült, kicsiny élete közepett - titkos és becses közét vélte érezni mindehhez; néhány száz ismert nevű, az élet szintjén járó, szerencsés ember külön, úgyszólva személyessé kisajátított ügyeihez. Asszonyi erők lappangó szereplése, a feminin akarat szívós és állandó jelenvalósága a világ játékaiban! ... Még ennek is csak gúnyja és paradoxonja volt az övé. Hóbort. De önmaga szörnyű terhétől szabadította meg óráit és napjait akkor; görcsösen kellett belefogódznia.

És egy napon jött valami végre onnét - ami igazolta és jutalmazta. Levél Darvastól, az övére válasz. Lelkendezve, felkavart érzésekkel olvasta. A nem író művelt ember kicsit negélyezett és cifrálkodó stílusában szólt.

»Túlról harcon és érdekek kuszáján, mintha valami távoli, szép, idegen part tájáról - úszott felém néhány különös szava. Becsesnek éreztem és köszönöm. Nemcsak azért, mert míg eltűnődtem rajta babonás, megfogott érzéssel - ki tudja, nem az a félóra döntötte-e el valamelyik sakkhúzásom esélyét. A cselekvésben élők, mint a tengerjárók, megtanulnak tisztelkedni a véletlenek előtt. De még inkább köszönöm mégis azért, mert a finom és lágy tollvonások egy kezet juttattak eszembe, mely az enyémben pihent egyszer egy pillanatra és a kesztyűjén át éreztem reszketeg melegét. És egy drága, finnyásan leányos bájú alakot, fehérben és lengén, mint a nádtündérek - de ugyanazzal a lidérces villanással a szemek mélyén, azokkal a viharos hirtelenségű mozdulatokkal - hogy hajlós táncok boszorkányságát, gyönyörű, hevült lendülések szentségtelen képzeleteit küldje egy profán és eltelt halandó új szomjakra gyúlt álmaiba. És egy idegen csodálatos nőarcot, halványat - tele lágysággal, szomorúsággal és veszedelemmel. Kell - szükségem van rá és akarom, hogy ezt az arcot másodszor is feltűnni lássam időm és élményeim unott színei közé világítón. Jöjjön! Különszakadva egyszer egy zavaró és sekély miliő kényszeréből - külön, csodálatosan s úgy, hogy egy drága óra áltatása azt mondassa velem: hozzám, csak énhozzám!«

Ez volt. Így egyszerre - mint a villámütés - profán merészséggel, de szuggesztíve ... A leány hátrahajtotta fejét összekulcsolt, nyújtózó, szép karjaira; nagy, mély lélegzésben hullámzott fel a keble és soká nézett a szoba mennyezete felé. Aztán egyszerre, hirtelen előreszökkent. Ámulatból ocsúdva - váratlanul szabadult fel benne egy gondolat - egészen pillanatnyilag. »Így ... így el volna intézve minden!« Csak úgy vaktában még, szavakba nem foglaltan. De aztán ... felmerült világosan és ő szembenézett vele ... és nem érezte frivolnak, mert nem volt mihez mérnie. Oly tájékozatlan, oly elcsigázott és félrevezetett volt minden érzése ...

*

Nem akarnám kedvét szegni, Máriám - békétlenkedett Sándor a jólismert, halk, szomorú módján - de nem látom be egészen, miért kell a szabadsága utolsó hetét most mindenáron Pesten töltenie? Idáig, azt hiszem, nem volt szándékában! A kelengye-ügyben a húsvéti szünidőn is lehetne; s akkor én is felkísérhetném. És az úgynevezett ... nászúton, kedves, úgyis megpihenünk pár napra a nővérénél, nem? ... Mindenesetre, ha jónak látja! ...

- Hagyjuk csak, fiam! - legyintett fáradt, halovány kezével az öregasszony. - Tán szerencse még, hogy vágyni tud most valamire; olyan ideges, olyan mindegy-es volt már; azt hittem, sose lesz vége. Én már nem is próbálgatom megérteni szegényt; én is belefáradtam már: mindig érettük, helyettük és elhagy az életerőm, beteges vagyok már ... Hagyja csak, most egyszer még; nyárra megesküsznek és akkor tán sok minden rendbejön. Csak adja az ég hamar úgy, mint Ágnesnek - az anyaság mégis legjobban hozzáköt a való világhoz! ... Hadd menjen most. A Vera társasága csak segíthet rajta, az csupa józanság és okosság! ...

És mikor a vonatfülke ajtajában utólszor nyúlt búcsúzva a keze után, hogy megcsókolja, mikor felrebbent még egyszer, csak egyetlenegyszer az elrohanó ablak mögött búcsút intve világló fehérségben az a csodálatos és veszedelmes, szegény kis kéz - Apostol Sándor egyszerre úgy érezte, mintha a szívében megforogna valami. Révedten állt meg egy pillanatra, aztán sarkonfordult és indult visszafelé már szokatlanul magános útján. »Így lesz ez mindig, mindig - hiába!« - tört fel benne egyszerre. Oly rég ideje már, hogy mindig egy másikkal, annak a bajával, életével, érdekével foglalkozott, szinte jólesett most egyszerre észrevenni saját magát megint - szánakozni és fájni. A szemhéja alatt égőn és sajgatva gyűlt össze egy könnycsepp. »Hiába, mi sohasem leszünk boldogok!« - sóhajtotta akkor és lehorgasztott fejjel haladt. Kis, szélső utcákon át igyekezett vissza a városba; ráérzett, mily ritkán járt ezeken; csak akkor, ha elutazott valamerre. Mikor Párizsba indult, vagy mikor visszajött teli reménnyel és akarattal. Milyen furcsa!

Jószagú, tavaszi délután lebbent és fuvallt körülte, frissebben lépett, kicsit megélénkült; ezek már ismerős utcák voltak. Egy fiatal leány jött szembe vele sötétkék kosztümben, nagy, fehér csipkegallérral. Gólyahírvirág a gomblyukában. Már hosszú szoknyát visel, szépen, délcegen jár, az alakja izmosabb lett és nyúlánkabb, de nagyon formás. No lám - a kis Förster Blanka - akiknél két évvel ezelőtt kvartélyos volt ... Sötétszőke, dús haja fiatalosan repkedik a kacér bársonysapka alul, rózsaszín, friss arca előtt. Piroslóbb színt vált még egy árnyalattal, ahogy visszaköszön neki valami sajátságos, bizarr kellemű félmosollyal. Apostol utána nézett egy percre. »No lám!«

De mindjárt megint a másikra gondolt megnehezült szívvel ... Azzal már szaladt a vonatja - egyre, egyre messzebb ... valahol.