Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Gábor-Liptai: A sarkantyú

Elhatároztam, hogy minden írói, kritikusi előítélet nélkül, szóval, mint közönség fogom megnézni ezt a darabot. Színházért megyek színházba. Elvégre is a darabokat nem az irodalomtörténetnek írják, hanem a közönségnek. Miért az a folytonos, görcsös, kritikusi magaslatra emelkedés, ahonnan igen szép tőlünk, hogy nem vágjuk a hármas egység szabályát a szerzők fejéhez? Shakespeare-t nem a Hamletért, hanem történelmi tragédiáiért és Athéni Timonért, Moličre-t nem a Tartuffe-ért, hanem a Fourberies de Scapin-ért tartották nagynak a kortársak. Az a gondolkozó emberiség privát szerencséje, hogy utóbb kiderült, hogy a nagy Timon Hamletnek még nagyobb, hogy a drága, szeretett Scapin Tartuffe-fé magasulva utolérhetetlen. Boticelli se azért festette alakjai kezét oly légies vékony-könnyűvé, hogy századok múltán az a tehetséges műtörténész formájukról minden esetben fölismerhesse a mester alkotását.

Tehát nem fogom tudni, kik az írók, aminthogy csakugyan nem sokat tudok a két rokonszenvesen logikus koponyáról; nem olvasok kritikát, sem apróságokat a darabról (e henye hírlapirodalmi, bizantinus műfajt), a tartalmára se vagyok kíváncsi, még azt se nézem meg, kik játsszák (sajnos, amúgy is igen hamar föl lehet ismerni művészeinket mindig szeretett, de rég megunt állandó mozdulataikról, kissé korán érccé fagyott aranyos mókáikról). Nem nézem, ki nézi, mennyien vannak a nézőtéren. Megváltom a jegyemet, nem gondolok arra, hogy erről írnom kell, leülök a helyemre és várom a csöngettyű szavát. Mindez nagyszerűen sikerült.

S be kell vallanom, hogy elejétől végig olyan érdeklődéssel hallgattam a darabot, mint húszesztendős színházlátogatói pályám alatt kevésszer. Közben, az igaz, föl-fölkáromkodtam egy-egy fölösleges, kirívó »alakítás« láttára, hallatára. De hamar megvigasztaltam magamat, hogy nagy színészeknek, egyéniségeknek szabad néha a darab hangulati egységét is begbontaniok. Jó színésznek utóvégre is joga van ott lenni jónak, ahol akarja. Ámbár hallottam valahol valamit az összjátékról is, de én most közönség vagyok.

Az első felvonás pompás; olyan, mint én vagyok, olyan, mint az élet. Mindenki jól beszél, senki sem hallgat sokat, mindenkinek igaza van, csak Szidi mama utolérhetetlen művészettel, bájosan utálatos Karolin nénije mondja sokszor azt a bizonyos »suskus«-t és »Domokos«-t. De a közönség többi része nevetett, én is gyorsan nevetni kezdtem s el kellett ismernem magamban, hogy az írók jól számítottak. Na, most már, én tudom, hogy ahol mindenkinek igaza van, ott baj lesz. Az apának teljesen igaza van, bolond dolog volt az az összeházasodás. Milyen nagyszerű, hogy a főhadnagy úr cipője sarka lekopott, az enyim is olyan, de ferencjózsefem azért selyemmel van bélelve, aminthogy a civilbe süllyedt huszár kis feleségének egyetlen selyemruháját is drága szőrme prémezi alul. A Klein úr nagyon kedves, nálunk is van a hivatalban egy olyan alak.

Elégedetten megyek ki a foyerba: jó darab! Tökéletes első felvonás! De a közönség többi része mégse tapsolt eleget. Nem eleget! Talán nagyon is magukra ismertek? Talán fáj a hátukon a díszes ruha, mert az örökös tejberizs vacsorákra, vagy a fürdőkádba raktározott szennyes fehérneműikre gondoltak? Az a vigasztalan kép fáj nekik, amelyet ez a kezdet mutat?

A második felvonás kitűnő. Ahogy egy színház körüli embertől hallottam, drámai vonala nagyszerűen tör a magasba, de ez most nem tartozik ide. Rácz György leszámol a büszkeségén taposó hivatali hülyeséggel, apai méltóságos bakafántoskodással! A nagy jelenet után én is együtt tapsoltam az igazért lelkesedő közönség többi részével. De itt már kellemetlenül érintett engem, mint közönséget, ez a hivatalszobában lezajló délelőtt. Legalábbis nálunk nem így van, sőt tudom, hogy sose lehetne így. De egy kritikus barátom azt mondta erre, hogy a dráma szükségképpen sűrít. A sógorom tudniillik az üzletvezetőségnél van, hát tudom egy kicsit én is a dolgokat. De mi lesz most, mi lesz az asszonykával? Rácz Gyuri nem gondol eleget a feleségére, nagyon is sokat törődik saját magával. Az első felvonásban is így tett, ez ugyanaz az ember és én, malgré moi, megértem. Rettenetes élet, ahol mindenkinek igaza van!

Mi lesz most? Idegesen várom a harmadik felvonást. Az elején tétovázik, nem tesznek, nem beszélnek eleget. Ijedt szánalommal nézem a rongyos szobát, a beteg asszonyt. Nem, csak kimerült; a kis fiúcska beteg! Most már vissza akarja küldeni Gyuri az asszonyt. Hát akkor minek vállalkozott erre az együttes nyomorba való ugrásra? Címszalag-írás! A nyomor utálatos és ijesztő! A haldokló csecsemőnek pezsgő kell, majd ha fölébred. Milyen megalázkodás! kölcsön kért öt forint s a télikabátja az üveg pezsgő ára. Bontja, tölt, nézi, jön Klein úr és meghat, mint annyiszor ez este; a szomszéd szobában alvó beteg mellett őrködik az anya. Rácz Gyuri nézi, nézi a poharat és ... Istenem! iszik belőle. Újra iszik és beszél, iszik, énekbe fog. A jámbor vendég sír. Nem titkolom, én is. Az asszony berohan. Ne is mondja, tudom: meghalt. Igaz lehet, így eshetett, de rettenetes!

Mikor a szabad levegőre értem, haraggal kérdeztem magam elé:

- Hogy jutok én ahhoz, hogy emberek, akiket nem ismerek, így a szívembe markoljanak? A gyomrom remeg az idegességtől ... Hogy jutok hozzá?

S tudom, hogy ez a harag, ha talán más formában is, nem csak bennem támadhatott föl, pedig nem szabad a nézőt feldúlt lélekkel kiereszteni az utcára, hogy most gondolkozz a darabon. Az igazságtalanság útjára lökik így az embert! Vagy az igazságéra?

Halommal támadtak föl bennem az ellenvetések. A közönséget beteg májú kritikussá korbácsolta az izgalom, amelyet nem oszlatott el semmi odabenn.

Egy nyugalmazott bíró nem lehet olyan rideg, mint a lány apja! Nem a paragrafus az élete, hanem a megértés! Az asszony színtelen báb. Rácz úgy beszél már az első felvonásban a feleségével, mint egy huszárkáplár s nem mint egy lovas gentleman. Goromba és buta ember. Nem baj, ha az élet legyűri, hadd pusztuljon az ilyen, úgyis sokan vagyunk! Érdemtelenért ríkattak meg önök engem úgy! Mi réven? S különben is mi fejlődik ebben a darabban? Az első felvonás gyönyörű, attila-sújtásból font bog, amit az önök magas, felsőséges művészete kegyetlenül nyiszál két felvonáson át, míg végre elszakad. Rideg téma ez, nem a mi rideg világunkba való! Nagy kultúra kell az ilyesmihez nézőközönségül, nem a mi nyavalyás, ezer irányban próbálgató szellemi életünk! Mért nem francia írók önök? A legkitűnőbbek mellé állítanám és biztosítom önöket, nemcsak én. Csak így várhatnák önök tőlünk az elnézést afölött, hogy problémájuknak komor művészeti logikával való megoldása miatt összetett, egész emberek helyett lelkiállapotok, indulatok megszemélyesítéseit állították a színpadra. Megbocsátanók, hogy nem az emberekből nő ki a cselekmény, hanem a cselekmény önálló fejlődése tolja ki magából szemünk elé az embereket.

De így, nálunk, mindjárt magyarul! A közönség fél az önök darabjától s nem nézi meg. Ostobán teszi, de így van! A kritikus megnézi, ha még úgy fél is az önök igazságaitól, de félelmében nem a darabot tekinti, hanem gépezetében turkál s örül, ha az acélsodronyok belseje kóc s egy-egy csavar laza. Neki is igaza van!

De ami a legfontosabb, önöknek is igazuk van, fölényesen, művészi magasrendűen igazuk.

Mindezért gyér a közönség s nem általánosan hallelujázó a kritika, bár a darab kitűnő s önök becses költői munkát végeztek.

Gratulálok!