Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám · / · Figyelő

Ignotus: A farkas
Molnár Ferenc új darabja

Nekem a híres presztidigitátor professzor Hermann gyerekkoromban akkor imponált legjobban, mikor szemem láttára törte össze egy előkelő úriembernek négyezer koronás - azaz hogy akkor még kétezer forintos - kronométerét. Igen, mozsárba dobta a drága jószágot, összetörte, apróra zúzta, mindenek szeme előtt morzsolta össze üvegét, finom mutatóit, gyenge rugóit, remek kerekeit s zománcos számlapját - s hogy a végén épen húzta elő, az már szinte természetes volt, nem is csodálkoztam rajt. A finom anyag, amit a mindent megcsinálni tudás e zsenije e lélegzetelfogáshoz használt: az volt, amiért a boszorkánymestert nemcsak megbámultam, de szerettem és becsültem is.

Hogy Molnár Ferenc mi mindent mer s mi mindent tud a színpadon, arról szószaporítás beszélni. Hogy felsőséges okossága mint tudja megnyergelni két világrésznek szkeptikusait éppúgy, mint naivjait, az olyan nemzeti elégtételünk, mely három-négy kultúrnyelven dagasztja a májunkat. De amily hódolattal beszélnek a Molnár Ferenc úgynevezett ügyességéről, annyira nem eleget mondják meg s veszik észre, hogy ez az ügyesség mily egyre finomodó materiával dolgozik. Molnár Ferenc darabról darabra jobb, mert darabról darabra érettebb. Ez nem is lehet másképp. Művészet nincs tartalom nélkül. Mint ahogy aki jól ír, az jól gondolkozik is s azért tud írni, mert tisztában van gondolataival s vannak gondolatai: a színpadi megformálásnak, még a szemre külsőségesnek is, az a mestere, ki lelkeket visz fel figuratáblájára. Akinek görögtüzei látomásokra világítanak rá és süllyesztői az idegek alvilágának mélységeibe vezetnek. Van egy játék, melyet a múlt esztendőben barkochba néven űztek itt Budapesten, az őrületig, az unalomig - s ez a játék abban áll, hogy egyik ember gondol valamit: dolgot, érzést, nevet, vonatkozást, akármit - a másik pedig addig ostromolja kerülgető, tapogatódzó, elébb általános, majd egyre szűkülő körű kérdésekkel, míg rátalál arra s kivallatja belőle, amit gondolt. Ez a játék: játék - de a módja s a veleje szakasztott az, ahogy a lélek orvosai a legvéresebb komolysággal tudják átkutatni a beteg lélek egymásra temetkező s feledkező avar-rétegeit. Ez a kép mindenhogy talál a Molnár Ferenc Farkasára. Mert ami legszínpadibb fogása, ami par excellence komédia-boszorkánysága e játékos darabnak, az egyben színpadra vitt megismerés is - az álom lélektanának olyan megragadása s érzékeltetése, melyről a nagy Freud professzor méltán írhatna olyan nyomról nyomra követő tanulmányt, mint a Jenssen Gradivájáról írt. (Fog is, ha megnézi Bécsben, biztos vagyok benne.)

Az álom, melyet Molnár Ferenc színpadra visz, egy mondaine Hannele álma, egy szép és gazdag, egyfelől benne rekedt érzelmességű, másfelől kifejlett józanságú zsidó asszonykáé, kiben csókolódzó és teniszező leánykora egy beau ténebre-jének váratlan felbukkanása s az urának a tempo lecsapó féltékenysége egy elalvó órára felkelti az elfojtott vágyakat, a lyányosan tájékozatlan és pervertált ábrándokat, mindazt, amit sohasem akart, csak szeretett volna, amire sohasem gondolt, de amit mindig kívánt. Mind a boszorkányos leleményt, mellyel Molnár az álom csapongó menetét szigorúan hozzászabja egy elébb történt vendéglői jelenethez, egy elfelejtett levélhez, egy utóbbra várt estélyhez s az ott találandó emberekhez, az álom egész kergetőzését, egy fejnek négy testre való át-átcsúszását s mind az elmésségeket s pokoliságot: mondom, méltatásra meghagyom Freud professzornak s Ferenczi Sándor barátomnak, kivel alig várom, hogy kibeszélhessem magam e különös darabról. Itt csak azt emelem ki, ami e szemfényvesztésben a legvirtuózabb, a legmélyebb s a legigazabb: az álomcenzúrának káprázatos szerepeltetését. Mert ez az álmodó asszonyka: nemcsak asszony, de zsidó asszony - okos, józan és jószemű még akkor is, mikor álmodik. A férj, akitől fél, akitől menekül, aki lidércnyomás gyanánt nehezedik rá: egyben támasztéka és gyámola is. Rettegve kapatja magát rajta vele, de remegő bizalommal menekül is hozzá minduntalan, nemcsak üldözteti, de védeti is magát tőle, az oktalan csillogás ellen a szürke megbízhatósággal. S míg felérző lyányisága a főhadnagyban világverő hadvezért, a kis attaséban nemzetek sorsát igazgató hatalmat lát: asszonyos józansága véres karikatúrában formálja meg a világhírű baritonistát s cselédi szemtelenségben a szép lakájt. A nézőnek már az álom alatt is az az érzése, hogy: nem szeretném, ha ez a szép asszony énrólam álmodna - s ez után az álom után, ennek a megfeledkezésnek benyomásával az embert nem lepi meg a harmadik felvonás, melyben a szép would be-milliomosné lefitymálja a beau ténebre-t s megmarad világosszürke férjénél.

A sugallatosan jó svádájú darabot, melynek, éppen mert benne van egész Budapest, megvan az a tehetsége, hogy egyformán felgyújtsa az embereket Kamcsatkától Patagóniáig, a Magyar Színház olyan rendezésben adja elő, melyet nem szégyen követnie egy színháznak sem, ha méltóan akarja játszani. Mondják, hogy e rendezésnek is Molnár Ferenc volt a lelke - bizonyos, hogy a színpaddal úgy játszik, mint a karmester a zenekarral. Az álomjelenet, egy lépcsőzetes pompás hallban kóválygó, úgy hat, mint az akvárium kék vize, melyben derengő villámfényben kergetődznek, fel-le, a gyöngyöző buborékok, a hártyaharangok, az aranypikkelyes halak s a kígyózó angolnák. Gombaszögi Frida adja az asszonyt, végig a nőiesség egész skáláján, rajongóan, kegyetlenül s kétségbeejtő szépen. Csortos a hódító férfit, szintén egy egész skálát mintegy baritonban. De Törzsöt, aki a férjet adja, a rossz álmot, a szenvedő cenzúrát, a fölülmaradó, de meghasonlott valóságot: őt ezért a játékáért külön szeretettel s meghatottsággal kell még a többieknek is elébük tenni, amiért ezt a figurát így tudta adni. Jó néhány esztendeje, hogy a színiiskolából alig kikerült fiatal színészt a Tháliában láttam, ahogy Rank orvost adta s egy akkori újságban megírtam róla, hogy ettől a fiatalembertől várom az intellektualitás színpadi győzelmét. Engedjék meg, hogy hiú legyek s örüljek, hogy várakozásomban nem csalódtam.