Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 22. szám

Kéri Pál: Törökország végzete

Üszküb, november 4-én.
 
A török sereg futása és európai Törökország nagy részének egy hét alatt való elvesztése érthetlen csudának látszik Európa előtt. Én is csak itt értettem meg Üszkübben, Ószerbia középpontjában, ebben a szép és érdekes városban.

A pályaudvaron most láttam a lebukott hatalmat egy elnyűtt, elázott deszka képében, amely ott hever a kapufélfának támasztva, rajt karcsú, elegáns írással törökül és franciául a város neve, ahogy tanultuk; munkások most szögezik az újdonatúj táblát, széles, terpeszkedő cirill betűkkel, ahogy majd most kell tanulnunk: Szkoplje. Hogy hogy lett Üszkübből egycsapásra Szkoplje és hogy támadt egyszeriben a balkánon egy új, győzelmes, erőszakoskodó, követelőző, kalandor, vakmerő és erős hatalom: a szövetség, amelyről zseniális Kossuth-apánk hajh! oly másként regélt volt nékünk - ennek a rejtélynek a megoldása szolid európai politikai és katonai átlaggondolkodással sehogy sem fog sikerülni.

A törököknek mindenük volt, amit csak egy korrekt, szabályos országtól kívánni lehet, volt parlamentjük, voltak képviselőik, voltak bizottságaik és előadóik, voltak minisztereik és tökéletes létszámú minisztériumaik, iktatókkal, irattárakkal, napidíjasokkal és hivatalszolgákkal: volt diplomáciájuk, kitöltve az utolsó kis attaséig, volt bürokráciájuk és közigazgatásuk, volt alkotmányos uralkodójuk és volt ellenzékük és pártkasszájuk meg választási korrupciójuk.

Sőt, voltak fölös számmal legutolsó típusú francia Mauser-fegyvereik, voltak Krupp-féle gyorstüzelő ágyúik, olyan újak, hogy a szerbek kezébe kerültek, még mielőtt csak egy manőver-lövést is lőttek volna belőlük, volt tábori telefonjuk, sőt voltak hadi automobiljaik. Volt vörös félholdjuk és volt khaki egyenruhájuk, volt olyan finom, elegáns, szürke szövetből való felső-kabát minden közkatona számára, a csillogás elhárítására posztóval bevont gombokkal, oly könnyű és meleg, hogy mi, brünni rongyon élő pesti polgárok, irigyelhettük tőlük. Volt csavart lábszárvédője minden legénynek, mint az angol katonáknak és kieszeltek olyan khaki-posztó turbánokat, amelyek rossz időben egy mozdulattal kámzsává voltak változtathatók. Minden tiszt számára volt tökéletesen fölszerelt, övön hordható tábori patika. És volt sok-sok kocsirakományszámra vágott marha és birka, hogy a pályaudvar közelébe se lehetett menni az ott rohadó hús szagától és voltak a raktárakban hegyek lisztes zsákokból, meg mindenféle élelemből. Volt minden elképzelhető, amit egy kényes nyugat-európai hadsereg is csak kívánhat és volt mindezen fölül Európa-szerte irigyelt »emberanyag« a híres török közkatona, akiről az volt a hír, hogyha elsáncárkolta magát, onnan emberi hatalom ki nem verheti és volt csakugyan mintaszerű altiszti kar, a csodálatosan hivatásuknak élő, kitűnő csauszok.

Mi volt az oka hát a birodalom megtörésének és Európa egyensúlya felfordulásának?

A világ értetlenül áll e jelenség előtt. Politikusok és katonák a legkétségbeesettebb magyarázatokat keresik. Beszélnek a politika pusztító, bomlasztó hatásáról a hadseregben. Elfelejtik azonban, hogy a szerb és a bolgár hadsereg legutolsó tartalékosa is politizált. Egy, nálunk különösen tekintélyes világlap katonai szakértője meg kínjában azt találta ki, hogy a török hadsereget megverték, mert három éve harcban áll albánokkal és arabokkal és nem volt ideje - béke-gyakorlatokat tartani ...

Az általánosan érvényes európai politikai gondolatkör, az a megszokott számításmód, ahogyan a politikát és a diplomáciát csinálják és amelyhez a hivatalos világ számtalan csalódása ellenére még mindig ragaszkodik, itt csődöt mond.

Mint egyébként minden döntő történelmi változásnál az utóbbi időkben. Minden ilyen forradalmi változás a világ helyzetében meglepetéssel ütötte fejbe a hivatalos politikát és diplomáciát, mert azok a sablonszerű számok és okok, amelyekre épít és amelyek gondolkodásának körülhatároló kategóriái, csak másodlagosak. Nem ezek a gördítői az eseményeknek; ezek csak tünetek, csak következések, sokszor összefüggés nélkül való jelentéktelen tények. Az igazi döntő körülmények a mélyben vannak; azok, amiket a mi mai európai hivatalos politikai és katonai köreink meg se látnak, amelyek szemidegeik számára észre nem vehető fénnyel világítanak, agyukban fel nem fogható nyelven beszélnek.

Pedig ma, amikor csontig nyúzottan, világosan áll előttünk a tény, hogy a háború tömegnehezedési erők végső gyökereiben homályba vesző történelmi végzetek mérkőzése, államok és hadak vezetőinek csak ezek után a mély okok után kellene törniök magukat. A szerb főhadiszálláson napról napra megerősödött bennem az érzés, hogy egy hadjárat vezetőinek a történelem járásának lüktetésén kell tartania kezüket és a zászlóaljakkal, ütegekkel, költségvetési milliókkal való száraz számítás sötétben való tudattalan botorkálásnál nem egyéb. Talán csak szimbolikus jelentőségű, de reám szuggesztív hatással volt, hogy két szerb kapitánnyal is ismerkedtem meg, akik Párizsban az École des hautes Etudes Socialest végezték. Viszont ma már általánosan belátják, hogy von der Goltz pasa a török hadműveletek terveit kitűnően csinálta meg, de végrehajtásuk a török birodalom - és ami vele egyértelmű - a török hadsereg teljesen tehetetlen, züllött viszonyain törött szét.

A török pusztulás megérdemelt végzet és a délszláv győzelem, két sokat civódó, rasszbelien is különböző, de gazdasági érdekeikben és szociális struktúrájukban egy népnek, erőssé érettségük után való felszabadulása.

A két délszláv győztes, de különösen a szerb dobta ki azt a jelszót, hogy győzelmük a francia tüzérség győzelme a németen, a francia iparé a németen, a Schneider-házé Kruppon. Amikor az üszkübi konzuli kar kivonult a városból, ahol már a fosztogatás megkezdődött és gyilkolástól féltek, kivonult a négy hatalom konzula a szerb hadsereg elé, hogy segítségül hívja, Sándor herceg trónörökös egy dombon állva fogadta őket törzstisztjeivel ...

A szerb hadsereg Kumanovo óta akadály nélkül jutott Üszkübig és ott egy kissé tanácstalanul megállt. Azt várták, hogy Üszküb körül döntő ütközetet kell megvívniok és nem találták sehol az ellenség előörseit, csak elhagyott ágyúkat és raktárakat mindenütt. Mint egy boldog álomban, ahol minden parancsolatszerűen tökéletesen történik, állított meg egyszerre egy szerb hadnagy egy kocsit, amelyen az orosz, az osztrák-magyar, a francia és az angol konzul ültek és kérték, vezessék őket a trónörökös elé, hadd híjják be a városba, mert török katonaság sehol sincsen és a feloszlás, az anarchia fenyeget. A négy konzult leszállították, bekötötték a szemüket és elvezették őket. A kendő egy domb lábánál hullott le a szemükről. A dombon Sándor herceg állott: az ő oly kevéssé katonás, cvikkeres, inkább pesti zsidófiús alakja volt a központja egy törzstiszti csoportnak. Amikor a konzulokat eléje vezették, üdvözölte őket, majd rögtön a francia konzulhoz fordult, megölelte, megcsókolta - a szlávok rögtön csókolóznak - és így szólt:

- Önöknek, a francia iparnak köszönhetjük győzelmünket ...

Ezzel Európa számára egy új, kényelmes magyarázatot kovácsolt. A törököknek volt ugyan ágyújuk, de a Krupp-gyár srapneljei nem robbantak föl, míg a Schneider-gyár készítményei gyönyörűen működtek.

Ki hiszi azonban el, hogy a Krupp-ház, még ha az átvételre kiküldött török ezredesek belenyugodtak volna is, hajlandó lett volna piszokkal töltött srapneleket szállítani rendelőinek? Nem. A török ágyúk nem voltak számottevően rosszabbak a szerb ágyúknál. De az ágyú csak ócskavas, ha nincs aki kilőni tudja, a kitűnő, finom kabátok csak rongy, ha a raktárokban maradnak és a katonák fáznak a sáncárokban és a liszt meg a zab, ami Üszkübben szerbek kezére jutott, nem hadsereg-élelmezés volt, hanem áru a török intendatúra üzletei számára ...

A török fő vezetés, a stratégiai elgondolás, az ütközetek előkészítése, a hadsereg felszerelése papíron végig kitűnő volt. A balkáni államok vezérei viszont hibát hibára halmoztak. De a törökök elvesztettek minden ütközetet három közvetlen okból: mert nem értettek az ágyúkhoz, mert alsóbb tisztikaruk, a szubaltern tisztek, a hadnagyok és kapitányok gyalázatosak voltak és mert a politika erjedt a hadseregben, a birodalom oszlásának tünetei a seregben is éreztették hatásukat.

*

A török ágyúk kiszolgálás nélkül voltak. A srapnelek hullottak; sokszor, ha előre kimért távolságra szólottak, vagy látható pozíciókra lőtték, találtak is. De legnagyobb részük nem robbant föl, vagy ha igen, olyankor és úgy, hogy kárt nem tehetett. A török tüzérségnek fogalma sem volt arról a komplikált munkáról, ami egy modern tábori ágyú kezeléséhez, a lövés hatásának kiszámításához, a srapnel tempírozásához, óraművének beállításához szükséges. A tüzér nem hadi erények hőse, hanem technikai munkás. És éppen ez az ága az emberi munkának, a technikai munka az, ami a töröktől és minden más szolgálatára álló ázsiai fajtól leginkább idegen. A török katona gyanánt jött be Ázsiából és igázta le a hatalma alá került népeket. Békében henyélő úr volt, háborúban katona, soha a fejét és markát nem kellett törnie, dolgoztak helyette a leigázott népek. Ez a helyzet lényegében megmaradt ma is. A török eléri esetleg a maga kontemplatív kultúrájának magas fokát, de az emberi munkához, birodalma értékei kitermeléséhez szükséges mesterségeket, tudományokat nem tanulja meg. A munkát idegenek végezték helyette, vasútjait idegenek építették, gyárait idegenek alapították és semmi sem jellemzőbb erre az állapotra, mint az, hogy a török vasúti hivatalnokok között van német, osztrák, francia, van még dán is, van török birodalmi nemzetiségi, görög, örmény és egyéb, de nincs egyetlen török sem.

A török ma teljesen képtelen arra a vigyázatra, gyorsaságra, pontosságra, ami a technikai munkához szükséges. És ha a török hadvezetőség megtudta volna csinálni, hogy úgy, mint az ottomán vasutak, idegen hivatalnokokat alkalmaztak, végig idegen tiszteket és altiszteket szerződtet az ágyúihoz, tán a szerb-bolgár előhaladás nem lett volna ily gyors. Ámde ez lehetetlen volt. Amit megtehettek, mindössze az volt, hogy a macedóniai hadsereg tüzérsége főfelügyelőjéül egy német ezredest neveztek ki és néhány német tisztet adhattak melléje. A szerbek nagy lármát csaptak vele, hogy a kumanovói ütközet után egy német ágyúnaplót találtak. Az a pár német tiszt azonban nem változtathatott a törökök sorsán, hogy ami gép és szerkezet és pontosság és számítás, arra ők teljesen képtelenek. Kilőtték az ágyúkat vaktán, abban a vaserős hitben, hogy úgyis megverik az ellenséget; a beállításhoz, tempírozáshoz nem kell érteniök. Éppúgy, mint ahogy Tripolisznál megérkeztek újdonatúj torpedóikkal, amelyekkel vaktában lövöldöztek, míg a komplikált gépezet, mint egy óra a vadember kezében, el nem romlott; ahogy a biztosra számított török védelmi terv Csataldzsánál, az utolsó vonalnál azon mondott csütörtököt, hogy a török hadihajók, amelyeknek ott már a sereget gyilkos tüzekkel támogatniok kellene, nem tudtak manőverezni, éppúgy jártak a Krupp-ágyúkkal, amelyekkel nem tudták, mit csináljanak.

De, sőt még sokkal egyszerűbb, kevésbé komplikált technikai munkákra is képteleneknek bizonyultak. Végig, egész visszavonulási vonalukon, az ágyúkat beszögezetlenül, sértetlenül hagyták az ellenség kezére és a vasúti vonalakban, hidakban, amelyeket megpróbáltak elpusztítani, nem tudtak lényeges kárt okozni, úgyhogy a szerbek hamarosan helyreállíthatták az ügyetlen hiányokat. Egy háború olyan viharos gyorsaságú tömkelege az eseményeknek, hogy a benne szükséges munkákra be kell idegezve lennie az embereknek. Újoncok, még ha meg is tanulták, mit kell csinálniok, kényelmes úri keletiek és vad törzsek, akik csak meghalni tudnak, a mennydörgős, villámos, sebesen rohanó háborús árban elvesztik a fejüket ...

A törökök maguk is érezték ezt a gyöngeségüket és tüzérségükbe sok nem törököt soroztak. Az alkotmányos változás óta a török hadsereg megszűnt mohamedán sereg lenni; bevették a keresztényeket is. Igen természetes, hogy nagy részüket a tüzérségnél használták föl. A macedóniai ágyúknál is sok volt az örmény és a bolgár. Hogy ezek aztán hogy harcoltak a kereszt jelében előretörő szerbek ellen, arról az a sok, egyetlen lövés nélkül elhagyott török ágyú tanúskodik. Egy Üszkübben élő német kereskedő mesélte a következő igen jellemző jelenetet. Amikor a Kumanovónál megvert sereg Üszkübbe érkezett, természetesen előbb a város védelmére gondoltak. Egy ütegnek a környék magaslataira kellett volna vonulnia. Mikor azonban kiértek a városból, valahol egy lövés dördült el. Üszkübben még békés időkben is folyton lövöldöztek, egy puskalövésre még csak meg se fordították a fejüket az emberek. Most azonban a tüzérek, a lövés hallatára, előre készentartott késeikkel elvágták az istrángokat, a lovakra kaptak, visszanyargaltak a városba, elbújtak szerb és bolgár házakban és a szerb hadsereg megérkeztéig azzal foglalkoztak, hogy fehér vászon keresztet varrtak a kalpagjukra ...

*

Ez is egyik tünete volt annak a jelenségnek, amit az európai átlaggondolkodás komolykodó rámutatással úgy fejezett ki, hogy a hadsereg politizálni kezdett. Pedig dehogy politizált ez a hadsereg. A birodalom feloszlása eljutott addig, amikor már a hadsereg is rohadni kezdett és akkor megbukott a török hatalom.

A birodalom feloszlásának krízise azzal kezdődött, amit még a legélesebb szemek is a nemzet regenerálásának képzeltek, az alkotmányos változással. Az új török rezsim lényegében nem volt egyéb, mint a régi szultáni abszolutizmus folytatása más formák közt. Az igazságtalan, a legprimitívebb elnyomásra és kizsákmányolásra alapított török uralmat nem is lehet másként fönntartani, mint ezzel a brutális, kegyetlen, tűzzel-vassal való abszolutizmussal. A régi, ehhez a középkorból eredt és megmaradt kormányzáshoz szervesen tartozó formákat azonban feladták az újtörök és egész más uralomhoz való formákkal helyettesítették. A parlamentarizmus és alkotmányos élet nem lehetett igazi politikai szabadsággá, mert azzal az ötszörte nagyobb számú európai nemzetiségek fölszabadították volna magukat. Választási erőszakkal, orgyilkossággal és a vad arnauták Mausereivel tartották tovább is a birodalmat, Konstantinápolyban azonban parlamentet játszottak. Ez a parlament arra jó volt, hogy a panamázást olcsóbbá, szélesebb köröktől hozzáférhetővé, még általánosabbá tegyék és Európa előtt civilizált színben jelenhessenek meg. De jó volt arra is, hogy a török nemzetiségeket ugrással vigye előre az öntudatra, elszántságra és szervezettségre kapásban.

Azonkívül elkövettek egy óriási hibát, ami azonban az alkotmányos változásban elkerülhetetlen volt. Besorozták a keresztényeket a hadseregbe. Addig a török hadsereg teljesen megfelelt a birodalom szervezetének: egy hadsereg elnyomásban és szolgaságban tartott népeket. A redifek szervezete révén, amely körülbelül megfelelt a régi határőrvidéknek, minden mohamedán katonának született és védte a padisaht, a muzulmán uraságot külső ellenség és a szolga keresztények ellen. A turbulens, megbízhatlan mohamedán elemek, az albánok és arabok egy része, kivívták maguknak azt a privilégiumot, hogy nem szolgáltak és így a török hadsereg egy sziklaszilárd, egységes, összeforrott tömeg volt. Csak ez a szervezet magyarázza meg, hogy a török uralom Európában máig, mint egy élő anakronizmus, fenntarthatta magát. Ez a hadsereg el volt telve mohamedán fanatizmussal, a padisah és a mozlim vallás testőrségének tudta magát, a mohamedán uralom céllá élősködött eszközének, magának a török birodalomnak. E szellem meghalt abban a percben, amikor a padisaht detronizálták és helyébe egy szaloniki zsidók jóvoltából élő alkotmányos uralkodó került. Még mélyebbé vált a lehangoltság akkor, amikor a lenézett keresztényeket, az elnyomott ellenséget is besorozták soraiba. Nem volt többé az a hadsereg, amely a Sipka-szorosban tartotta magát ...

A török katona még mindig kitűnő. Bátor és halálmegvető. Nincs azonban meg benne az a végzetszerű, vaserős hit a padisah uralma megdönthetetlenségében, ami azelőtt volt és ha egyszer egy pozícióból vissza kell vonulnia, már a teljes pusztulást érzi és menekül.

A bolgár harctéren még jobb volt a helyzet. Ott álltak a legjobb aszkerek. A macedóniai harctéren azonban állítólag negyven százalék volt a keresztények száma, különösen örmény volt sok.

*

A török sereg szervezetének igazi erőssége az altisztek voltak. Valósággal szerzetesi odaadással szentelték magukat az ottomán hadsereg szolgálatának és akik látták, milyen türelemmel, buzgósággal oktatták a kisázsiai vadembereket mozgásokra és fegyverfogásokra, csodálattal beszélnek róluk. Annál rosszabb a tisztikar. Az a néhány kitűnő törzstiszt, akik nagy fővárosokban tanultak, akik a csapatokat vezetik is és akik most, az alkotmányos változás elején gyorsan mentek előre, megtévesztették Európát. A katonaság azonban nem e néhány vezér és törzstiszt kezében van, hanem az alsóbb tisztekében. Ezek pedig züllött, tudatlan, elernyedt, cinikus, romlott emberek. Amellett mind politizálnak. És minthogy mesterségükben nem tudtak kiválni, az újtörök klubokban szereztek hangot és befolyást és ezzel terrorizálták feljebbvalóikat. A fegyelmezetlenségnek rikító példái voltak. Szokásos volt köztük, hogy kirukkolásoknál kard nélkül és papucsban jelentek meg, ezzel tüntetvén, mennyire fumigálják feljebbvalóikat és a szolgálatot. A parancsnokok nagy része pedig nem mert energikusan fellépni ellenük, azért is, mert ez a züllöttség általános volt az egész hadseregben, de azért is, mert egy följelentés az újtörök klubok szervezete révén, karrierjükbe kerülhetett ...

E züllött török tisztikar tán legjellemzőbb tünete a birodalom uralkodó faja és különösen e faj középosztálya romlásának. Ezek a tisztek abból a rétegből kerültek ki, amely valaha a hódítók vezetői voltak és a zsákmány javát kapták. A zsákmányból ma már csak a veszendőfélben levő, pusztuló földbirtok és a hivatalok maradtak meg. Megmaradt azonban az úri természet is, a szakadatlan élvezetek kívánsága, a könnyelműség, komolytalan élet. Eszközül ez életmódhoz azonban már csak a panama és az örmény uzsorás kínálkozott, de az is csak az aránylag jobbmódúaknál. E középosztály legnagyobb része, generációk óta idegeibe gyökerezvén a szakadatlan élvezetek szüksége, munkát, polgári ambíciót nem ismerve, teljesen elszegényedve, a legaljasabb, sárban fetrengő szintre süllyedt.

Amikor először láttam fogoly török tiszteket, meg voltam lepetve, milyen öregek ezek a főhadnagyok és kapitányok. Ötven-hatvan éves, görnyedt, száradt embereknek látszottak. Később, Üszkübben megtudtam, hogy nem voltak idősebbek harminc-harmincöt éveseknél és hogy mi volt az, ami ily korán megvénítette őket.

A török tisztek legnagyobb része eliszákosodott, fásult bódulatban élő, tudatlan fél-állat. Különösen meglepő a nyugatról jött ember számára, aki nincs megszokva generációk óta háremben élt és hárem nélkül maradt osztályt látni, e tisztek aljas, nem válogató, de mohó, telhetlen nemi életének áttörhetlen rabsága.

Egy török tiszt, főhadnagy, kapitány havi fizetése ötven-hatvan forint. Hozzá lop-csal, ha tud, még valamit. Életmódja ez: Tisztasági, műveltségi, kulturális igényei nincsenek. Nagyrészük alig eszik is rendesen. A legtöbb olcsó pálinka részegségében él naphosszat és egyik napról a másikra, keresete javát pedig azokra a személyekre költi, akik Európa nagyvárosának prostitúciójából a török fészkekbe vetődnek. Üszküb is teli volt café-chantantokkal és föléjük emelt ronda hotelekkel, amelyek mind török tisztek sovány keresetéből éltek. Egy török fontot, huszonkét koronát, szívesen odadobtak ezeknek a nőknek undorító csókjáért, míg, az itteni olcsóság mellett, egész havi élelmükre se költöttek bizonyára többet ...

Ezekkel a tisztekkel nem lehetett háborúba menni. Egy gondolat, egy világos érzés, egy öntudatos eszmélés nem fogamozhatott meg pálinkától és aljas passzióktól zavaros idegeikben; fásultan, egykedvűen, nem törődve, lomhán fogadták, ami történt velük. Méltóságuknak annyi érzése sem maradt meg bennük, hogy a fogságban, a győztes ellenség közt, tartani tudták volna magukat: láttam fogoly tiszteket, akik folyton a pálinkásbutykost hajtogatták és volt török tiszt, aki a fogságban az után kérdezősködött, nincs-e valami chantant a városban.

*

Ez a török tiszti kar, ez a török középosztály, amikor az idők elmúltak, hogy rablóháborúról rablóháborúra menjenek és a pihenőkben kiélvezzék bő életerejüket, a saját elnyomó uralmuknak vált áldozatává. Dolgozniok, tanulniok, foglalkozniok nem kellett: ott volt a keresztény jobbágy, aki dolgozott. És utóbbi időkben a keresni akaró Európa juttatott neki morzsákat, vagy a birodalom bürokratikus szervezete sovány hivatalt. A fegyverrel elnyomott nemzetiségek rég megértek, megerősödtek az élősdiek levetésére; kettőzött kegyetlenséggel kellett tehát leszorítani őket és e fékentartás fő eszközei Macedóniában a vad rablásnak élő mohamedán arnauták voltak, amelyek rábocsátása a keresztény lakosságra tán a török uralom egyik fő bűne.

Ezzel a korhadt katonai feudális szervezettel szemben állott két kis balkáni szláv ország. Török uralom alól szabadították volt föl magukat, úgy lettek önállóak. De ez a felszabadítás nem volt teljes; különösen Szerbia volt csak papíron független, valósággal a körülötte lévő politikai és gazdasági konstellációk rabja volt. Az egykori török jobbágyok, mikor levetették a török uralmat, az egykor hűbérben bírt földeken parasztmódra gazdálkodtak. Nem volt köztük nyomorúság, mindenkinek volt földje, az utóbbi évek konjunktúrája pedig nagy jövedelmet hajtott, amit paraszt létükre szorgosan takarékba raktak. A jómód aztán a gazdagság növelésére törekszik. Erre pedig nem volt már lehetőség, hacsak teret, levegőt nem szereznek hozzá. Ott volt országuk folytatása, fajtájuk egy része, testvéreik, idegen elnyomatásban. Fölfegyverkeztek tehát azzal az elszántsággal, öntudatossággal, célszerűséggel, amit csak az egységes, tömör társadalmi struktúra biztosít és megvívták harcukat azzal az elszántsággal, ami egy utolsó szál emberig átérzett világos nemzeti cél követése lehet csak.

A török hatalom megtörése egy szabadságharc diadala egy korhadt, idejemúlt elnyomatás fölött és a háború egy feudális katonai szervezet meg kétországnyi fölfegyverzett, meggyarapodott paraszt közt dőlt el.